Gyere velem Színházba! – a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház

 

Advent harmadik vasárnapja köszöntött ránk és ezzel együtt meghoztam nektek a karácsonyi projektem új részét is, melyben ezúttal a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínházat mutatom be nektek.

A Bartók Kamaraszínházról akkor hallottam először, mikor 2019-ben a vidéki és a fővárosi színházak brandépítésének a sajátosságairól gyűjtöttem anyagot, de ha valaki akkor azt mondta volna nekem, hogy bő másfél év múlva az egyik Dunaújvárosba tartó buszon azon fogok izgulni, hogy jó helyen szálljak le tuti kinevetem. Én sokáig teljesen elzárkóztam attól, hogy vidékre menjek színházba, ráadásul teljesen egyedül. Egyrészt, mert úgy gondoltam Budapesten is van elég színház, másrészt nem gondoltam volna, hogy bármelyik vidéki színház tudna nekem annyit nyújtani, hogy megérje órákig utazni, hogy láthassak egy-egy darabot. Ezért is különös az, hogy most erről a helyről írok nektek. De ennek is megvan a maga története, amit igyekszem röviden elmesélni, hogy értsétek, hogy kerültem mégis Duanújvárosba: a pandémia miatt én is elvesztettem a munkám és hirtelen nekem is rengeteg szabadidőm lett, így elkezdtem különböző színházi beszélgetős műsorokat nézni, ahol felfigyeltem egy színésznőre, akiről kiderült, hogy a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínházban tagja. Aztán nem sokkal később láttam, hogy az egyik streamelt darabnak, amit épp ebben a színházban játszottak, ő lesz a főszereplője, így gyorsan vettem is rá jegyet. Naivan azt gondoltam, hogy egyszer megnézem milyen a színpadon és ennyi kész vége. Emlékszem amikor vége lett ennek az előadásnak még hosszú percekig ültem a fekete képernyőt bámulva és azt gondoltam, hogy ilyen nincs. Nekem Őt látnom kell élőbe is, és ha ezért Duanújvárosba kell mennem akkor oda, tökmindegy, de muszáj. Azóta persze ez kicsit más lett, mert több embert is megkedveltem időközben, nem csak művészeket, hanem a színház dolgozóit is, akiket egytől egyik imádok és őszintén nagyon hálás is vagyok a sorsnak azért, hogy megismerhettem őket.

Mit jelent nekem a Bartók Kamaraszínház?

A Bartók Kamaraszínház mindenre rácáfolt, amit a vidéki színházakról gondoltam. Ez a hely egy igazi csoda, ahol olyan előadások születnek, amikre méltán lehetnek büszkék a város lakói. Mielőtt idejöttem nagyon féltem, hogy mi fogad majd, hisz teljesen idegen volt minden és mindenki, az aggodalmam azonban teljesen feleslegesnek bizonyult, ugyanis már az első perctől azt éreztem, hogy én itt valóban otthon vagyok. Bár ebben azért sokat segített az, hogy néhány ottani dolgozóval korábban készítettem interjút, így legalább egy-két biztos pontom azért már volt akkor is.

Karácsonyfa díszítés a közönséggel (Fotó: Ónodi Zoltán)

Az már élet furcsa fintorra, hogy pont egy olyan darabot néztem meg itt először, ami abszolút komfortzónámon kívül esett. Ez volt a Hamlear, ami egyébként zseniális darab, de rengeteg figyelmet igényel, a sok történetbeli váltakozás miatt, nekem talán ezért is volt ez kicsit nehézkes, többször ki is zökkentem a történetből, de mindenképp szeretnék még esélyt adni neki. Ami viszont óriási kedvencem jelenleg és tényleg bármennyiszer képes lennék megnézni az a Mario és a varázsló és a Kis herceg. De, hogy őszinte legyek azért van még bőven mit pótolni, mint mondjuk a Dollár papa, az Illatszertár, a Gyerekrablás a palánk utcában, a János vitéz vagy akár a Nem leszek a játékszered című darabok. Ezekre még nem tudom mikor kerítek időt, de ha az eddigi tempómban haladok, akkor májusra biztosan mindent többször is meg fogok tudni nézni.

Nektek azért ajánlom a Bartók Kamaraszínház előadásait, mert nem csak fantasztikus szívvel- lélekkel játszó színészgárda munkálkodik itt, hanem nagyon színes a repertoárjuk is, nagyon szépek az előadások díszletei -és jelmezei, jók a rendezők, kedvesek az ott dolgozók, és nem mellesleg olyan hangulatemelő hatása van a helynek, hogy az ember a legkeményebb napja után is úgy hagyja el az épületet, mintha teljesen kicserélték volna.

Kiemelt kép: A Bartók Kamaraszínház társulata (Fotó: Bartók Kamaraszínház)

Kritika a Bartók Kamaraszínház Mario és a Varázsló című előadásáról

 

Thomas Mann Mario és a Varázsló című kisregényével még a gimnáziumban találkoztam és ha jól emlékszem még színházban is megnéztük az akkori magyar tanárommal, de erről sajnos csak halvány emlékeim vannak. Majd az évek során szerencsére egyre több színház repertoárjában találkoztam ezzel az előadással, de sajnos azóta a teátrumok többségében már csak az archívumban fedezhető fel, így én személy szerint nagyon örültem, mikor a Bartók Kamaraszínház előadásai között felfedeztem ezt a darabot, ami hatalmas kedvencemmé is vált, olyannyira, hogy már most tudom, hogy én ezt még minimum egyszer, ha nem többször szeretném látni....

A Csadi Zoltán által rendezett darab igazán különlegesre sikerült, ahol a zene, a tánc és a színészi játék úgy épülnek egymásra, mint az építőkocka elemei, egy egységes, mozgalmas és rendkívül izgalmas előadást létrehozva. Nekem kerek négy perc kellett ahhoz, hogy a történet teljesen magával rántson és onnantól tényleg megszűnt az egész világ. A másik, ami abszolút elvarázsolt az a koreográfia, és mindez az én számból kicsit furán is hangzik, hiszen a táncos darabok köztudottan távol állnak tőlem, de ez esetben csak ámulva tudtam nézni a Tőkés Imola által kreált végtelenül kreatív mozgáselemeket, amik ez esetben nem csak az előadás betétjeként szolgáltak, hanem tovább is lendítették a cselekményeket.

Kiss Attila és Virág Péter (Fotó: Ónodi Zoltán)

A történet helyszíne Torre di Venere, ami egy csendes üdülővároska, ahova az író és a kislány megérkeznek, hogy néhány napot itt töltsenek, ám ezt a helyi lakosok nem nézik túl jó szemmel. Ebbe a faluba érkezik meg Cipolla is, aki egy világhírű varázsló, akit mindenki nagyon vár, de idővel mindenki ráébred arra, hogy amit kaptak az egyáltalán nem egyezik az előzetes várakozásaikkal. Hiszen Cipolla nem tesz mást, mint manipulálja a közönséget, akik sokáig ebből semmit sem vesznek észre. Végül egyetlen egy ember, Mario az, aki józanságát megőrizve véget vett ennek a szörnyűségnek...

A színészek közül szerintem képtelenség lenne bárkit kiemelni, mert ebben a fajta rendezésében nekem valahogy eltűntek a határvonalak a fő-és mellékszereplők között és a fókusz inkább a közös munkára került. Az viszont elvitathatatlan, hogy a színészi teljesítményt nézve mindenki egészen magasra tette azt a bizonyos lécet. Ami engem illett engem teljesen lenyűgözött az, hogy a színészek észrevétlenül vonták be a közönséget ebbe a káoszos kérdésekkel teli világba, ami gyakorlatilag csak az általuk játszott karakterek fejében létezett. Én mégis végig éreztem a feszültséget, a várakozást, és a végén a felszabadulást is. Azt hiszem elég erős tükör volt felém, és a többi néző felé is. Ilyen erős hatást belőlem ritkán vált ki bármi is, de Kiss Attila (Cipolla), Virág Péter (Mario), Tőkés Imola (Kislány), Ivanics Tamás (Író), Kovács Vanda (Angolieri asszony), Holcseko Orosolya (Hercegnő), Kecskés Tímea (Menedzser, anya) Vrabecz Botond (Orvos, Fuggerio, Fiatalember) és Csadi Zoltán (rendező) valami olyat alkottak, ami szerintem bármelyik nagyobb fővárosi színházban is simán megállná a helyét... ( bár ez kivétel nélkül igaz az általam itt látott összes előadásra)

Jelenet a Mario és a Varázsló című előadásból (Fotó: Ónodi Zoltán)

Ami még érdekes, hogy a legtöbben úgy mentek ki a teremből, ahogy én, hogy ez volt életük egyik legjobb színházi élménye, ami azért számomra is egyfajta pozitív visszajelzésként szolgált, hogy nem csak engem, de másokat is épp ennyire megérintett a darab. Szóval én csak ajánlani tudom, hogy aki teheti az nézze meg ezt az előadást is, mert tényleg zseniális az egész úgy, ahogy van!

Kiemelt kép : Jelenet a Mario és a Varázsló című előadásból (Fotó: Ónodi Zoltán)

„Felelős lettél azért, akit megszelídítettél„ – a Kis herceg ajánló

 

Sokakban felmerülhet a kérdés, hogy ha valaki Budapesten lakik, ahol tényleg majdnem minden sarkon van egy színház miért kívánkozik mégis vidékre. Egyeseket a kíváncsiság szólít el, másokat a társulat, vagy egy-egy kedvenc színész, előadásért viszont egész ritkán utazik valaki ennyit. De hogy én mit keresek itt? Kalandot azt hiszem. Kihívásokat, új színfoltot az életembe. És ezért, meg persze sok minden másért is megérte egészen a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínházig utazni...

A kis herceg Antoine de Saint-Exupéry legismertebb regénye, amely 1943-ban jelent meg. A könyv az emberi társadalom karikatúrája, ugyanakkor több dologra is figyelmeztet, mint az ősi bölcs tanítások örökké tartó igazságára, melyet sokszor semmibe vesz az emberiség. Ezt nyomatékosítja a róka idézete is: „Az emberek elfelejtették ezt az igazságot.”

Mudi Bese Botond és Kovács Vanda a Kis herceg című előadásban ( Fotó : Ónodi Zoltán

Bár az ajánlás szerint a Kis herceg gyermekeknek íródott, a tapasztalataim azonban azt mutatják, a felnőtteket inkább leköti az előadás, a gyerekeket inkább csak a látványvilág, sok mindent azonban ők még nem értenek belőle.

A regény története szerint egy pilóta repülőgép-balesetet szenved és a sivatagban találkozik a kis herceggel, aki egy apró szőke hajú, rendkívül érdeklődő, kíváncsi természetű fiúcska, aki addig kérdez, míg nem kap választ. Az ő szemén keresztül feltárul a világ egy másik látásmódja, miközben a pilóta egyre többet megtud a kis herceg saját bolygójáról, valamint a korábbi utazásai helyszíneiről és az ott szerzett élményeiről. És közben a kis herceg maga is formálódik, bölcsebbé válik a találkozásai révén, az írót pedig újra és újra meghökkenti szemléletmódjával, amely különösnek tűnik, de gyakran mégis a lényegre tapint.

A Bartók Kamaraszínház előadása egyszerre volt csodálatos és szívszorító. Mondjuk nem is tagadom, hogy engem már az első tíz perc annyira megérintett, hogy onnantól fogva végig folytak a könnyeim, ami azért is érdekes, mert az utóbbi időben ennyire egyetlen előadás sem tudott megérinteni. És nem csak a történet, a színészek is csodálatosak voltak.

Bevallom ebben az évadban egy Kis herceg rendezést már láttam, igaz csak online, de az olyan botrányos volt, hogy félidőnél tovább nem bírtam nézni, így a mostani találkozás előtt volt bennem izgalom. Sipos Imre rendezésében azonban egy olyan Kis herceget kapott a közönség, ami őszintén megérdemli a pozitív kritikát. Az előadás nagyon látványos, füstgépekkel és különböző vetítésekkel, ami tökéletesen egyensúlyozta a letisztul színpadképet, a hangsúly mindezek ellenére azonban a színészeken maradt. Az pedig különösen tetszett, hogy a rendező külön figyelmet fordított arra, hogy melyik színész miben erős és a hangsúlyt pedig ezekre a tulajdonságokra/ „színpadi technikára” helyezte.

Kovács Vanda (Róka/Rózsa)  erőssége pedig az, ahogy a hangjával tud bánni. Emellett pedig rendkívül alázatos és profi is, bármelyik szerepében is láttam eddig, abból mindig a maximumot igyekezett kihozni. Számomra egyszerűen elképesztő az, amit és ahogyan csinál. De nem csak ezzel varázsolt el,hanem azzal az érzelemvilág is, amit magával vitt a színpadra. A rózsa szerepében pedig valami varázslatos volt az, ahogy Antoine de Saint-Exupéry legszebb idézeteit tolmácsolta a nézők felé.  De amilyen érzelmes volt, annyira erős volt a színpadi jelenléte is. Rókaként pedig inkább volt gondoskodó, melegszívű, bár ezt a részt már végig sírtam, annyira mély érzéseket hozott bennem fel a felszínre.

Jegercsik Csaba és Mudi Bese Botond a Kis herceg című előadásban ( Fotó : Ónodi Zoltán)

Mudi Bese Botond (a Kis herceg) színpadi jelenléte szintén csodálatos. Fiatal kora ellenére annyira sokszínű érzésvilággal dolgozott, ami ritkaság, hisz mégis csak egy gyerekszínészről beszélünk. Bese egy született kisherceg és nem csak a szőke haja és a kék szeme miatt, hanem azért, amilyen mély átéléssel tudott azonosulni ezzel a felnőttek számára is rendkívül nagy kihívásokat tartogató szereppel. Néha szívem szerint felmentem volna a színpadra és megöleltem volna. Neki tényleg elhittem, hogy ami a színpadon történik az a valóság.... Az pedig külön dicséretes, hogy végig hozta ugyanazt az érzésvilágot, nem voltak nagy kilengések vagy szerepből való kiesés sem, pedig azért akadtak zavaró tényezők. Szerintem egy nap belőle nagy színész válhat majd, ha Ő is úgy akarja.

Jegercsik Csaba (Pilóta/ Bolygólakók) játékában egyfajta kettőséget éreztem, amiben egy nagyon erős színpadi jelenlét mellett megfigyelhető volt a féltő-óvó figyelem is, amit betudtam annak, hogy a legtöbb jelenetében Besével közösen szerepeltek és közben láthatóan teljesen egymásra hangolódnak. Ez pedig adott egy nagyon bensőséges hangulatot az előadásnak. S bár Csaba a pilóta szerepében egyértelműen jobban ki tudta bontakoztatni önmagát, de bolygólakóként is épp olyan hiteles átéléssel volt jelen.

Gasparik Gábor (Kígyó/ Róka) rókaként alkotott maradandót. Ezen a szerepen közösen osztoztak Kovács Vandával, s míg a férfi jelleme erőszakosabb volt, addig a női tompított ezen. Ugyanakkor ez a kettőség remekül kiegészítette egymást.

Gasparik Gábor és Kovács Vanda a Kis herceg című előadásban ( Fotó : Ónodi Zoltán)

A táncbetétetek, pedig amit Dunaveczki Éva tanított be csodálatosan beleépültek az előadásba. Bár látszott, hogy nem kevés munkaóra volt benne. Szerintem ezek az apró részek épp úgy hozzátettek az előadáshoz, mint a Matyi Ágota keze munkáját dicsérő jelmezek, amik közül a Rózsa volt a személyes kedvencem.

Szerintem nem kell mondanom ezek után, hogy ez a darab tényleg minden várakozásom felülmúlta, mind a rendezés, mind a színészi játékában mind pedig a képi világot illetően. Utóbbi tényleg fantasztikusra és nagyon egyedire sikeredett. Részemről biztosan többször megfogom nézni, bár szerintem akkor több zsebkendővel készülök majd. Tényleg évek óta ez volt az első olyan adaptáció, ami az elsőtől az utolsó pillanatig elvarázsolt és a végén azt éreztem, hogy nem akarom, hogy vége legyen. Szívesen maradtam volna ott abban a pillanatban örökre...

Őze Áronnak, Sipos Imrének, Palkó Pankának, Matyi Ágotának, Dunaveczki Évának, Mudi Bese Botondnak, Jegercsik Csabának, Gasparik Gábornak és Kovács Vandának köszönöm ezt az élményt. Remélem sokáig fogjátok még játszani ezt az előadást és meg sokszor láthatom....

Kiemelt kép : Jelenet a Kisherceg című előadásból ( Fotó : Ónodi Zoltán / Forrás : Bartók Kamaraszínház)

„ Ez az én történetem, neked csak figyelned kell! ” – MARTON MÁRIA: Vendetta a Bartók Kamaraszínház előadásában

 

Vendetta. Olasz eredetű szó. A jelentése : ’ vérbosszú’

A történet főszereplője egy magyar asszony, aki a származását titkolja. Egy nő, aki szeretné elhinni, hogy van szeretet, de a múltban tapasztalt dolgok miatt, a gyűlölet érzése erősebb minden másnál. Belső harcait, vívódásait önmagával még a lánya sem ismeri. Az anya titkolja a gyerekkori élményeit, közben pedig igyekszik úrra lenni a fájdalmán, de valójában csak egyedül érzi jól magát. Anya és lánya, két külön sors. A lánya sikeres ügyvéd, aki szereti az anyját, de tele van ki nem mondott kérdésekkel.

Aztán egy este beszélgetni kezdenek. Az múlt fájdalmas élményei, mint egy vulkán törtnek fel a nőből. A kiszolgáltatottság, a mosókonyhában töltött magányos napok, a szeretetlenség és a kiszolgáltatottság érzése nyomott hagyott benne. A nő magyar, de származását tekintve cigány. A cigány embertől félnek. És a nő nem akarja azt, hogy lánya emiatt kerülne hátrányos helyzetbe. Ezért titkolózik, de egyszer azért mégis mesél, igaz csak köntörfalazva, de a lány okos és megsejt dolgokat.

 „ Mi a szeretet? Hogyan lehet őszintén szeretni, ha az ember élete titkokkal teli?”

A múlt és a jelen váltakozik, ez adja a történet tempóját. Néha az anya sokáig a múltban marad, sok dolgot részletesen kifejt, elmesél, amit aztán a valóságban próbál megérteni. A múltat azonban lehetet elfelejteni. Főleg, ha az ember gyerekként él át olyan szörnyűségeket, mint ez az asszony ebben a történetben. Még most is ráz a hideg. Nem tagadom, nagyon mélyen megérintett azt, ahogy a darabban a cigányság kérdéskörét boncolgatták. Mindezt természetesen ítélkezésmentesen, egy olyan történeten keresztül, amit származástól független bárki átélhetett és át is élhet talán most is. A nőt nem szerették, ezért nem tudott szeretni Ő sem. Soha. Senkit. Még a lányát sem.

A két színésznő közül Nyakó Júlia áll a legtöbbet a színpadon. A történetet gyakorlatilag az Ő monologikus visszaemlékezéseiből ismerhettük meg. Az alakítása egyszerre hidegrázós, szívettépő és végtelenül letisztult.  Nyakó Júlia monológjai közben azt éreztem, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedek a saját valóságomban, annyira mélyen át tudtam élni a történet minden rezdülését, hogy az már szinte fájt.

Kakasy Dóra csak az utolsó fél órában bukkant csak fel, de a megjelenése mindent döntött. Harsány volt, élettel teli, az a tipikus ügyvéd, aki köszöni szépen, de mindent tud.

Számomra valódi csodák voltak mindketten, akik tényleg ki tudtak szakítani a saját valóságomból arra a másfél órára, még a darabot néztem. Pedig nem voltunk még csak egy légtérben sem. A hatás azonban még így is lenyűgöző volt. Bár azt sejtettem, hogy csalódni nem fogok nagyot, de azért még a mai napig nagy öröm ennyire tehetséges művészeket látni a színpadon!

Mindez persze a rendező, Dávid Zsuzsa érdeme is, aki a produkcióban részvevő színészekkel -és a háttérstábbal közösen úgy állította színpadra ezt a darabot, hogy az tényleg megérintsen embereket. Bár a műnek van egy drámai súlya, ezt nem vitatom, de az is biztos, hogy nem nyom agyon, mint ahogy nem mond ítéletet sem és arra sem kér, hogy változtassunk a véleményünkön. Csak mesél. De azt tisztán és hitelesen.

Én nagyon ajánlom minden kedves színházszerető embernek, hogy legalább adjon ennek az előadásnak is egy esélyt. Azt nem tudom garantálni, hogy mindenkire ugyanúgy hat, de szerintem azért van benne számos olyan mondat, gondolat, amin azért érdemes kicsit töprengeni....

fotók : Ónodi Zoltán
A Bartók Kamaraszínház honlapja : http://bartokszinhaz.hu/

További tartalmakért  keresd a Nézőtéren innen és túl blogot a  FACEBOOK, illetve Instagram felületeken!

Facebook  II Instagram

„ Jó érzés színpadon lenni . Meleg van, a lámpák elvakítják a szemem, és láthatóvá tesznek. Előttem a nagy fekete lyuk, hol barátságos, hol ellenséges, de mindig vonzó. Veszélyesen! Mint a szerelem.”(Maurice Béjart) - idézi kedvenc sorait a szenvedélyéről, a táncról Dunaveczki Éva , a Bartók Kamaraszínház táncművésze, koreográfusa beszélgetésünkben.

Fotó : Ónodi Zoltán ( Bartók Kamaraszínház)

Dunaveczki Éva 2015 óta a Varidance Társulat tagja, valamint több darabban is táncol és koreografál a Bartók Kamaraszínházban is. Első önálló rendezését, az Aliz Csodaországban című előadást 2019-ben mutatták be a Varidance – és a Bartók Kamaraszínház koprodukciójaként. Jelenleg a Kisherceg előadásra készülnek, a próbákat azonban a koronavírus járvány harmadik hullámának kitörése miatt félbe kellett szakítaniuk, így a márciusra tervezett online stream előadást is későbbi időpontra kellett halasztani.

Egy csepeli sporttelepről indult a pályafutásod, gondoltad volna, hogy idáig elvezet majd az utad?

A tánc egészen 4 éves korom óta része az életemnek. Ritmikus gimnasztikával kezdtem, egészen kicsikénk. Sok értékes dolgokat kaptam, tanultam ebben az időszakban, ami nagyon fontos alapja jelenleg is az életemnek. Mi is a szorgalom, tisztelet, alázat, fegyelem, csapatmunka, küzdeni akarás, kitartás. 13 éves koromban váltottam át konkrétan a táncra, mint stílusra, azon belül a HipHopra, amit nagyon szerettem. Az akkori edzőmmel mai napig jó kapcsolatot ápolok, ami szerintem így tízen sok év távlatából nézve sokat elmondd arról, hogy mennyire jó tanárom is volt Ő. Ezután felvételt nyertem a Madách Musical Tánciskolába. Ott már többféle stílussal is találkoztam, mint például a balett, a show tánc, a sztepp, illetve a modern tánc.

Mégis elvégezted az idegenforgalmi szakmenedzser szakot is a Táncművészeti Főiskola mellett. Ha jól értesültem ez anyukád kérése volt. Azóta sok év eltelt. Gondoltál valaha arra, hogy otthagyd a táncot és helyette civil szakmát űzz?

Mondhatni, igen ez egy ilyen megállapodás felé volt, ami mindkettőnknek kedvezett. Édesanyukám is megnyugodott, hogy lesz egy másik szakmám is és én is boldog voltam, hogy a Tánccal foglalkozhatok.

Fotó : Ónódi Zoltán ( Bartók Kamaraszínház)

Pár éve a Walt Disneynek köszönhetően majdnem, hogy szó szerint körbetáncolhattad a világot, milyen tanulságokkal szolgált neked ez az időszak?

Életem talán legmeghatározóbb élménye volt az a két és fél év, amit a turnén velük töltöttem. Nagyon sokat tanultam közben magamról is, óriási jellemfejlődés , tekintve, hogy azelőtt soha nem voltam még ilyen hosszú időre távol a családomtól. És mondhatni egyedül... Az első három hónap nagyon nehéz volt, bevallom őszintén... Szokatlan de nagyszerű protokoll, amit követnek és betartatnak. Végül elengedhetetlen része lett a mostani mindennapjaimnak azok a rendszerek, szabályok. Számomra az, amit az egész WaltDisney képvisel az csodálatos, és nagyon profi. Nagyon jó társaságba kerültem és világra szóló barátságok születtek. Leírhatatlan mennyi élményt, tapasztalást kaptam a Walt Disneytől.

A Bartók Kamaraszínházban már több darabban is közreműködtél, mint koreográfus, jelenleg pedig a Kisherceg előadáson dolgoztok Mudi Besével, Kovács Vandával, Jegercsik Csabával és Gasparik Gáborral. Milyen velük a közös munka?

Örömmel fogadtam a felkérést . Egy egészen más, érdekes mozgásvilágot kell megalkotni és ez izgalmas számomra. Szeretek velük dolgozni, élvezem a közös munkát. Mindannyian más és más karekterek, hiszem hogy sikerült mindenkivel megtalálnunk a közös munkafolyamatot. Már a próbafolyamat végén jártunk. Március végén szerettük volna bemutatni az előadást, de a jelenlegi járványügyi helyzet miatt mi is leálltunk, de várom, hogy folytathassuk. Nagyon szép és látványos előadásunk lesz.

Fotó : Fotosarok ( Varidance )

Ha bármit másképp csinálnál így utólag lenne valami, amint változtatnál a karriered alakulását illetően?

Gondolkoztam ezen sokszor... De mindig rájövök, hogy a dolgok nem véletlen történtek a múltban úgy, ahogy és ha most változtatnék bármin, akkor lehet, hogy nem itt lennék... Amiért abszolút hálás és boldog vagyok.

Miben más az, ha egy előadást táncosa vagy, minthogy másokat koreografálsz , nagyobb kihívás másokat tanítani valamire, minthogy te magad tanulj valami újat?

A táncban a saját testünkkel dolgozunk, amit jól ismerünk, tudjuk a határainkat, képességeinket feszegetni . Addig koreográfusként másokon kell dolgozni, meg kell ismerni az ő testük, hogyan használják azt, hogy ők mire képesek, és hogy mik a gondolataik arról, amit én elképzelek. Ez nagyon összetett dolog és sok mindenre kell figyelni. Amikor magamról van szó, akkor ez könnyebb, de ennek ellenére nem gondolom, hogy a kettő összehasonlítható lenne bármilyen szinten is.

Egy kicsit a tánc hátteréről is kérdeznék, ha nem bánod. Sokak fejében él az a kép, hogy a profi táncosok étrendje szigorú szabályokhoz van kötve, pontosan kiszámolt étrendet követnek. Ugyanakkor azért ez csak részben igaz, ahogy én hallottam. Hogy kicsit rendet rakjuk a fejekben mesélsz arról, hogy hogyan néz ki egy profi táncos élete, mennyire fontos szerepe van az étkezésnek – edzés kettősének?

Nekem személy szerint maga az edzés része a kikapcsolódást jelenti. Imádok edzeni. Kikapcsol mentálisan , segít a jó és a rossz lelkiállapotomon, segít átszellemülni. Nyilván táncosként fontos a megjelenés, a testünk. Hogy a táplálkozásban mennyire figyelek oda? Mondjuk úgy, hogy előadás függő. Nehéz ezt a témát boncolgatni mert közben meg mindenki más testi adottságokkal rendelkezik. Ugyanakkor ez a helyzet műfajonként, eltérő is lehet, egy balettművész nem összehasonlítható ily módon egy színpadi táncművésszel .Úgy gondolom náluk jobban hallani lehet, hogy szigorúbb étrendet követnek. Magam részéről tudom azt mondani, hogy természetesen vannak olyan előadások, amik előtt én is jobban figyelek, hogy mit eszem vagy mennyit sportolok, de azt gondolom, hogy ez teljesen természetes.

Ha már itt tartunk, hogy viseled ezt a jelenlegi állapotot, megviselnek a korlátozások?

Nehéz. Nagyon hiányzik a közönség, a színpad, a családi összejövetelek, a szabadság, amikor még nem kellett ennyit aggódni azon, hogy mit hoz a következő nap.

Az interjúból idézni vagy azt teljes egészében felhasználni engedélyköteles!

A Bartók Kamaraszínház elérhetősége :  http://bartokszinhaz.hu/

_________________________________________________________________

További tartalmakért  keresd a Nézőtéren innen és túl blogot a  FACEBOOK, illetve Instagram felületeken!

Facebook  II Instagram

Írta : Gőgh Brigitta

 

Palkó Pankával, a Bartók Kamaraszínház rendezőasszisztensével beszélgettem

Egy ideje már szerettem volna nem csak színészeket, hanem háttér dolgozókat is megszólaltatni, ezért külön öröm volt nekem, hogy Panka partnerem volt ebben, már csak azért is, mert így egy végtelenül alázatos, tündéri lányt ismerhettem meg a személyében.  

Panka munka közben ( fotó : Ónodi Zoltán)

Palkó Panka 2016 decembere óta a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház munkatársa, aki súgóként és rendezőasszisztenskét veszi ki a részét az előadások elkészítésében. Pankával a pályára kerülésének körülményein túl az asszisztensi feladatokról és a közben felmerülő nehézségekről beszélgettünk.

Mennyire volt tudatos döntés a részedről az, hogy ezt a pályát válaszd?

Nem gondolom, hogy ez annyira tudatos lett volna a részemről, sokkal inkább azt mondanám, a sors alakította így a dolgokat. Gimnázium után, mint sok más kortársam, én is egyetemre készültem, ám a dolgok nem a terveim szerint alakultak. Ezután egy rövid ideig dolgoztam egy kávézóban, amikor szembe jött velem ez a lehetőség. Ennek már 5 éve, de még mindig azt gondolom, ez volt a legnagyobb ajándék, amit kaphattam, hiszen itt fantasztikus emberektől tanulva fejlődhettem, egy olyan közegben, ahol jó létezni.

Mesélsz kicsit arról, hogy pontosan mi egy rendezőasszisztens feladata?

Mivel ez egy nagyon összetett feladat, ezért nem olyan könnyű ez a kérdés. Az asszisztens gyakorlatilag a rendező jobb keze. Ő az, aki minden munkacsoporttal tartja a kapcsolatot, megírja a próbarendet, egyezteti a produkcióban résztvevők elfoglaltságait, jegyzi a színészek mozgását. Mindent a rendező igényei szerint alakít. Emellett pedig egy kicsit pszichológus is, hiszen gyakorlatilag minden szál hozzá vezet, mind a művészeti produkció hátterét, mind pedig a résztvevő színészeket illetően.

Olvasópróba - Fotó : Ónodi Zoltán

Mit tartasz a legnagyobb kihívásnak ebben a munkakörben?

Mindképp azt, hogy nagyon sok mindenre kell egyszerre figyelni, muszáj minden folyamatban a lehető legjobb formánkat nyújtani.

A színészekkel való beszélgetéseim során hamar rájöttem, hogy olyan, hogy kedvenc előadás nincs, mert az mindig épp az aktuális, de legemlékezetesebb mindig akad. Nálad ez melyik előadás?

Örülök, hogy ezt a kérdést így tetted fel, mert kedvenc előadást valóban nehéz lenne mondani. Emlékezetesből is akad azért néhány, de én most talán a Dollárpapát említeném, amely a Zenthe Ferenc Színházzal közös koprodukciónk. Ezt az előadást még az őszi karantén előtt tudtuk bemutatni, de a próbafolyamat így sem volt teljesen zökkenőmentes. A koreográfusunk egy kontaktkutatás eredményeként karanténba került, így Ő csak facetime segítségével tudott részt venni a próbákon. Emiatt koreográfus asszisztensként is helyt kellett állnom, ami a saját feladataim mellett nem volt egyszerű, hiszen két színházi társulatot kellett összeegyeztetni úgy, hogy csapat fele éppen Salgótarjánban is próbált.

2016 decembere óta dolgozol a Bartók Kamaraszínházban, az első rendezőasszisztensi munkád pedig 2017 tavaszán történt. Az azóta eltelt idő alatt volt olyan, amikor azt érezted, hogy túl nagy teher hárul rád?
Nyilván volt ilyen, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem, de mindig jött valami új impulzus, más társulatokkal való közös munka, ami újabb erőt adott a folytatáshoz. Nyilván, mint minden más munkakörben, itt is vannak stresszesebb periódusok, amiket muszáj a helyén kezelni. A barátaimmal és a családdal töltött idő sokat segít a nehezebb napokon.

Ha nem rendezőasszisztens lennél akkor...? Egyáltalán volt más opciód?
A rendezvényszervezés érdekelt. Mindig olyan munkát szerettem volna, ahol emberekkel foglalkozhatok és nem egy irodában görnyedek naphosszat. Ez tulajdonképpen össze is jött, ha nem is pont úgy, ahogy azt diák koromban képzeltem. Azt hiszem, hogy ennél én jóval többet is kaptam a Bartóknak’ köszönhetően, amiért nem győzők elég hálát adni a sorsnak.

Mit tanácsolnál a régi önmagadnak a mai tudásoddal, amit mondjuk jó lett volna korábban tudni?
Menjen előre és csinálja a feladatait, az idő őt fogja igazolni. De fontos szem előtt tartani, hogy a kritikákat a megfelelő módon kell kezelni és tanulni belőlük.

A Dollár papa premier  ( fotó : Ónódi Zoltán

A Bartók Kamaraszínházban jelenleg a kis herceg próbafolyamata zajlik ( amikor ugye épp lehet próbálni) nagy erőkkel. Kinek ajánlanád ezt az előadást?
Igen, egy nagyon látványos előadással készülünk. Minden korosztálynak ajánlom, hiszen ez tényleg egy örök klasszikus. Míg felnőttként mindenki megtalálhatja benne azt az üzenetet, amire éppen szüksége van, addig a fiatalokban elültet egy magot, ami a későbbi jellemfejlődésük szempontjából lehet hasznos. Sajnos a próbafolyamatot a jelenlegi járványügyi szabályok miatt meg kellett szakítanunk a színészek és a stáb védelmében, de reménykedünk a mihamarabbi folytatásban.

Sose gondoltál arra, hogy a színpad másik oldalán, színészként létezz?
Néptáncos múltamnak köszönhetően nem áll távol tőlem a színpadon való létezés, ebből adódóan volt időszak, amikor eljátszottam a gondolattal. De nagyon hamar megtalált a feladatom és azt hiszem nyugodtan kijelenthetem, hogy a helyemen vagyok. Ma sem csinálnám másként. 

📸: Ónodi Zoltán

**********************************************

További tartalmakért  keresd a nézőtéren innen és túl FACEBOOK, illetve instagram felületeken!

ha tetszett a beszélgetés bátran osszátok meg az ismerőseitekkel! ha pedig úgy gondolod hozzá is szolnál, bátran írj nekem megjegyzést a cikk alá akár!

💻 https://facebook.com/nezotereninnenestul II www.instagram.com/nezotereninnenestul/

„De nagy Isten állatkertje” – A Bartók Kamaraszínház Portugál című darabja nézői szemmel

2017-ben, amikor elkezdtem előadásokról írni, akkor még magam sem gondoltam, hogy egy napon majd ki sem kell mozdulnom a lakásból ahhoz, hogy „színházba mehessek”. Igaz eleinte ódzkodtam az online színház gondolatáról is, de aztán szépen lassan beletörődve a jelenlegi helyzetükbe, egyre több előadásra vettem jegyet. Nem állítom, hogy nem voltak csalódásaim, mert voltak. Ugyanakkor nem adtam fel és elkezdtem tudatosan olyan teátrumokat keresni, melyeket korábban nem igazán ismertem, így került a Bartók Kamaraszínház is az életembe. Már az első online látott előadásukkor azt éreztem, hogy pontosan ez az, amit kerestem. Ami, ha nem is adja vissza 100%-ban a személyes színház élményét, de ad valami mást helyette, ami után minden egyes alkalommal azt érzem, ebből még többet akarok és még nagyon-nagyon sokáig. És ez nekem épp elég. És most már tényleg alig várom, hogy végre élőben is ott ülhessek a nézőtéren, és láthassam a többi nézőt, a színészek arcát és hogy magamba szívhassam azt a jellegzetes színház illatot.

Kocsmai életkép

Egressy Zoltán tragikomédiája egy Irgács fantázianevű falucskában játszódik, ahol megállt az idő. Jövőtlen emberek kapaszkodnak egymásba, hogy enyhítsenek sorsuk kilátástalanságán. Ide érkezik meg Bece, a városi fiatalember, aki feje tetejére állítja a falucska életét. Bece látszatra kilóg a falubeliek sorából, a férfi tengerpartról, Portugáliai útról és az ezekkel együtt járó függetlenségről álmodik, egy kis falu kocsmájában.

A Portugál egy nagyon összetett darab, ami egyszerre szól az elvágyódásról, a szabadságról, a toleranciáról, az álomról , a valóságról és a szeretetről.

Az igazat megvallva engem ez a 98 perc rendesen megrázott.
Lehet másnak mást jelent a Portugál, de nekem egy olyan őszinte képet mutatott a jelenlegi helyzetről, hogy az felért egy kisebb pofonnal, ugyanakkor közben meg jól is szórakoztam rajta, hiszen komédiából nem volt hiány.

Géczi Zoltán ( Bece), Őze Áron ( Csipesz) és Sipos Imre ( Retek)

A rendezés tekintetében számomra totális felüdülés volt azt látni, hogy a színészek nagy része egy olyan oldalát is a nézők elé tárta, amit egyébként ritkábban látni tőlük. Sok száz megnézett előadással a hátam mögött még ezt is ki merem jelenteni, hogy nagyon-nagyon ritka ennyire felszabadult csapatot látni a színpadon, akik együtt és egyénileg is simán megállják a helyüket.

Bár a hangsúly egyértelműen a komédia irányába fordul, de ha nézőként kicsit jobban figyeltünk, sokszor voltak olyan utalások is, melyek a kacagásnál mélyebbre vihettek minket a saját belső utazásunkban. Szóval azt kell mondja, Bodor Böbe zseniálisan eltalálta azt a vonalat, amitől a Portugál több, mint egy estés szórakozás... Nekem például még másnap is az ott elhangozott mondatok jártak a fejemben, amit sokszor csak még jobban felerősített a jelenetek közé ékelt zene, ami még erősebb hangulati nyomást gyakorolt a közönségre.

Ami pedig a színészgárdát illeti: hihetetlen, hogy mennyi szupertehetséges színészt sodort össze az élet.

Az én személyes kedvencem a karakterek tekintetében Masni, Bece, a Kocsmáros, Csipesz és Jucika voltak, így arra jutottam, hogy róluk szeretnék kicsit résztelesebben írni, ami egyáltan nem azt jelenti, hogy a többieket ne szerettem volna, de egy ilyen nagyszabású produkciónál képtelenség minden színészt egyesével megemlíteni.

Azt hiszem a sort Jókai Ágival (Masni) kezdeném, aki egy ártatlan fiatalt alakít, akinek legalább olyan óriási szíve van, mint az apjának (Szemán Béla). Masni ugyanis ahelyett, hogy kortársait követve a városba költözött volna, az apja mellett maradt, hogy segítse és támogassa őt a kocsma körüli teendők elvégzésében. A szende lány karakterében azonban volt egyfajta tűz, az elvágyódás tüze, amit Jókai Ági végig rendkívül precízen érzékeltetett a játéka során, amiben egyszerre volt benne a profizmus és a felszabadult játék öröme, ami sajnos ma már ritkán megfigyelhető jelenség a színészek körében.

Jókai Ági ( Masni ) és Kovács Vanda ( Jucika)

Masni édesapját, a falu kocsmárosát Szemán Béla játszotta, akit korábban már láttam színpadon, ennek ellenére nagyon kíváncsi voltam arra, hogy a Kocsmáros szerepét miként húzza magára. Bár az igazat megvallva, amikor megláttam Szemán Bélát nevét a színészek között, azonnal egy hasonló érzelmes, ugyanakkor összetett karakter jutott róla eszembe. A Kocsmárost is a jószíve vezérli, ezért nagyon könnyű kihasználni, amit sajnos sokan meg is tesznek és talán ez a szerep az, amelyik kevésbé vicces. A Kocsmáros inkább, az életet reálisan látó férfi, aki felett úgy szállt el az élet, hogy közben nem történt semmi, ezt a szerepet Szemán Béla rendkívül hitelesen tudta is hozni, olyannyira, hogy néha a szívem szerint megölelgettem volna.

A Becét alakító Géczi Zoltánra hangja fogott meg elsőre, ilyen ritkán fordul elő, de egyszerűen úgy éreztem a végtelenségig tudnám hallgatni, ahogy beszél. Meg persze, ahogy játszik. Imádtam, hogy ennyire pimasz, semmivel nem törődő, igazi macsó volt végig. Amolyan igazi vibráló jelenség, akire képtelenség nem figyelni, holott Bece nem egy könnyű szerep, hisz a macsó külső mögött egy megtépázott szív lakik, egy menekülni vágyó férfi, aki ide-oda csapong, nem találva a helyét az életben.

Kovács Vanda ( Jucika)

Ugyanakkor Jucika (Kovács Vanda) és Csipesz (Őze Áron) karaktere sem tartozik a könnyen játszható szerep közé. Legalábbi szerintem. Csipesz és Jucika egy lecsúszott, alkoholista párt alakítanak, akik életének fénypontját az ivászat jelenti. Jucika már alig tud beszélni, sokszor se eleje se vége nincs annak, amit közölni akar, de Csipesz se sokkal jobb, aki már- már az ön-és közveszélyesség kategóriáját súrolja. Miközben őket néztem sok dolog jutott eszembe a színészetről, mint olyanról. Például, hogy mennyire nehéz és megterhelő lehet egész végig érthetetlen hablaty nyelven, egy a megszokottól eltérő hangszínen beszélni az egész előadás alatt (Kovács Vanda), de még sok más dolgot is említhetnék, hiszen az, amit ez a páros véghez vitt az minden túlzás nélkül zseniális. Profizmus a legjavából. Közben még arra is rájöttem, hogy bár Csipesz és Jucika volt az, akin a legtöbbet lehetett nevetni, nekem mégis ők tanították a legtöbbet.

 Mondjuk az biztos, hogy a káromkodásra érzékenyeknek nem ajánlanám ezt a darabot, mert a szövegkönyv bizony tele van olyan kocsmai beszólásokkal, amik nem mellőzik ezeknek a szavaknak a használatát. Engem mondjuk ez nem zavart egy percig sem. Mindenki másnak viszont receptre írnám fel.

A Bartók Kamaraszínház csapatának pedig azt üzenem, ezt nevezik profi munkának!!! Imádtam és remélem még sok-sok ilyen élményben lehet majd részem!

További információ az előadásról : http://bartokszinhaz.hu/portugal/

A kritika a 2021.03.07-én látott előadás alapján íródott!

 📸: https://www.duol.hu/galeria/portugal-fotos-proba/

Hubay Miklós : Elnémulás – kritika a Bartók Kamaraszínház online stream előadásáról

Mielőtt nekikezdenék a beszámolónak, előtte töredékesen be kell vallanom, hogy mióta a színházak ősszel bezártak, szinte egyáltalán nem néztem előadásokat. Ha mégis, akkor az akkora csalódás volt, hogy azonnal el is ment az egésztől a kedvem. Csak nagyon sokára jöttem rá arra, hogy a stream előadásokat arra is lehet(ne) használni, hogy olyan színházak előadásait nézzük, ahova nehézkes eljutnunk a békeidőkben. Így kezdtem kutatásba, s bár benne volt a pakliban az, hogy ha megtetszik egy előadás, akkor tilalom feloldása után a helyszínen élőben is megnézzem, ettől már nem tudtam és nem is akartam „megmenteni„ magam. És mit ad az ég, már az első online stream előadás után Dunaújváros fel is került a listámra ( annyira tudtam, hogy ez lesz...).

Miután megkaptam a linket fél 8 felé bekapcsoltam a laptopot és vártam.... A lelkem egy része erősen tiltakozott az ellen, hogy ezt „végigcsináljam”, de valahol belül volt egy hang, aki végül megakadályozta, hogy kikapcsoljam az egészet és inkább mást csináljak. És milyen jól tette! Az előadás pontban 8 órakor el is kezdődött. Őszintén szólva nagyon kevés olyan embert ismerek, akik úgy szeretik a mélyebb, gondolatébresztő drámai darabokat, mint amennyire én szeretem. Ezt az érzést viszont nehéz online átadni.... De nem lehetetlen és ezt a Bartók Béla Kamaraszínház szépen meg is mutatta...

Az elnémulás című darab, ami azt mutatja be, hogy milyen, ha eltűnik egy nyelv, egy identitás, egy etnikum, egy egész nép, úgy, ahogy van. A helyszín egy katonai sátor valahol a sivatagban, a szereplők egy nő, egy pap és egy férfi, aki a fogvatartó. A cél egy nyelv, egy kisebbségi etnikum kiirtása. A felszín alatt viszont egészen más dolgok is felszínre törtnek, mint az anyaság, az abortusz vagy éppen a Stockholm szindróma. Szerintem ez tipikusan az a darab, aki mindenkinek mást mesél, csak a felszín változatlan, a mögöttes tartalom értelmezése már emberfüggő.

A darabban 4 színész játszik, a nőt Kovács Vanda, a papot Ozsgyáni Mihály, a fogvatartó férfit  Géczi Zoltán, a látomásként megszületett gyereket pedig Lovas Emília jeleníti meg. A négy színészből kettőt láttam korábban is más színdarabokban, igaz egyiküket annyira régen, hogy már meg nem tudnám mondani miben és azt sem, hogy hogyan tetszett. Négy nagyszerű szerep, de itt mégis a női szerep az, amelyik a legeslegfontosabb gondolatokat közvetíti.

Éppen ezért kezdjük is  Kovács Vandával. Vanda szerepe egy nagyon erős, céltudatos, ugyanakkor végtelen sebezhető anya/női szerep, aki, mint nyelve utolsónak hitt hordozója az utolsó óráit tölti a fogságban, mielőtt kivégeznék. Kemény, ugyanakkor csodálatosan megindító szerep, ami a legnagyobb csodálkozásomra a képernyő túloldalán is tudott hatni. Talán ebben szerepe van annak is, hogy Vanda úgy tudott végigvezetni a játszott karaktere érzésein, mint ahogy eddig ezt soha nem tapasztaltam senki másnál, egyszerűen kézen fogta a nézőt és huss, a pokolba rántotta magával mindenféle átmenet nélkül. Idővel már nem tudtam nem rá figyelni. Én tényleg nagyon sok tehetséges színésznőt láttam már, és írtam is nem egyről, de még mindig vannak olyan csodák, apró kincsek ebbe a szakmában is, akik képesek meglepetést okozni. Vandával kapcsolatban azt éreztem, hogy annyira aprólékosan, olyan szépen építette fel ezt a nő szerepet, hogy a néző úgy érezhette, ott van mellette, ott ül abba a katonai sátorban és Ő is az életéért küzd. Kevés olyan színházi embert láttam, aki még is így tud hatni, a képernyőn keresztül is... És ha ez esetben ennyire tud hatni, akkor élőben ez még nagyobbat képes ütni.... – ezért is lesz muszáj egyszer élőben is látni...

A papot alakító Ozsgyáni Mihályt többször is láttam néhány pesti színházban és már akkor felfigyeltem arra, hogy Ő az a jelenség, akiről sugárzik az életigenlés. Még akkor is, ha rossz vagy gonosz karaktert, vagy esetleg halálra ítéltet játszik. A darabban most épp papot, aki bár segíteni szeretet volna nagyobb kárt okozott, mintha csak az eredeti tervét viszi véghez, megmentve egy nyelvet, de az embert magát nem. Hiszen az embereket nem lehet a haláltól megmenteni, bármennyire hiába való is az... Bár a pap csak néhány jelenet erejéig szerepelt, mégis furcsa, kettős érzéseket hagyott maga után. Nem akarom teljesen elspoilerezni a történetet, ezért nem árulok el mindent, de az biztos, hogy Misi ebben a szerepben is fantasztikus.

Géczi Zoltán szerepe volt a legnagyobb meglepetés a történetben, főleg mikor kiderült, hogy egy nyelvet beszél a fogvatartott nővel és még érzelmeket is táplál iránta. Igaz a beszéd szempontjából a három főszerep közül neki jutott a legkevesebb, de Ő szavak nélkül, sokszor csak egy-egy gesztussal is ugyanolyan jól érzékeltette a benne dúló vihart, mintha megszólalt volna. Igazság szerint a legfontosabb talán az ő általa alakított karakterben, az elitélt nő és a közte lévő (elfojtott) érzések felszínre kerülése volt. A Kovács Vanda  karakterével közös jeletekben épp egyszerre volt jelen az elfojtott vágy és az uralkodni akarás és ezért is volt annyi harag benne a papot alakitó Ozsgyáni Mihállyal szemben.

Lovas Emília szerepe egyfajta látomás, egy meg nem született lányról, az életről, ami egyik pillanatról a másikra eltűnt. Összesen egy rövid jelenetben lehetett jelen, de az az egy jelenet is fontos volt, hogy az őr és a nő kapcsolatának láncolatát megérhessük. És hát egy kis szerep is tud hálás lenni, még akkor is, ha az csak néhány mondat. Nekem minden esetre tetszett a látomás rész is és szerintem Emília ezt a kis szerepet is remekül megformálta.

És végül, de nem utolsó sorban szeretnék néhány gondolatot a darab rendezőjéről Őze Áronról is megosztani. Korábban még nem láttam a rendezését, csak hallottam róla. Nekem különösen tetszett a lecsupaszítót és a minimalista darabvezetés, ami minden modorosságot kizárva az érzésekre tette a fókuszt. A minimalizmus a díszletben és a jelmezekben is megmutatkozott, így a katonai sátron, két összetolt padon, egy asztalon és egy zsámolyon kívül más nem kapott túl nagy szerepet, a szereplők is végig ugyanabban az öltőzékben maradtak, s így a fókusz valójában teljes egészében színészeken maradt.

Tudom, hogy ez most egy hosszú elemzés lett, de olyan régen írtam, hogy elvittek az érzéseim. Fogalmam sincs, hogy lesz -e még ez a darab akár stream akár élő színpadi formában, de ha igen, akkor mindenképp ajánlom azoknak, akiket a mélyebb érzéseket megmozgató drámai darabok is érdekelnek.

Remélem a pandémia után most már tényleg tudok személyesen is nézni valamit... 

Hubay Miklósnak, Őze Áronnak, Kovács Vandának, Ozsgyáni Mihálynak, Géczi Zoltánnak, Lovas Emíliának és a Bartók Béla Kamaraszínház teljes csapatának pedig köszönöm ezt a csodálatos élményt! 

képek : Bartók Béla Kamaraszínház facebook oldala