Egy kislány élete a ’80-as évekbeli Magyarországon – Ajánló a Vera című előadáshoz

 

A kis játszóhelyek, így a Thália Színház Arizóna Stúdiója is lehetőséget ad arra, hogy a közönséget és a színészeket a szó szoros és átvitt értelmében is közel hozza egymáshoz. Arra, hogy kevés eszközzel (akár csak pár kellékkel) olyan mágikus atmoszférát teremtsenek az alkotók, melyben a közönség is részét képezi az előadásnak.

A történet főszereplője egy kislány a ’80-as évek Magyarországán, aki folyton figyel és tanul. Tanulja a világot, aminek a megértése bármikor nagy feladat lenne, de ebben az évtizedben különösen az. Tanulja a többi gyereket is, hogy miben olyan, és miben más, mint azok. Tanulja a felnőtteket, akikkel egyre inkább úgy érzi, hogy nem stimmel valami. És ahogy elmerül a sok kis részletben, szépen lassan világossá válik számára: a körülötte lévők nem mondanak igazat. Nem úgy van semmi, sem a felnőttekkel, sem a fiúkkal, sem a tanárokkal, sem az apjával, az anyjával, a sosem látott nagyszüleivel, mint ahogy gondolta. És mialatt először lesz életében szerelmes, először csalódik másokban, először rúgja szét a biztonságot, amiben addig kisgyerek volt – azalatt arra is először döbben rá életében, hogy akikben a legjobban bízik, azok hazudnak neki.

Ha érdekel a teljes ajánló akkor a Deszkavizió oldalán megtalákjátok!

Kiemelt kép: Grisnik Petra a Vera című előadásban (Fotó: Thália Színház)

 

Demencia a családban – Kritika Az apáról

 

Az elmúlt évek során rájöttem, hogy hozzám legközelebb a mély lélektani drámát állnak, így legtöbbször az ilyen jellegű előadásokat keresem a színházakban. Így találtam rá a Pesti Színházban Az apa című darabra is. A 2012-ben született dráma mély empátiával mutatja meg egy idős férfi küzdelmét a felejtéssel és a szellemi hanyatlással. Florian Zeller műve Franciaországban elnyerte a legjobb színműnek járó Molière-díjat és a világ számos országában sikerrel játszották. A 2020-ban készült filmváltozat forgatókönyvét és a főszereplő, Anthony Hopkins alakítását az amerikai filmakadémia Oscar-díjjal jutalmazta. A nálunk korábban az Orlai Produkciós Iroda által bemutatott művet most a Pesti Színház vitte színpadra Valló Péter rendezésében, Kern András és Trokán Anna főszereplésével.

A demencia és az ezzel járó életminőség romlása sajnos még ma is tabu témának számít hazánkban, pedig rengeteg embert érint ilyen vagy olyan szinten. És ami a legrosszabb, gyógymód nem létezik rá, maximum lassítani lehet a folyamatot, de a vége minden esetben ugyanaz: a végső kiszolgáltatottság. Mint a történetben: az egykori fantasztikus építész, André (Kern András) napról napra épült le, míg végül már saját magát sem képes ellátni, így lánya Anne (Trokán Anna) és annak szerelme, Pierre (Brasch Bence) segítségére szorul, de mástól nem hajlandó elfogadni, hiszen “ő nem beteg”. És nem is érti azt, hogy a lánya ezt honnan veszi.

A különös rendezői koncepció (rendező: Valló Péter), mellyel a jelenetek idősíkjai között ugráltak, remekül szemlélteti azt, hogy egy demenciával küzdő ember hogyan éli a mindennapjait. Ezzel sokszor késztetik a nézőket is gondolkodásra, a helyzetek és reakciók újraértékelésére úgy, hogy közben a történet követhetetlennek tűnő rövid jelenetekből és félmondatokból bontakozik ki. Nekem ez a megoldás különösen tetszett, habár eleinte furcsának hatott, hogy miért játszódik le két hasonló jelenet egymás után, de aztán hamar megértettem, hogy ennek szimbolikus jelentősége (is) van.
Ez egy fontos darab, hiszen színtiszta képet ad arról, hogy milyenek vagyunk mi, akár magunkkal, akár másokkal szemben. Hogy mennyire tudunk toleráns, megértő, higgadt és türelmes maradni egy-egy helyzetben. Hogy hogyan vélekedünk az idősebbekről, miként állunk hozzájuk és hogyan fogadjuk azt, ha idős korukra gyakran mindent, de tényleg mindent elfelejtenek. Ezek olyan fontos kérdések, melyeken egyébként viszonylag ritkán gondolkodunk el, de a darab akaratlanul is felvet bennünk rengeteg ilyen és ehhez hasonló kérdést, de a válaszokat – mint mindig – nekünk maguknak kell meglelnünk.

Ha érdekel a teljes kritika akkor a Deszkavizió oldalán megtalákjátok!

Kiemelt kép: Kern András Az Apa című előadásban (Fotó: Dömölky Dániel)

Gyerekelőadás felnőtt fejjel–Leander és Lenszirom ajánló

Az én gyerekkoromból valahogy teljesen kimaradt a színház. Azt hiszem, hogy 13 éves voltam, amikor először ott ültem a nézőtéren, de akkor már nem vonzottak a gyerekdarabok. Így most felnőtt fejjel jutottam el oda, hogy megnézzek egyet.

A Nemzeti Színházban a 2020. szeptember 19-én bemutatott Leander és Lenszirom című mesejátékra viszont nem volt egyszerű jegyet venni. Nekem is csak másodszor sikerült, és akkor is az utolsó helyre csaptam le. Bár én ennek csak örültem, hiszen ezekben a gondterhelt időkben ez egy valódi csoda. Ritka ugyanis a teltházas előadás az utóbbi időben. Így érhető okból elég izgatottan érkeztem meg a színházba, ahol egy kedves fiatal ember rögtön megmutatta, hogy merre találom a kamaraterem, bár a gyerekek hangjából nagyjából sejteni lehetett, hogy merre kell menni. Igen, volt némi hangzavar, de nem bántam, mert a tudat, hogy többen ennyire fiatalon megismerkedhetnek ezzel a különös világgal szinte azonnal felmelengette a szívem. Persze tisztában voltam azzal is, hogy ebben a közegben engem is más impulzusok érnek majd, mint ha felnőttek között ülve néznék bármit is. Hiszen a gyerekek másképp reagálnak dolgokra: voltak, akik gyakran kommentálták a színpadon látottakat, vagy épp felálltak, más helyre ültek, mászkáltak a sorok között mások viszont teljes belefeledkeztek a színpadon látottakba.

A Leánder és Lenszirom című mesejátékot a Csongor és Tünde óta írt legszebb magyar tündérmeseként emlegetik, ami szerintem nem véletlen, hiszen ez is egy olyan klasszikus mesei történetet, amely minden szempontból tanulságos. Van benne hős, akivel együtt tudunk érezni, antihős, aki „közutálatnak” örvend és számos fő- és mellékszereplő, akik olyan emberi értékekre világítanak rá, amelyeket meg lehet szerezni, és el lehet veszíteni. A Szép Ernő-díjas Szilágyi Andor írói fantáziáját Benedek Elek Csudafa című meséje ihlette meg, de a szerelmetes mese sok más híres elődjének motívumait magába olvasztja: a Szépség és a szörnyeteg, a Vadhattyúk, de akár Shakespeare művekre is utal, például a Szentivánéji álom varázslatos világát is megidézi.

A színdarab a koboldok földjén indul, ahol Leander (Mészáros Martin) fogva tartja Bölömbér Kerált (Varga József), aki csak akkor szabadulhat onnan, ha megígéri, hogy odaadja neki azt, ami magának sincs. És itt ismerhetjük meg Leander hűséges szolgálját, Bogyót (Kristán Attila), aki a történetben talán az egyik legszerethetőbb figura is egyben. Mikor aztán Bölömbér Kerál ígéretet tesz és hazatérhet ráébred, hogy született egy leánya (Nagy Johanna), akit akarata ellenére éppen feleségül akarnak adni Mar-Szúr keleti herceghez, pontosabban Bölömbér Kerálné (Kovács Vanda) szeretné, ha ezt így történne. A király hiába őrizteti, a szolgáival (Ács Eszter, Berettyán Nándor) és zárja ketrecbe a lányát, Leánder és Lenszirom találkoznak, a sötétben rejtőzködő kobold szép szavai, gyengéd hangja, könnyeinek illata elbűvöli a királylányt, de amikor először meglátja a csúf koboldot megrémül tőle. A történet ezen pontján pedig joggal hihetnénk azt, hogy Lenszirom egy átkozott felszínes ember, akit nem a belső értékek éltetnek, de szerencsére egészen más történik, mert mikor Leánder elbujdosik, Lenszirom hamarosan ráébred tévedésére és szerelme után indul. Sok-sok kaland, ármány, titok, varázslat és erőpróba után pedig végül minden jóra fordul. Ugyanakkor szerintem nem az a lényeg, hogy a Leánder és Lenszirom meséjével mit akart közölni a szerző, hanem az, hogy fel tudjuk-e fedezni történetében a párhuzamokat a saját életünkkel, ami több és más, mint az örök mesei alaphelyzet. amelyben a jó elnyeri jutalmát, a rossz pedig méltó büntetését.

A színészek előtt a képzeletbeli kalapom így utólag is megemelem, mert szerintem nagyon szép, tisztán felépített hiteles alakításokat láthattunk mindenkitől és ahogy én láttam valóban komolyan vették az egész előadást és a nézőket is (ahogy hallottam sok esetben nem ez a jellemző), nem csak legyintenek egyet, hogy na ezt gyerekek nézik itt tök mindegy mit csinálok. Épp ellenkezőleg! Nem mellesleg csapatként is nagyon jól működtek együtt és a végén tényleg olyanná váltak a színpadon, mint egy nagy család, akik szeretik, tisztelik és elfogadják a másikat olyannak, amilyen. Bár ezt egy gyerek nyilván nem látja, szóval ez talán mellékes információ is sokaknak, de azért én szerettem volna ezt is megosztani, hátha lesz még olyan, aki felnőtt fejjel vállalkozik arra, hogy megnézze ezt az előadást.

 Ami pedig a díszletet illeti az állam is leesett, mikor megláttam a színpadot, annyira gyönyörű és álomszerű volt az egész. Nem csoda, hogy a gyerekek a szünetben szerették volna felfedezni a színpadon található palotát. Hiszen annyira hívogatóan szépen volt felépítve, hogy én is elgondolkodtam egy pillanatra azon, hogy milyen jó lenne megnézni közelebbről. A színészek által viselt jelmezek pedig abszolút illeszkedtek ebbe az atmoszférába.

Összeségében én csak ajánlani tudom ezt az előadást, mert nagyon szórakoztató darab, a színészek fantasztikusan játszanak benne. Nekem pedig így felnőtt fejjel is hatalmas élmény volt visszarepülni la gondoltalan gyerekévekbe, és úgy láttam, hogy a nagyobb gyerekek is nagyon élvezték az eőadást, de én inkább 6-7 éves kortól ajánlom, a 4 éveseknek szerintem még sok a 2 órát végig.

Rendező: Márkó Eszter

Fotók:  Nemzeti Színház