Régi klasszikus új köntösben – Ivancsics Ilona és Színtársai Petőfi Sándor egyik legismertebb művét, a János vitézt állították színpadra

 

A János vitéz történetét szerintem mindenki ismeri, hiszen már általános iskolában is kötelező olvasmány. Bár tudom, kevés ember van, aki szívesen olvassa őket. A János vitézzel, emlékszem, én is küzdöttem, de azért elolvastam. Egyszer. Aztán soha többé. Később több színházban is „megküzdöttem” vele, - legutóbb talán két éve- , de eddig valahogy mindig úgy éreztem, hiányzik valami, amit viszont ebben a feldolgozásban megkaptam.

Az eredeti történtet modern köntösbe bújtatva, a Bagossy Brothers, a Nox és a Magna Cum Laude dallamaival fűszerezve egy olyan élmény volt számomra, ami után úgy hagytam el a színház termet, hogy bár vissza lehetne forgatni az időt, mert én még nézném tovább- tovább- és még tovább. Valami  olyan élményt vittem magammal haza, amit eddig még soha. És ez jó. Nyilvánvalóan vannak, akik úgy gondolják, a klasszikust meg kell hagyni annak, ami, de mivel a János vitéz eredetileg nem egy színpadra szánt mű, így nem gondolom, hogy a modernizálás következtében bármit vesztett volna az eszmei értékéből. Hiszen a történt, ami egy árva fiúról és az Ő Iluskájáról szólt az teljes mértékben megmaradt.

A darabot Janytik Csaba rendezte, ő is írta hozzá a szövegkönyvet is, emellett pedig a zenéket ő is válogatta a darabhoz. Csabát már többször láttam rendezni, és játszani is
- legutóbb a Skót mámor című darabban-,  de még így is okozott nekem nem kevés meglepetést. Én Csabában azt szeretem a legjobban, hogy a rendezései nem egyhangúak, hanem tele vannak élettel és látszik az, hogy ismeri a színészeit, jól felméri a képességeiket, a határaikat , azt  erősítve bennük, amiben jók.

Csaba a rendezés mellett egy kisebb szerepet is játszott a darabban, a francia királyt, aki lánya elrablását követően kétségbeesetten kért segítséget a magyar vitézektől. Bárhogy is nézzük, rendezni és játszani egyszerre nem kis teljesítmény, de Ő ezt is remekül megoldotta, nekem nagyon tetszett az, ahogy a szerephez nyúlt, még ha ez most nem is volt akkora volumenű.

A két főszerepet Jerger Balázs ( Jancsi)  és Pánics Lilla (Iluska) játszották. Balázst már korábban láttam prózai darabban, azt viszont álmomban sem gondoltam volna, hogy egy zenés darabban is így megállja majd a helyét. Lillát azonban  most láttam először. Először egy törékeny és gyönyörű nőt láttam csak benne, de amikor elkezdett játszani azonnal megéreztem azt, hogy óriási erő van benne, nem mellesleg egy igazi gyémánt van a torkában.

Ők ketten fantasztikus páros, óriási az összhang kettőjük között és nem mellesleg megvan a kémia is. A csillogó szemekből, az egymásra figyelésükről, az apró mosolyokból, ami sugárzott belőlük, csak arra tudtam következtetni, hogy mindketten élvezettel, tiszta szívből játszanak.

Nagy Enikőt ( asszony, a II. boszit és a II. tündért) sokszor láttam már különböző karakterek bőrébe bújni, drámai és komikus darabokban egyaránt.  Enikőről nekem mindig az volt a benyomásom, hogy bármilyen kis szerepet is kapjon, abból mindig a legtöbbet hozza ki, ez most sem volt másképp. Az, amit a legjobban szeretek a benne, hogy annyira fesztelenül és felszabadultan tud létezni a színpadon, hogy egyszerűen jó ránézni, mert nyugodtság árad belőle, közben meg annyira mélyen le tud ásni egy-egy szerepben, és láthatóan az sem esik nehezére, ha gyorsan kell váltani a szerep között. Emellett rendkívül alázatos és tehetséges is, ami azért nem elhanyagoltható tényező.

Garami Mónika ( Iluska mostohája, az III. boszit és az I. tündért). A szerepei közül talán a Tündért tudnám külön kiemelni, mert bár nagyon  apró szerep, de szórakoztató és nevetni pedig jó. Nekem nagyon tetszett az a komikusság, ami Mónika játékát jellemezte, nem mellesleg pedig remek hangja is van na. Egyszerűen sütött róla az, hogy milyen élvezettel játszik, hogy mennyire szereti a szerepet, szó szerint lubickolt benne. Nekem végig az volt a benyomásom róla, hogy egy nagyon üdítő személyiség, akiből árad a jókedv.

Nemcsók Nórát ( francia királylány, I. boszi, I. tündér) egyszer láttam egy nagyon apró szerepben, amiből sok mindent nem tudtam sajnos levonni. A János vitézben a francia királylány szerepében azt azért csak sikerült megtudnom, hogy milyen csodás hangja van és hogy mennyire sokszínű eszköztárral rendelkezik, ha egy szerep megformálásáról van szó. Nekem nagyon tetszett az, hogy az általa játszott karakterekben volt egyfajta vagányság, ami még árnyaltabbá, színesebbé tette az alakítását.

Pintér Gáborról ( gazda, szakács, öreg halász) már elsőre az volt a benyomásom, hogy egy nagyon-nagyon szerethető színész és egyáltalán nem kellett csalódnom a megérzésemben. A szerepeiben nagyon- nagyon jó volt, élvezet volt nézni azt, ahogy átszellemül a színpadon, minden porcikájával az adott szerepre koncentrálva.

Végül, de nem utolsó sorban pedig arról az négy fiúról szeretnék írni röviden, akik biztosan a fiatal női nézők szívébe lopják be magukat.( én előre szólok...)

Hajnal János, Király Adrián, Budai Márton és Papp Csaba.
Ők játszották a zsiványokat, a matrózokat és az Óriásokat. - Papp Csaba pedig emellett még az egyik tündér fiú szerepét is megkapta, illetve rendezőasszisztensként Ő volt Janytik Csaba jobb keze is-.  Bár egyik sem volt óriási szerep, de azt hiszem a fiúk nagyon kitettek magukért. Öröm volt nézni a fiatalos lendületük, a karakteralkotásuk mélységeit és a tüzet a játékukban. Tele voltak élettel. Talán nem túlzás azt mondani, hogy egy egészen új lendületet adtak a darabnak. Jó volt látni a csillogó szemeket, az igazi jutalomjáték örömet.

Összegében, mint látjátok, engem levettek a lábukról, de nem csak engem, hanem összeségében szerintem mindenkit, aki ott ült a nézőtéren.

183 színházmentes  nap után úgy érzem újra kaptam egy kis levegőt, igazi színházi levegőt. Egy szó, mint száz, mindenkinek ajánlom ezt a darabot, fiatalnak, középkorúnak, idősnek egyaránt. Ezt a János vitézt még az is szeretni fogja, aki küszködött Petőfivel, higgyetek nekem. Egy varázslat, amit Ivancsics Ilona és Színtársai alkottak. Bátran nézzétek meg, úgy tudom hamarosan lesz online is, illetve lesz egy szabadtéri bemutató is!

Ivancsics Ilonának és Marinkovics Zsófinak köszönöm a meghívást!
Csabák, Balázs, Lilla, Mónika, Enikő, Nóra, Gábor, János, Adrián, Márton nektek pedig köszönöm az élményt, csodálatos és nagyon tehetséges csapat vagytok! Illetve köszönettel tartozom a háttérstábnak is, akik nélkül nem lett volna előadás!

Az előadásról bővebb információ : ITT

„ Nem szabad futnunk álomképek után...” – IVANCSICS ILONA ÉS SZÍNTÁRSAI Skót mámor előadáskritika

 

Valahogy észrevétlenül kúszott az életembe az online színház, úgy két hónappal ezelőtt, amikor is eldöntöttem, hogy teret engedek ennek a kissé szokatlan, kevésbé személyes műfajnak is. Azóta számtalan előadást láttam már ilyen formában, és nagyon szerencsésnek is érzem magam, amiért jobbnál- jobb előadásokra kapok meghívást, ami engem is feltölt. A legutóbb Ivancsics Ilona és Színtársai által létrehozott Skót mámor című előadást volt szerencsém megtekinteni, amiről részletesebben beszámolok, ha velem tartatok a továbbiakban:

A történet kendőzetlen őszinteséggel enged betekintés két házaspár életébe, akik látszólag jómódban és boldogságban élnek, de mint tudjuk, nem minden arany, ami fénylik. Így a két nővér által szervezett közös vacsora sem az elvárt tervek szerint alakul. Sőt, igazából semmi nem úgy történik, ahogy azt előre eltervezték volna. Indulatok és régen elfojtott érzések szabadulnak fel, ami után már semmi sem lehet többé a régi...

A darabot Isabelle de Novuel írása nyomán Bardóczy Attila fordította le, aki maga is a darab szereplője. A rendező Jantyik Csaba, aki egy letisztult előadást álmodott meg mind a díszlet mind pedig a jelmezek tekintetében, ami szerintem remek döntés volt. Maga a darab egy elegáns szoba előterében játszódik, itt zajlik az események többsége is. A jelmezek tekintetében sem nem volt tapasztalható  semmi flancos túlgondolás, csupa egyszerű, a hétköznapi életben viselt ruhadarab látható a szereplőkön. Nekem például ebből a szempontból külön öröm volt az, hogy Csaba nem ragadt meg a külsőségek kihangsúlyozásában, sokkal inkább a szereplők között zajló eseményekre helyezte a hangsúlyt.

A négy színész közül három munkásságát már korábbról ismertem, így volt némi fogalmam arról, hogy mit is várjak az előadástól, ugyanakkor az előzetes „elvárásaim” messze túlszárnyalták. Bár mostanában egyre több vígjátékot és egyre kevesebb drámát nézek, ami nálam egy 180 fokos fordulat a korábbiakhoz képest, ami azért is meglepő, mert én sokáig meg voltam győződve arról, hogy a vígjáték nem tanít semmit. Ezt most a Skót mámor megcáfolta, később ki is fejtem miért.

S Bár Bardóczy Attila ( Bruno)  neve is ismerősen csengett a fülemben, mégsem tudtam igazán felidézni azt, hogy vajon hol láthattam, így én első körben arra gyanakszom, hogy valahol szinkronhangként hallottam, de sem tudom teljes bizonyosággal kijelenteni, de talán ez most ebből a szempontból mindegy is. Mindenesetre nagyon vártam azt, hogy Attila játékával kapcsolatban milyen észrevételeim lesznek a darab megnézése után. Az általa alakított szereplő, Bruno zugivó, aki bár leszokóban van az alkoholról, azért alkalomadtán szívesen megiszik egy-két felest. A feleslegével, Florance-val láthatólag jó viszonyban vannak, ebben azonban jelentős szerepe van annak, hogy sem Bruno, sem pedig Florance nem egyenes emberek. Erre többször is fény derül a történet alakulása során, de talán a végjátékban hallható párbeszéd az, ami mindenki számára világossá teszi azt, hogy nem feltétlen célravezető mást mondani, mint amit gondolunk, mert az igazságra előbb-utóbb úgyis fény derül. Ami Bardóczy játékát illeti azt hiszem keresve sem lehetett volna jobb színészt találni Bruno szerepére. Egyszerűen zseniálisan játszotta végig az előadást.

Jantyik Csaba és Nagy Enikő ( fotó : Clara Photo)

Jantyik Csaba ( Alex) pedig nem csak, mint rendező, hanem mint színész is részt vesz a darabban. Ő alakítja ugyanis a kissé bolond, de ugyanakkor nagyon is szerethető Alexet, aki szerintem az egész darab legviccesebb karaktere is egyben. Érdekes, mert Csabát se láttam még korábban vígjátékban szerepelni, ami azért elég szomorú, mert konkrétan lubickolt ebben a darabban, amiből nekem az jött le, hogy maga a műfaj sem áll olyan távol tőle. Azt sajnos már megmondani sem tudom melyik jelenetében volt a leghumorosabb, de az tény, hogy a női köntösben való bevonulását nehéz lesz überelnie a későbbiek során. Csabában épp a sokszínűségét szeretem, hogy bármit, de tényleg bármit el tud hitetni a nézőkkel, legyen szó a legabszurdabb dolgokról is, úgy, hogy mindvégig hiteles marad és nincsenek üres járatai sem, sőt szerintem őt még szöveget téveszteni sem nagyon hallottam. A másik, amit megfigyeltem vele kapcsolatban, hogy rendkívül jó érzéke van ahhoz is, hogy felmérje a színpadon körülötte játszó kollégái játékának intenzitását és ahhoz alkalmazkodva játsszon, de ez szerintem ösztönös, nem pedig tanult valami.

Nagy Enikőről ( Sophie) nagyon sokáig nem tudtam eldönteni, hogy melyik műfajban erősebb, a drámákban vagy a könnyedebb, komikus szerepekben, de végül valahogy arra jutottam, hogy valahogy mindkettőben bravúros. Szóval részemről ez a kérdés még a mai napig nem dőlt el, de annyi biztos, hogy Enikő nagyon sokszínű tehetség, aki, ha színpadon van mindent megtesz, hogy a lehető legtöbbet hozza ki magából. Ugyanakkor nincs benne az a merev megfelelni akarás sem, sokkal inkább egyfajta fesztelen szárnyaláshoz tudnám hasonlítani  a játékát. Az általa alakított Sophie is egy nagyon kettős figura, aki látszólag egy szőke, butácska, könnyen megvezethető nő, aki mindent megtesz a férjéért, de közben mégis megvan a magához való esze. Enikő pedig rendkívüli érzékenységgel  bánt a Sophieban előtörni készülő érzelmek sokaságával, ami azért a történet alakulásának fényében  egyáltalán nem volt túl egyszerű feladat. Ennek ellenére nekem úgy tűnt, ez sem okozott túlzott nehézséget a számára.

Jantyik Csaba és Bardóczy Attila ( fotó : Clara Photo)

Kökényessy Ágit sok-sok éve láttam már színpadon, ha jól emlékszem szintén komédiában. Ebben a darabban Ő Florencet alakította, aki talán a legkevésbé szimpatikus karakter, amit csak erősített az, hogy gondolkodás -és mindenféle érzelem nélkül volt képes átgázolni a saját testvérén, nevetség tárgyává téve Sophie esetlenségét. Ugyanakkor volt benne valami, ami miatt végig érezni lehetett azt, hogy az erős nő álarca mögött, egy magát lekicsinylő lélek lakozik. Ezt a kettőséget szerintem Kökényessy Ági remekül szemléltette a játékában, megcsillogtatva ezzel játékának sokszínűségét.

Összeségében azt kellett megállapítanom, hogy a Skót mámor négy rendkívül tehetséges színész jutalomjátéka, ahol az egymással való játék öröme a legfontosabb.

Ha ajánlanom kéne a darabot, nem tudnék kiemelni egy konkrét csoportot, akikhez ez a darab szól. Szerintem bárki is nézi meg, legyen az vígjáték vagy dráma rajongó meg fogja találni azt, amiért a Skót mámor számára élvezetes marad. Én legalábbis úgy érzem, megérte rászánni egy estét, mert a nevetésen túl valami olyan útravalót is kaptam, ami ezekben a nehéz időkben talán mindennél fontosabb, ami úgy  szól: „ Nem szabad futni az álmok után, hanem tudni kell mi az, amitől igazán boldogok lehetünk”

Innen is szeretném megköszönni Ivancsics Ilonának a megtekintés lehetőségét, Janytik Csabának, Nagy Enikőnek, Kökényessy Áginak és Bardóczy Attilának pedig azt a profizmust, ami innen, az online térből is tisztán érékelhetővé vált.

Az előadásról további információ : https://iiszt.hu/repertoar/skot-mamor-47

A kritika a 2021.03.12-ei előadás megtekintése után készült

ha tetszett a bejegyzés bátran osszátok meg az ismerőseitekkel! ha pedig úgy gondolod hozzá is szolnál, bátran írj nekem megjegyzést a cikk alá akár!
További tartalmakért  keresd a nézőtéren innen és túl FACEBOOK, illetve instagram felületeken!

💻 https://facebook.com/nezotereninnenestul II www.instagram.com/nezotereninnenestul/