Egy hét alatt három előadás, avagy így telt az idei szülinapom

 Régen, mikor még nem mozogtam a színházi közegben kitaláltam, hogy szeretnék egyszer egy olyan hetet a szülinapom előtt, amikor minden nap valamilyen előadást nézek. Eddig ez nem sikerült, a rekord öt előadás volt még 2019 őszén , idén azonban „csak” három sikerült, de annyira nem is bánom, mert sikerült három igazán erős előadást összeválogatni erre a hétre.

 

Közös kép az előadás után (Fotó: Surányi Noémi)

Kugler Art Salon – Anna Karenina befejezetlen története (Trojka Színházi Társulás)

A pandémia előtt is sokat jártam kamaraszínházakba, azóta viszont ez volt az első alkalom, hogy újra ennyire családias körülmények között néztem egy előadást. A Kuglerben viszont sose jártam, mégis azonnal elkapott az a családiasan meleg érzés, amit ezek a helyek árasztanak magukból és ilyenkor mindig rámtör valami furcsa elérzékenyülés is... A színdarab modern feldolgozásban (zenei betétekkel megfűszerezve) mutatja be a már jól ismert történetet: Anna és Vronszkij gróf szerelmi viszonyát. Érdekes, mert miközben az előadást néztem azon járt az agyam, hogy ami akkor még teljesen abnormálisnak számított, az mára már teljesen elfogadottá vált: nagyot fordult a világ, de nem csak az, az emberek is. Nekem az tetszett a legjobban, hogy bár ez egy befejezetlen történet, valahogy mégis teljes egésszé állt össze az egész előadás, amiből természetesen nem hiányozhattak az érzelmek sem és nem csak én, hanem a közönségből többen is döbbenten, néha könnyes szemmel, máskor pedig nevetve figyeltük a színpadon történeteket. A színészek közül egyszerűen nem tudnék senkit külön kiemelni, mert Eke Angéla, Gryllus Dorka, Kovács Vanda, Ivanics Tamás, Bárnai Péter és Mátrai Lukács Sándor is egyaránt remekekül hozták a rájuk osztott karaktert. Nem véletlen volt a hosszú percekig tartó vastaps, ami csak nem akart múlni. Ha mégis valakiről külön kéne szóljak az Kovács Vanda lenne. Méghozzá azért, mert annak ellenére, hogy Ő csak beugrott ebbe az előadásba egy kolléganője helyett, mégis derekasan helyállt. Már, ahogy először megszólalt tudtam, hogy egy zseniális lesz. Igaz róla nem árt tudni, hogy óriási tehetsége van abban, hogy a hangszínét és az egész beszédstílusát az egyik pillanatról a másikra megváltoztassa. Emiatt én Őt néha különösen szeretem hallgatni, főleg, ha azt a puha lágy hangszínét használja, de ahogy Betsyként azon a tipikus oroszos hangon megszólalt, hát teljesen kész voltam. De ugyanez mondható el Ivanics Tamásról is, aki Szásenykaként egy perc alatt mosolyra fakasztotta a közönséget. Eke Angéla pedig fantasztikus Kitty volt, annyi élet, annyi báj, olyan erő volt a játékában, hogy egyszerűen csak jó volt őt nézni. Gryllus Dorka pedig annyira gyengéd és figyelmes volt a kollégáival, hogy azt nézni is színmelengető volt. Közben meg a játékában volt valami földöntúli puhaság, valami egyszerű báj és olyan  erős, tiszta és hiteles játék, ami az egész teret körbe lengte... Bárnai Péter és Mátrai Lukács Sándor pedig olyan erős színpadi jelenléttel bírtak, ami azonnal magukkal ragadta a nézőket, a távoli Moszkva fagyos hangulatú világába... 

Jelenet a Válaszfalak című előadásból (Forrás: Belvárosi Színház)

 Belvárosi Színház - Válaszfalak (premier)

Mostanában elég sok Orlai-s darabot nézek, lehet ez lesz a következő nagy „ színházi szerelem” az életemben, bár nem akarok elhamarkodott kijelentéseket sem tenni. De ez a darab különösen tetszett. A történet Billy és Nancy életét dolgozza fel, akik a gyerekeik kirepülése után nem találják a közös hangot egymással. Nancy ráadásul még válni is akar. Ekkor persze betoppannak a gyerekeik, akik szeretnék, ha a szüleik megbékélnének egymással. De, mint lenni szokott, ez nem megy olyan könnyen, így aztán könnyen egy teljes családi kálvária közepén találhatjuk mi nézők is magunkat. S bár a történet maga kissé talán nyomasztó, de az előadás azért tartogat számos humoros pillanatot, főleg mikor Billy (Kern András) a vicceit meséli a nézőknek, akik ezt természetesen nem bírják ki hangos kacagás nélkül. Hernádi Judit inkább az érzelmekre hat:  az általa életre keltett Nancy ugyanis egy nagyon érzelmes nő, aki nehezen viseli párja félrelépését, bár közben kiderül róla, hogy azért ő sem teljesen ártatlan, de mégis... Egyszerűen lehetetlen nem együttérezni vele. Ezt a darabot inkább azoknak ajánlanám, akik szeretik humorral kezelni a nehezebb helyzeteket. Nekem különösen nagy élményt okozott az, hogy újra együtt láttam Hernádi Juditot és Kern Andrást, mert sajnos erre elég régen volt lehetőségem, de szerencsére még mindig ugyanolyan zseniális páros a színpadon, mint amire emlékeztem.

Jelenet a 23 perc című előadásból (Forrás: Jurányi Inkubátorház)

Jurányi Inkubátorház – 23 perc

Ha bárki arra számított volna, hogy lezárásként valami könnyed darabot választok, akkor azt el kell kerekítsem, ugyanis pont a legdurvább érzelmi drámát hagytam a végére, bár hozzáteszem nem direkt. A 23 perc című monodrámát körülbelül másfél éve szerettem volna megnézni, bár így utólag már nem is bánom annyira, hogy eddig nem sikerült, mert magamat ismerve korábban nem biztos, hogy képes lettem volna végig ülni ezt a 90 percet, amit mi nézők is a pokol bugyraiban töltöttünk. A darab egy anya történetét mutatja be, aki átélte a legnagyobb poklot, amit csak lehet :egy szörnyetegbe szeretett bele, aki nem bírta elviselni azt, hogy nőként sikeresebbé vált, mint Ő. A darab témája pedig nem is lehetne ennél aktuálisabb : a családon belüli erőszakról szóló bejelentések száma évről évre növekvő tendenciát mutat, bár ezek csak nagyon kis töredéke jut a nyilvánosság elé. Őszintén szólva nem is bírtam könnyen nélkül végignézni az előadást, pedig az elmúlt négy évem során már hozzászoktam azokhoz a kemény mélyrepülésekhez, amiket ezek a drámai darabok tudnak okozni. Bár ehhez azért erősen hozzájárult a színészi teljesítmény is. Őszintén szólva én végig ámulva néztem Járó Zsuzsát, aki először szelíden szólt a nézők felé, majd beszéde egyre gyorsabbá és zaklatottabba vált, ahogy a tetőpont felé közeledett a történet. Amiről nekem csak az jutott az eszembe, hogy az elmúlt éveben én csak nagyon kevés színésztől láttam ennyire hiteles, érzelmekkel teli, tiszta és hatásos játékot, mint amilyet ő ezen az estén nyújtott.

 

Én ajánlom, hogy járjatok sokat színházba, higgyétek el, nagyon jót tud tenni a lelketeknek!

Hernádi Judit és Gombó Viola főszereplésével mutatta be az Amy világát az Orlai Produkciós Iroda

 

Az Amy világát szeptember 5-én teltház előtt mutatták be a Belvárosi Színházban.  Az előadás rendezője Valló Péter, a főszerepekben Hernádi Juditot és Gombó Violát láthatja a közönség.
David Hare gyönyörű darabja, az anya-lánya kapcsolatokat összetettségéről, az önfeláldozásról és a felnőtté válás nehézségeiről és az elmúlás fájdalmáról beszél. Közben említést tesz a művészvilágban jelenlevő nehézségekről, a kiszolgáltatottságról, a visszautasítások után jelentkező fájdalmakról és a kisebbségi érzésről is.  A történet főszereplője Judy Allen ( Hernádi Judit) ünnepelt színésznő, aki épp pályája csúcsán tart, de a hétköznapi dolgok egyáltalán nem érdeklik. Vele szemben Amy (Gombó Viola), a lánya egy két lábbal a földön álló, nagyon érzékeny teremtés, aki az anyja szeretete mellett arra vágyik a legjobban, hogy az elfogadja a döntéseit. Közben pedig szeretne egy teljesen önálló, független életet is élni, de ezt úgy nehéz, hogy minden döntése mögött ott áll az anyja, aki hol támogatja, hol pedig lebeszéli őt aktuális terveiről és vágyairól. A darab elején épp a szerelméről, Domikről, ám ez a próbálkozása kudarca fullad. A következményekért pedig csak önmagát okolhatja...

Az Amy világa egy csodás érzékenységgel megírt lélektani dráma, amihez két olyan színésznő is szükséges, akik kisugárzása és színpadi jelenléte lég erős ahhoz, hogy elbírja a történet súlyát. Mikor először olvastam a szereposztást meg sem lepődtem, hogy Judy Allent Hernádi Judit játssza majd, hiszen neki tényleg minden adottsága megvan ahhoz, hogy könnyűszerrel öltse magára , a színpadon, a közönségnek élő, okos és szellemes, a vibráló felszín alatt törékeny színésznő szerepét. A partnere Gombó Viola idén végzett a Színház -és Filmművészeti Egyetemen. A fiatal színésznőt az Orlai Produkciós Iroda közönsége már jól ismeri őt, hiszen olyan előadásokban játszik, mint a Férjek és feleségek, a Kaktuszvirág és a Hurok, a mozirajongók pedig a Becsúszó szerelem Lüszijeként találkozhattak vele.

Számomra csodálatos volt azt látni, ahogy a két színésznő jelenetről jelenetre haladva, egyre jobban kapcsolódott egymáshoz. Ők ketten úgy játszottak egymással, hogy alakításuk egyszerre volt drámai és könnyed. A végkifejlet felé haladva aztán egyre inkább a szerepeik meg nem értettségéből adódó konfliktusok kezdtek dominálni. Egy biztos, az előadás tele van érzékkel, amik hol felkavarnak, hol elgondolkodtatnak, hol pedig megnevetettnek.

Nekem az különösen tetszett a darabban, hogy a drámai részeket igyekeztek egy-egy poénnal elütni, amire a közönség láthatóan jól reagált, hiszen többször is hangos kacagás árasztotta el a nézőteret. A rendezés tekintetében nekem különösen tetszik a letisztultság, ami mind a szereplők öltözetében, mind a díszletekben megfigyelhető, így a figyelem elsősorban a játszó művészekre irányul.

Én mindenkinek ajánlom az előadást, akit érdekelnek az emberi kapcsolatok, a színház, és szereti az elgondolkodtató, drámai darabokat. Nekik ez igaz felüdülés lesz. A színészek pedig fantasztikusak és láthatóan számukra is igazi örömünnep újra élő közönségnek játszani.

A további szerepekben Hámori Ildikó, Dékány Barnabás, Kardos Róbert és Zakariás Máté látható. David Hare darabját Kovács Krisztina fordította, az előadás jelmezeit Kiss Julcsi tervezte, a díszlet pedig a rendező, Valló Péter munkája.

Az írás a szeptember 4-ei előpremieren látottak alapján született meg!

képek : Belvárosi Színház hivatalos facebook oldala

"Egyek vagyunk a döntéseinkkel, amiket meghozunk. "- A Szív hídjai (Belvárosi színház)

 

Vannak olyan színházi előadások, ami után nehéz bármit is írni. Nehéz, mert hirtelen mennyiségű érzés, elfojtott gondolat tör utat magának, melyeket szinte lehetetlen szavakba önteni. Az Orlai Produkciós Iroda, „a Szív hídjai című” előadása szerintem pontosan ebbe a kategóriába sorolható.

A történet egy amerikai kisvárosban játszódik a kilencvenes években. Két testvér Michael (Chován Gábor) és a húga Caroline (Szamosi Zsófia) a szülői házba érkeznek édesanyjuk halála után, hogy elrendezzék a hagyatékát, amely azonban nem kis meglepetéssel szolgál mindkettőjük számára. A temetésre vonatkozó kérés mellett megtalálják anyjuk naplóját, amelybe egy olyan eseményt ír, le mely örökre és visszavonhatatlanul megváltoztatta az egész életét.

A két testvér a napló olvasása közben szerez tudomást arról, hogy édesanyjuk Francesca (Udvaros Dorottya), 1965-ben találkozott National Geography magazin fotósával, Roberttel (László Zsolt), akibe -a mai divatos szóhasználattal élve- első látásra beleszeretett. A férfi viszont igazi világ polgára volt, aki akkor volt otthon, ha utazott. Érdekes, hogy ez a találkozás mennyire véletlen volt, valahol mégis érezhetően elrendeltetett volt: Robert a hidat kereste, Francesca pedig egyedül volt otthon, míg férje és két gyereke a tengeren túlon töltötték az idejüket.

A színdarab érdekessége, hogy az egész történetet két különböző idősíkra tereli, így a színpadon egyszerre van jelen múlt és jelen, ami azt jelenti, hogy gyakorta négy színész uralja a teret, s játszik közös egyetértésben, mindezt úgy, hogy közben az idő nem, csak a tér közös.

A darab főszereplőjét alakító Udvaros Dorottya színpadi jelenléte egyértelműen az egész darab hangulatára rányomta bélyeget. Felemelő volt látni, ahogy a történet előrehaladásával az egyszerű háziasszonyból hogyan változott át szerelmes nővé. Az előadás közben több olyan jelen is volt, amikor személy szerint annyira belemerültem a színésznő játékába, hogy valóban azt éreztem, én is , mint néző a történet részévé váltam. Szerintem nagyon kevés az olyan művész, aki képes arra, hogy az általa elképzelt teret és élethelyzetet átadja a nézőknek, de ez esetben az összes finom mozdulat, derű, a szerelemre ébredés pillanata átjárta a nézőteret. Többen is sírtak közben, láttam az arcokat és ahogy sokan a papírzsepkendőért nyúltak .Nekem Udvaros Dorottya az alakításában ez egyik legkiemelkedőbb az a jelenet volt, amikor az általa alakított Francesca elbúcsúzott Robrettól. Ott, abban a jelenetben annyi érzelem, annyi féltés és szomorúság volt, hogy egyszerűen lehetetlen volt külső szemlélőként nézi az előadást. Azt hiszem abban a pillanatban, ahogy Francesca búcsút mondott Robertnek, mindenki gondolt valami vagy épp valakire.

A partnerét alakító László Zsolt egy látszólag laza, világpolgára figurát játszik, akinek nincs senkire szüksége, vagyis azt hiszi nincs… Ám mikor Robert ráébred, hogy Francesca iránt talán többet is érez, ez az elmélet azon nyomban romba dőlt és ezt László Zsolt érzésekkel teli, feldúlt játéka tökéletesen érzékelteti. Kevés férfi színészt láttam ennyire szépen, érzékien játszani, főleg sírni. Amikor azonban arra kerül sor, László Zsolt levetve karaktere macsó álarcát megmutatja valódi arcát, az aggódó szerelmes férfit, aki mindent megadna azért, hogy életében egyszer ne egyedül keljen tovább utazni, és az, aki az egész addigi életét képes lenne feladni valakiért, akit igazán, tiszta szívéből szeret.

„ Csupán egyetlen egyszer mondom, és ezt még sosem mondtam. De ez a fajta bizonyosság csak egyszer adódik az életben” - szerintem ez egy olyan kulcsmondat a darabban, ami sok mindenre magyarázatot ad. Nem véletlen tehát, hogy Robert végső elkeseredettségében ezt suttogja Francesca fülébe. László Zsolt hangjára ekkor figyeltem fel igazán.  Bár az előtte is feltűnt, hogy mennyi érzékenység van a hangjában, és hogy az érzéseket milyen jól meg tudja fogni, mégis kellett ez a pillanat, hogy teljes valójában felfigyeljek rá.

Véleményem szerint mind Udvaros Dorottya mind pedig László Zsolt játéka a lehető leghitelesebb volt. Olyanok voltak ők ketten, mint akik valójában összetartoznak. Mintha nem is Udvaros Dorottya és László Zsolt, hanem tényleg Francesa és Robert lennének abban a kis amerikai faluban, a 90-es években. Érdekes, mert egyébként láthatóan mindketten erős karakterek, mégis remekül kiegészítették egymást.  Nem csoda, hogy a közönség végig lélegzetvisszafojtva várta az eseményeket, míg végül a könnyeikkel küszködve vették tudomásul, nem minden szerelem ér boldogan véget.

A rendezés egyik nagy bravúrja szerintem, hogy a két idősíkban való játék lehetővé tette, hogy Francesca két gyereke, Michael ( Chován Gábor) és a húga Caroline ( Szamosi Zsófia) is a színen vannak. Hol ők olvassák a történetet a naplóból, hol csak szemlélői az eseményeknek. Szamosi Zsófi egyébként csodálatosan olvas, nagyon szép és kifejező hangja van, ami külön élmény volt ennél a darabnál. Néha aztán a két idősík teljesen összemosódott, amikor mind a négy színész ugyanazon térben, csak más időben mozgott egymás mellett. Ez nem lehetett könnyű feladat, főleg nem Szamosi Zsófinak és Chován Zsoltnak, akiknek két igazán erős és zseniális színművész mellett kellett helytállniuk. Szerintem nem csak helytálltak, hanem valóban sikerült a lehető legtöbbet megmutatni az általuk alakított karakterekből, mindezt tényleg igényesen és hitelesen, ami szerintem nem egy utolsó szempont. A játékuk végig elvarázsolt és magával ragadott épp úgy, mint Udvaros Dorottyáé és László Zsolté.

Szerintem az, hogy a történetet Vázsonyi János szaxofon kísértete is gazdagította szintén remek ötlet volt. Nem csak azért, mert manapság kevés színház alkalmaz élő zenei kísértet, hanem azért is, mert ez által az érzelmek még erősebbé és kifejezőbbé váltak.

Az előadás több kérdést is felvet, melyen érdemes elgondolkodni : Mit tegyünk ha ránk talál életünk nagy szerelme? Hagyjuk magunkat sodródni az árral vagy maradjunk mások mellett, mert azoknak szüksége van ránk? Nehéz kérdések, melyekre mindenkinek magának kell választ találnia, épp úgy, ahogy Francesca is tette…