"A szerelem, ahol nincs, házasság után megjő; ahol pedig van, elpárolog "- Liliomfi ( Gózon Gyula Kamaraszínház)

 

A Liliomfi Szigligeti Ede vígjátékából, Makk Károly rendezésében 1954-ben készített magyar film, amit már több színház is feldolgozott, igaz más és más értelmezésben.

A történet szerint a 19. század elején Balatonfüredre érkezik egy vándorszínész társulat, hogy bemutassák a Rómeó és Júlia című tragédiát. A társulat fiatal színésze, Liliomfi első látásba beleszeret Mariskába, aki a nevelőnőjével Camilla úrhölggyel tekintette meg az előadást. Közben azonban megérkezik Mariska gyámja, hogy a fiatal lányt hozzáadja egyetlen örököséhez, Szilvai Gyulához (Liliomfi). A fiatal lány azonban Liliomfit (akiről ekkor még nem derül ki, hogy ő valójában Szilvai Gyula) szereti és nem hajlandó hozzámenni ahhoz, akit valójában nem is ismer. Közben Mariska gyámja levelet irat Liliomfival, hogy lemond Mariskáról, ám azt nem tudja, hogy a fiatal színész helyett annak hű társa, Szellemfi az, aki ezt átvállalja. 

Mindeközben Badacsonyban a Kányai fogadóban nagy a sürgés - forgás, az embere finomabbnál finomabb fogásokat fogyasztanak. A pincér fiú Gyula szintén szerelmes, nem másba, mint Erzsikébe, aki a fogadós lányába, Erzsikébe. Egyetlen gond az, hogy a fogadós az ifjabbik Schnapsot szemelte ki a lánynak. A két történetszál itt azonban összeér, hiszen Lilomfi és az ő hű szolgája Szellemfi, hajón érkeznek a fogadóba, hogy a fiatal színész eljátssza a fogadós által még soha nem látott Schnapsot, hogy Gyuri barátja elvehesse Erzsikét. Közben pedig Lilomfi átmaszkírozva próbál közelebb kerülni szerelméhez, aki a gyámjával szintén a fogadóban szállt meg. Ez azonban számos félreértést is hoz magával, hiszen Gyula és Liliomfi a történet során, egymás kisegítése érdekében többször szerepet cserél, így viszont Mariska azt hiszi, Lilomfi megcsalta őt, és mást szeret.

A történet végén azonban kiderül, hogy Liliomfi nem más, mint Szilvai professzor unokaöccse, vagyis a gyámfia Szilvai Gyula, akihez Szilvai professzor hozzá szerette volna adni a gyámleányát, Mariskát. Mindezek utána fogadós számára leesik, hogy nem Gyuri az, aki Szilvai professzor gyámfia, aki hatalmas vagyonokat fog örökölni, hanem Lilomfi. Ekkora viszont már Erzsikét hozzáadta Gyurihoz, annak reményében, hogy a professzor halála után rengeteg vagyont fog örökölni.

A történet végén aztán Lilomfi, Szellemfi, Mariska és az egész társulat szekéren utazik tovább, amit Szilvai professzor egyáltalán nem néz jó szemmel, sőt egyenesen megpróbálja megakadályozni mindezt, ám Marika és Lilomfi is hajthatatlan. Ők ketten inkább lemondanak a hatalmas vagyonról és választják a boldogságot, mintsem gazdagon, ám de boldogtalanul éljenek.

Ez még így leírva elég szövevényesnek és kuszának tűnhet, a színdarabban viszont minden a helyére kerül, ez többek között a darab rendezőjének, Hajdú Lászlónak köszönhető, aki egész érdekes megvilágításba helyezte Mariska és Lilomfi szerelmi történetét. A darab elején és néhány átmeneti részben ugyanis a színészek a saját szerepükből kilépve játszanak, ami annyit jelent, hogy bár színészként vannak jelen a térben, mégsem a szerepük szerint kezelik egymást, sokkal inkább „civil” szinten csipkelődnek egymással. Ilyet azelőtt ritkán láttam, de szerintem nagyon bravúros megoldás, s ahogy láttam ez sokaknak tetszett.

 Később aztán természetesen mindegyik színész átszellemült a saját karakterébe, de ezek a kisebb csipkelődések azért időnként még megjelentek az előadás során. A másik feltűnő dolog sokak számára az egyszerű díszlet, ami tényleg csupán néhány kartondobozból, székekből és falra ragasztott fekete takarófóliából álltak, de azt gondolom, a kezdeti meghökkenés után mindenki megértette, miért is nincs szükség flancos díszletekre ahhoz, hogy egy előadás sikeres legyen.

A darabban ugyan eredetileg Lilomfi és Mariska történetéről szól, mégsem éreztem azt, hogy ebben a színdarabban, klasszikus értelemben bárki is főbb szerepet kapott volna, maximum voltak színészek, aki többet szerepeltek, de ez részemről egyáltalán volt zavaró.

A két legtöbbet a színpadon lévő színész Benkő Kovács Gergő (Lilomfi) és Elek Lúcia (Mariska) voltak, akik fiatal koruk ellenére roppant finoman és kifinomultan viszonyultak saját karaktereikhez, és egyáltalán nem látszott rajtuk az a fajta frusztráció, aki sok fiatalnál megfigyelhető, amikor az idősebb és tapasztaltabb korosztállyal szerepelnek együtt egy darabban. A játékukat tekintve mindketten nagyon felszabadultak voltak, egyszerűen látszott rajtuk, hogy élvezik, amit csinálnak és tényleg szenvedéllyel és szeretettel állnak hozzá a szerepükhöz. Engem minden esetre nagyon meggyőztek az alakításukkal.

A „másik” két kedvencem Nagyváradi Erzsébet (Camilla) és Dömök Edina (Erzsike) voltak. Őket már más előadásokban is láttam, de ennyire még sose tudtak megnevetetni. Egyszerűen isteni humoruk van, ha arról van szó. Másrészt szeretem, hogy ők mindig olyan szép íveket adnak a karaktereknek, független attól, hogy drámai figurákat, vagy inkább komikákat alakítanak. Bár az bizonyos, hogy mindketten másképp teszik mindezt. Az azonban tagadhatatlan, hogy mindketten nagyon tehetséges színészek, akiket valóban szívesen néz az ember.

S bár tényleg hosszú a színészek sora, nem szeretnék kihagyni senkit sem, hiszen az elismerést mindannyian egyformák kiérdemlik.

Varga Ádám (Gyuri) és Giegler Csaba (Szellemfi) például azért, mert egyszerűen minden mozdulatukban volt valami olyasfajta komédia, amin képtelenség volt nem hangosan nevetni. Stubnya Béla (Szilvai Tódor) pedig a saját karakteréből csinál viccet, hiszen hiába professzor, nagyon könnyen megvezethető és ez a játékában is világosan látszik. A történet elején valóban egy földhöz ragadt figura, a vége felé azonban ő is felengedni látszik és lesz egyre humorosabb és szerethetőbb. Bús Dániel (Adolf) és Szél Attila (Schwartz) egy apa- fia párost játszik, de azt olyan komikusan, ahogy csak lehet. Látszik, hogy ők ketten például nagyon szépen egymásra hangolódtak az idők folyamán és már elég egy-egy pillantás ahhoz, hogy megértsék a másikat. Janik László (Kányai) pedig, aki a fogadóst és egyben Erzsike apján játszza a történetben szintén egy nagyon vicces figura, bár sok szerep a történet során nem jut számára, amikor azonban szóhoz jut, látszik, hogy élvezi a játékot és nem erőből csinálja, hanem tényleg élvezettel.

Haik Viktória és Takács-Kiss Zsuzsanna, akik a darab közreműködői voltak, ők pedig csodálatos énekekkel, vicces ruhákba bújva törtek meg egy-egy egy jelenetet, ami szerintem szintén nagyon jó ötlet volt és tetszett az is, hogy bár nem kaptak nagy szerepet, mégis végig mosolyogtak és élvezettel jöttek-mentek a színpadon, szórakoztatva egymást, a közönséget és még saját kollégáikat is.

Összességében engem nagyon meggyőzött és számomra biztosan többször nézős darab lesz. Nagyon rég nevettem ennyit, de tényleg, s ahogy láttam a körülöttem ülők szintén nagyon élvezték. Most komolyan keresem, mi rossz dolgot tudnék mondani, de semmi nem jut eszembe. Ez most tényleg minden elfogultság nélkül úgy volt jó, ahogy. A rendezés is tetszett, a színészek is nagyon jók voltak, nekem tetszett az egyszerű díszlet is és az is, hogy a végén az összes színész együtt énekelt. Továbbá ami szerintem csodálatos volt, hogy az előadáson egy gimnazista osztály is részt vett, akik végig csillogó szemekkel, mosollyal az arcukon, sokszor a hasukat fogva nevettek. Ez szerintem mindig szép. Mármint, amikor egy történet ennyire elvarázsolja a fiatalabb és az idősebb korosztályt is. Érdemes megnézni. Egyszerűen fantasztikus kikapcsolódás tele humorral és az élet nagy kérdéseivel, melyekre sok - sok nevetés és vidámság között kereshetünk választ.

Alkotók:
Játéktér: Hajdú László
Jelmez: Mészáros Zsófia
Zene: Fehérváry Lilla, Melis László
Koreográfus: Lisztóczky Hajnalka
Munkatársak: Tóth Zsófia, Laczkó Mónika, Ladányi Tamás
Rendező: Hajdú László
Producer: Szabó Ágnes

 

"A tehetségtelen, de nagyravágyó embereknek nem marad más, mint ócsárolni az igazi tehetségeket. "- Anton Csehov: Sirály (Gózon Gyula Kamaraszínház )

 

Csehov művei nem a műfajukról vagy az olvasmányosságukról híresek, mégis szerves részét képzik a klasszikus irodalom remekműveinek. Bár a Sirály a művészetet állítja előtérbe, mégis óhatatlanul a bonyodalmak részeseivé válunk mindannyian.

A történet szerint a vidéki birtokára érkezik egy híres színésznő, hogy a nyarat a világ elől elvonulva a családja körében tölthesse. A nyár alatt szerelmek szövődnek, de hamar kiderül az is, hogy a boldogság csupán illúzió. A műfaját tekintve mégis komédiáról beszélünk, annak ellenére, hogy számtalan drámai cselekményszállal találhatjuk szembe magunkat a mű értelmezése közben.

Bár bevallom, voltak kétségeim afelől, hogy hogyan és milyen színpadi formákat alkalmazva lehet majd ezt a művet a közönség számára is értelmezhetővé tenni, de utólag be kell látnom, hogy hiba volt ebben egy percig is kételkednem. A darab rendezője Hajdú László bravúrosan formálta át a művet úgy, hogy a veretes szöveg ellenére is az elsőtől az utolsó percig élvezhető maradjon, úgy, hogy közben a mondanivalója nem változik.

Külön kiemelném a kissé szokatlan színpadi berendezést is, mely során a színpadot három sávra bontották, s csak a színpad hátsó része maradt a szokásos „egybefüggő” formában.  A másik különlegesség pedig, hogy az egész színpadkép egyszínű hófehér színben pompázott, a díszleten át egészen a színpad oldalára felhúzott falakig. Ez egyfajta letisztultságot és homogenitást kölcsönzött a darab számára. Ebben a különös díszletbe nem csoda, hogy a színészek által viselt jelmezeknek is igen erős jelzés értéke volt. S ha már a jelmezek, azt gondolom, hogy Veréb Dia csodát alkotott. Olyan látványos, mégis korhű ruhákat álmodott meg, amit öröm volt nézni, nem mellesleg láthatóan a színészek is szívesen viselték őket. Itt akár ki is emelhetném az Arkagyina által viselt piros ruhát, ami egyébként a leginkább feltűnő darab, mely amellett, hogy magára vonta a nézők figyelmét, elegáns , mégis megközelíthetetlen külsőt kölcsönözve viselője számára.

Bár nem szokatlan az, hogy a darabon belül egy színésznő színésznőt alakítson, Nagyváradi Erzsébet Arkagyinája mégis tartogatott némi meglepetést a közönség soraiban ülők számára. Már az első megszólalásnál érezhető volt, hogy Irina nem egy könnyű karakter: dacos, okos, egy igazi díva, de az anyaszerepre teljesen alkalmatlan.  Az önmagával vívott harc során mégis sokszor érzékelhető volt az, hogy önmaga is szenved. Nagyváradi Erzsébet pedig ebben a fajta hatáskeltésben is remek. Szinte észrevétlenül képes magára vonni a figyelmet úgy, hogy a színpadon tapasztalt fojtogató, önmarcangoló érzések a nézőteret is átjárták. Azt, hiszen erre mondják azt, hogy a szerep megtalálta a hozzá adottságokban leginkább passzoló színésznőt, aki érezhetően lubickolt ebben a szerepben. Hiszen itt nem csak arról van szó, hogy hihetetlen hatást tud kiváltani, hanem az, hogy végig hiteles, egy percre sem zökken ki a szerepéből és a karakterében dúló érzéseket is olyan átéléssel játssza, hogy a néző szinte el is feledkezik arról, hogy éppen egy színház nézőterén tartózkodik.

Partnere a Trigorint alakító Kálid Artúr szintén nagyon gyorsan elkapta a karaktere azon vonásait, melyek leginkább fontosnak bizonyultak a mű alakulásának történetében. Trigorin egyébként egy nagyon kesze – kusza ember, aki láthatóan nem találja a helyét a világban, érzelmei üresek, tettei pedig kiszámíthatóak, főleg mikor Arkagyináról volt szó.

Bár az szinte azonnal érződött, hogy mind Kálid Artúr mind pedig Nagyváradi Erzsébet erős egyéniségek, mégis tökéletesen kiegészítettek egymást. Nyoma sem volt semmiféle rivalizálásnak vagy egymás túljátszásának. Talán ezért is vált annyira érzékletessé az általuk alakított karakterek között kialakult kapcsolat, melyre hol a gyedégség hogy pedig az önző féltékenység volt jellemző, attól függően, hogy épp melyik felvonásba nyerhettünk bepillantást.

A két fiatal színésznövendék, a fiatal színészi pályára vágyó Nyinát alakitó Hermányi Mariannn és az Arkagyina fiát játszó Szurcsik Ádám szintén kitettek magukért, bár sem a szöveggel sem pedig az általuk alakított karakterek csapongó érzéseinek nyomon követésével nem volt könnyű dolgok nekik sem. Mégis azt gondolom kellően helyt álltak, s kellő átéléssel alakították a rájuk bízott szerepeket. Persze ebben láthatóan a tapasztaltabb színésztársaik nagy segítségükre voltak. Nekik pedig nyilván nagy tapasztalat látni, hogy hogyan tudja valaki a puszta jelenlétével vagy éppen egyetlen pillantásával magára vonni a figyelmet (tökéletes példa erre, Akargyina és Trigorin azon jelenete, mikor a nő már a manipuláció eszközeit is beveti annak érdekében, hogy az író vele maradjon.)

És persze nem feledkezhetünk meg Szemán Béláról sem, aki Arkagyina bátyát, a vidéki birtokon megöregedő Szorint alakította a darabban. Szorin egyébként tökéletes példa a fiatal korát meg nem élő, az idős korára bánkódó emberek számára, hiszen éles tükröt mutat azoknak, akik fiatal éveikben nem élnek az élet kínálta lehetőségekkel. Szemán Béla alakítása során arra is felfigyelhetünk, hogy mennyire jól bánik az érzelmekkel, s mennyire letisztultan és könnyedén adja át azokat a nézők számára. A darabban több olyan jelenet is van, amikor az Arkagyinával kisebb vitába keverednek, ő mégis teljes fővel kiáll a húga mellett, mikor a helyzet úgy kívánja. Ez pedig a két színművész alakításában ugyanúgy megfigyelhető, ami igazán lélekmelengető pillanatokat tartogat a közönség számára.

A másik érdekes karakter a Dömök Edina által alakított Mása, aki folyton feketébe jár, ahogy ő mondja, gyászol. Pedig még rettentően fiatal, mégis szenved. Szenved, mert a valódi szerelem sose találhatja meg, így képtelen hozzámenni Dornhoz, akit nem is szeret igazán. S ezt a szívhez szóló igen csak szomorú életsorsot nagyon hitelesen és szívbemarkolóan érzékeltetni az előbb említett színésznő is.

Természetesen azonban nem szabad megfeledkezni azokról a karakterekről sem, akik bár kisebb szerepet kaptak, jelentőségük mégis jelentős. Ilyen a Túróczi Éva által alakított Polina Andrejevna , a Tamási Zoltán által megformált Dorn és Medvegyenko is, akit Tamási Zoltán alakított. Bár ők mindannyian kisebb szerepet kaptak a műben, mégis kellően nagyot ahhoz, hogy megcsillogtathassák tudásukat, s a karaktereikbe rejtett tanulságságokat is átadhassák a nézők irányába.

Hogy kinek ajánlanám ezt a darabot? Mindenkinek, aki fogékony az értelmekre, aki nem fél attól, hogy tükröt tartanak felé, aki értékeli a tiszta és hiteles színészi játékot és aki részese akar lenni annak a csodának, ami csakis a színpadon születhet meg. S ebben nincs semmiféle elfogultság, mindez színtiszta őszinte gondolat egy olyan estéről, ami bizonyára hosszú időre az emlékezetembe vésődött…

„Mindent, amit kaptam édesanyámnak köszönhetek…” – Agyigó ( Gózon Gyula Kamaraszínház)

 

A FÉM ARTS&CAFÉ csak nemrégiben nyitotta meg a kapuit a nagyközönség előtt, ennek ellenére számos sikeres előadásnak ad otthont ez az aprócska színház. Nem csoda, hiszen amint az ember belép ide elvarázsolja valami egészen különleges dolog. Nem az a tipikus színházi atmoszféra, inkább egyfajta kuckó, ahová az ember azért jár, hogy megtalálja a saját lelki békéjét és önmagát… Míg az előadás előtt lent ücsörögtem a kávézóban, addig volt időm körülnézni. A belső tér igazán letisztult, a hallban halk zene szól, aminek van egyfajta megnyugtató hangulat, ami szinte azonnal magával ragad.Egyszerűen jó itt lenni.

Aki régebb óta olvas, az tudhatja, hogy az Agyigóról írtam már korábban, de mivel történt némi változás az előadásban, ezért azt gondolom nem követek el megbocsájthatatlan bűnt azzal, ha most újra írok róla. Az első és szerintem legszembetűnőbb dolog az egyértelműen az, hogy a megszokott felállás erre az estére felbomlott, így Nagyváradi Erzsébet mellett a közönség nem Kutik Rezsőt, hanem Vasicsek Jánost láthatta a színpadon. Ez sok szempontból egészen más irányba vitte el az előadást, hiszen a két előadó egyénisége is teljesen eltérő, így hát a hatás, amit kiváltanak a közönségből is egészen más.

Az Agyigó Szabó Magda életét dolgozza fel a gyerekkorától kezdve egészen addig, míg Magda megismeri, majd elveszti a férfit, akire egész életében vágyott. Ő és Szobotka egy lélek voltak két testben, amit az írónő több vele készült interjúban is kihangsúlyozott. Az ő szerelmük története egy olyan csoda, amire minden ember vágyik az életében.

Ugyan nem sokan tudják, de Nagyváradi Erzsébet és Szabó Magda a való életben is találkoztak. Igaz a színésznő akkor még csak a szárnyait bontogatta, de Magda már akkor is meglátta benne azt azt a tehetséget, ami évekkel később bontakozott ki igazán. Azt hiszem, ha még élne, akárhányszor látná ezt az darabot büszkén ülne a nézőtéren, hiszen olyan színvonalú előadás született az életéről, amiről minden író álmodik. Igazán méltó emléket kapott Ő és Szobotka is.

Az előadást Czeizel Gábor rendezte, de Nagyváradi Erzsébet keze munkája is benne van abban, hogy ez az előadás megszületett, Vasicsek János pedig tökéletes partnere volt ebben. Lehet, én vagyok a világon az egyetlen ember, de én kifejezetten szoktam élvezni az olyan darabokat, ahol színész házaspárok játszanak együtt. Talán azért, mert ezeknek az előadásoknak mindig megvan a maga bensőséges hangulata, ami szinte azonnal átjárva a nézőteret, ahogy ez ebben az esetben is megtörtént.

Nem akarok spoilerezni, de van az előadásnak van olyan része, amit mikor először láttam, már akkor is a hideg rázott tőle. Ez az a rész, amikor Nagyváradi Erzsébet Szabó Magda bőrébe bújva mesél az írónő és az édesanyja kapcsolatáról és ebben a részben van egy olyan rész, ahol elmondja, hogy Jablonczay Lenke is írt, csak a verseit széttépte az anyukája, egy mégis megmaradt, amit a Régimódi történet színpadi feldolgozásába épített bele. Ezen a ponton van egy rész, ahol Nagyváradi Erzsébet énekelni kezd. Bevallom, hogy én mindig ezt a részt várom a legjobban. Ez most így volt, de amint meghallottam ezt a dalt akkor döbbentem csak rá igazán, hogy ez mennyire másképp tud hangzani így ebben az új felállásban. Nem azt mondom, hogy nem szerettem ezt a dalt a másik feldolgozásban , de ezzel, hogy más felállásban is hallottam, valami megváltozott bennem.

Az, hogy Vasicsek János más stílusban játszotta el a prózái részbe épített zenei feldolgozásokat, egy egészen más hangulatot adott a darabnak. A zenei betétek nem pihenőképp szolgáltak a hosszú monológok közepette, hanem tovább fokozták az érzelmeket és vitték tovább a történetet. Nem voltak pihenők, amikor a néző tudott volna fújni egyet, mielőtt újabb érzelmi hullámot kapott volna, hanem végig volt egy jól felépített íve az előadásnak, aminek a csúcspontja egyértelműen az utolsó közös dal volt a két előadó között. Az az összhang, ami kettőjük volt, tette igazán különlegessé az előadást, pontosabban az, hogy láthatóan nem kellettek szavak ahhoz, hogy egymásra hangolódjanak és ha nem is direkt, de voltak pillanatok, amikor láthatóan lopva egymásra pillantottak, miközben a szemükből még messziről is kiolvasható volt az az óvó szeretet, ami összeköti kettőjüket. Ezek a dolgok másképp hatottak, mint korábban. Más érzéseket tettek hozzá, még bensőségessé és intimebbé tette magát az előadást. Amit ők ketten csináltak az csodálatos volt.

Nagyváradi Erzsébetről már többször írtam, hogy remek színésznőnek tartom, de amit az Agyigó kapcsán csinál a színpadon az még így, sokadig nézés után is ámulatba ejt. Ő nem csak eljátszotta Szabó Magdát, hanem erre a rövid időre visszahozta az életbe, ami egyáltalán nem könnyű színészi teljesítmény, hiszen az előadás érzelmi részét egyedül építi fel és cipeli hátán a súlyos terheket, amiket ez az darab tartogat akár színészi akár lelki téren. Hiába, Szabó Magdának igaza volt abba, hogy olyan madár Ő, aki úgy született, hogy tud repülni…

Az, hogy ezt az előadást én szívem szerint minden emberrel megnézetném, az nem titok. Szerintem Szabó Magát megismerni alap lenne és ez az előadás tökéletes ahhoz, hogy az emberek képbe kerüljenek az írónő életével. Másrészt olyan színházi élmény ez az előadás, amit nagy kár kihagyni...Igazi érzékenyitő darab ez, amiből sokkal, de sokkal több kellene a mai világban. Remélem, hogy még többször lesz alkalmam a könnyeim törölgetni a nézőtéren.

Nem tagadom, hogy nekem ez az egyik kedvenc előadásom, ami nagyon közel került a szívemhez és hiába sírok otthon minden előadás után, akkor is megnézem újra és újra… 

Ezt az előadást csak őszintén tudom ajánlani azoknak, akik szeretik az igényesen összerakott, érzelmekkel teli előadásokat, amik nem csak elgondolkodtatja az embert, hanem  megtanítja arra is, hogy hogyan értékeljük az életben azt, amint van, hisz minden mulandó, nincs olyan, ami örökké tartana...Úgy, ahogy Magda elvesztette Szobotkát, úgy bárki elvesztheti még a számára legfontosabb embereket is sajnos.

kép: port.hu

„ Mi vagyunk egymás legnagyobb büntetései…” – Zárt tárgyalás ( Gózon Gyula Kamaraszínház)

A színpadon először Dóczy Péter (a pincér) és Karalyos Gábor (Garcin) jelennek meg. Igazából még meg sem kell szólalniuk ahhoz, hogy a pokol hangulata már bejárva a nézőteret. Zseniális az, ahogy a pokol hangulatából már az első percekben egy apró kis darabot mutatnak és ehhez elég csak a színészek mimikáit és gesztusait figyelni.

Karalyos Gábort a Zárt tárgyalás előtt még sosem láttam színpadon, csak annyit tudtam róla, hogy a Barátok közt című napi telenovella egyik szereplője egy ideje, de mivel nem igazán vagyok képben a sorozatot illetően, ezért nem igazán tudtam,  hogy mit várjak tőle. Így már elsőre is elvarázsolt az, ahogy és amilyen erővel játszik. Hihetetlen tehetséges, ez nem kérdés! Holott egyáltalán nem könnyű az a szerep, amit a semmiből kell felépítenie úgy, hogy a végén a nézők megértsék, hogy Garcin (Karalyos Gábor), Ines (Nagyváradi Erzsébet) és Estelle (Csomor Csilla) játszmája miről is szól valójában. Ez pedig nem egyszerű, de szerintem sikerült átadniuk mindazt a gyötrelmet és kétségbeesést, amit ebben a drámában ezek az emberek megéltek.

Bár Dóczy Péter, sokkal kevesebb szerepet kapott a darabban, mint a másik három színész, azt mégis úgy játszotta el, hogy a hideg futkosott a hátamon. Amikor ő megszólalt tényleg megfagyott a hangulat. Direkt figyeltem is, hogy mennyire kimért, távolságtartó hanglejtéssel ejtette ki a szavakat, jelezve, hogy a pokol nem egy játszótér, ahol minden szép és jó. Nem! A pokol félelmetes és mindent felforgató…

Bár a karaktere ízig-vérig romlott és nem egy szerethető karakter, Nagyváradi Erzsébet mégis elérte azt, hogy Ines szerethetővé váljon. Ines karakterében benne van az, ami a mai embere egy részéből hiányzik: az őszintéség. A darabban ugyanis Ines az egyetlen, aki semmit sem titkol, mindent kimond, bár hideg és távolságtartó. Garcin legnagyobb ellenfele, ami a köztük lévő konfliktust illeti. Azt, hiszen Nagyváradi Erzsébet ebben a szerepben erősen kilépett a komfortzónán túlra. Én nem is értem, hogyan lehet egy ilyen karaktert, mint amilyen Ines, ekkora tűzzel és ilyen erővel játszani úgy, hogy közben ne söpörjön le mindent és mindenkit. Hihetetlen az, amit ő ebben a darabban az asztalra lerakott. Igazi nagy tehetség, ami láthatóan kellő alázattal és profizmussal párosul. Az, ahogy szépen lassan, szóról-szóra, mozdulatról-mozdulatra felépítette Ines karakterét és bemutatta azt, milyen, amikor egy nő egy férfit alakít a színpadon, na, az egy valódi csoda, nagy kihívás egy színésznő számára. De ezt nagyon jól csinálta és végül megmutatta azt, Ines az egyetlen őszinte lény ebben a színdarabban, aki nem akar másnak látszani, mint amilyen, mert őt már a földön is elítélték és bántották.

Azt hiszem, ebben a darabban egyik színész sincs könnyű helyzetben, még Csomor Csilla sem. Az általa alakított szőke, naiv Estelle-ről senki sem gondolná, hogy milyen szörnyű titkokat hozott magával a pokolba, ám Ines hatására végül neki is meg kell vallania a bűneit. Ekkor derül ki, hogy a bájos külső mögött egy valódi gyilkos áll, aki amikor szembe kerül Ines-sel megijed, mert magát látja benne. Csak, hogy Ines legalább őszinte. Estelle koránt sem az. Ő csak azt akarja, hogy megmentsék. Pontosabban, hogy Garcin mentse fel és oldozza fel. Csak, hogy ott van Ines, aki mindezt nem hagyja. Talán ebben a szerepben azt is nehéz, hogy két ellentétes érzést kell egyszerre eljátszani benne… Mert Estelle máshogy bánik Garcin-nal és megint másképp Inessel. Csomor Csilla azonban kiválóan váltogatta azt, hogy épp melyik érzelmet, mimikát vagy épp hanglejtést kell előhoznia. Őt sem láttam még korábban színpadon, de ebben a darabban nekem nagyon tetszett az alakítása. Igazi átélés és egy nagy adag precizitás és alázat volt benne. Ahogy ő a többi színésztársával játszott, és ahogy bizonyos pillanatokban eltávolodott tőlük, az sok mindent megmutatott abból, az kellő bizonyosságot adott arról, hogy Csomor Csilla nagyszerű alakításra képes a színpadon is.

Ez a darab egyértelműen egy óriási csapatjáték a színészek részéről, hiszen minden mozzanat, mondat, mimika és gesztus egymásra épül. Mindennek megvan a maga jelentősége. Így lesz a végén a hatás is olyan, ami maga alá teper és elgondolkoztat. Szó szerint magával visz a pokolba, közben pedig egy elég erős tükröt mutat a mai társadalmi helyzetre is.

Szerintem nagyon aktuális darab, amit elsősorban azok számára ajánlanék, akik szeretik az elgondolkodtató darabokat, mert ez az. Nem könnyed kikapcsolódás ez, hanem egy vérbeli dráma, kiváló rendezéssel, nagyszerű és igazán TEHETSÉGES színészekkel és nem utolsó sorban egy feledhetetlen színházi élménnyel.

Alkotók:
Szerző: Jean Paul Sartre
Fordította: Hegedűs Zoltán
Rendező: Csiszár Imre
Rendezőasszisztens: Tóth Zsófi
Látvány: Csiszár Imre
Jelmez: Harák Judit
Súgó: Paku Éva
Producer: Szabó Ágnes

Szereplők
Ines :Nagyváradi Erzsébet 
Estelle : Csomor Csilla
Garcin : Karalyos Gábor
Pincér : Dóczy Péter

fotók : gozon.hu