Demencia a családban – Kritika Az apáról

 

Az elmúlt évek során rájöttem, hogy hozzám legközelebb a mély lélektani drámát állnak, így legtöbbször az ilyen jellegű előadásokat keresem a színházakban. Így találtam rá a Pesti Színházban Az apa című darabra is. A 2012-ben született dráma mély empátiával mutatja meg egy idős férfi küzdelmét a felejtéssel és a szellemi hanyatlással. Florian Zeller műve Franciaországban elnyerte a legjobb színműnek járó Molière-díjat és a világ számos országában sikerrel játszották. A 2020-ban készült filmváltozat forgatókönyvét és a főszereplő, Anthony Hopkins alakítását az amerikai filmakadémia Oscar-díjjal jutalmazta. A nálunk korábban az Orlai Produkciós Iroda által bemutatott művet most a Pesti Színház vitte színpadra Valló Péter rendezésében, Kern András és Trokán Anna főszereplésével.

A demencia és az ezzel járó életminőség romlása sajnos még ma is tabu témának számít hazánkban, pedig rengeteg embert érint ilyen vagy olyan szinten. És ami a legrosszabb, gyógymód nem létezik rá, maximum lassítani lehet a folyamatot, de a vége minden esetben ugyanaz: a végső kiszolgáltatottság. Mint a történetben: az egykori fantasztikus építész, André (Kern András) napról napra épült le, míg végül már saját magát sem képes ellátni, így lánya Anne (Trokán Anna) és annak szerelme, Pierre (Brasch Bence) segítségére szorul, de mástól nem hajlandó elfogadni, hiszen “ő nem beteg”. És nem is érti azt, hogy a lánya ezt honnan veszi.

A különös rendezői koncepció (rendező: Valló Péter), mellyel a jelenetek idősíkjai között ugráltak, remekül szemlélteti azt, hogy egy demenciával küzdő ember hogyan éli a mindennapjait. Ezzel sokszor késztetik a nézőket is gondolkodásra, a helyzetek és reakciók újraértékelésére úgy, hogy közben a történet követhetetlennek tűnő rövid jelenetekből és félmondatokból bontakozik ki. Nekem ez a megoldás különösen tetszett, habár eleinte furcsának hatott, hogy miért játszódik le két hasonló jelenet egymás után, de aztán hamar megértettem, hogy ennek szimbolikus jelentősége (is) van.
Ez egy fontos darab, hiszen színtiszta képet ad arról, hogy milyenek vagyunk mi, akár magunkkal, akár másokkal szemben. Hogy mennyire tudunk toleráns, megértő, higgadt és türelmes maradni egy-egy helyzetben. Hogy hogyan vélekedünk az idősebbekről, miként állunk hozzájuk és hogyan fogadjuk azt, ha idős korukra gyakran mindent, de tényleg mindent elfelejtenek. Ezek olyan fontos kérdések, melyeken egyébként viszonylag ritkán gondolkodunk el, de a darab akaratlanul is felvet bennünk rengeteg ilyen és ehhez hasonló kérdést, de a válaszokat – mint mindig – nekünk maguknak kell meglelnünk.

Ha érdekel a teljes kritika akkor a Deszkavizió oldalán megtalákjátok!

Kiemelt kép: Kern András Az Apa című előadásban (Fotó: Dömölky Dániel)

Kritika a Bartók Kamaraszínház Mario és a Varázsló című előadásáról

 

Thomas Mann Mario és a Varázsló című kisregényével még a gimnáziumban találkoztam és ha jól emlékszem még színházban is megnéztük az akkori magyar tanárommal, de erről sajnos csak halvány emlékeim vannak. Majd az évek során szerencsére egyre több színház repertoárjában találkoztam ezzel az előadással, de sajnos azóta a teátrumok többségében már csak az archívumban fedezhető fel, így én személy szerint nagyon örültem, mikor a Bartók Kamaraszínház előadásai között felfedeztem ezt a darabot, ami hatalmas kedvencemmé is vált, olyannyira, hogy már most tudom, hogy én ezt még minimum egyszer, ha nem többször szeretném látni....

A Csadi Zoltán által rendezett darab igazán különlegesre sikerült, ahol a zene, a tánc és a színészi játék úgy épülnek egymásra, mint az építőkocka elemei, egy egységes, mozgalmas és rendkívül izgalmas előadást létrehozva. Nekem kerek négy perc kellett ahhoz, hogy a történet teljesen magával rántson és onnantól tényleg megszűnt az egész világ. A másik, ami abszolút elvarázsolt az a koreográfia, és mindez az én számból kicsit furán is hangzik, hiszen a táncos darabok köztudottan távol állnak tőlem, de ez esetben csak ámulva tudtam nézni a Tőkés Imola által kreált végtelenül kreatív mozgáselemeket, amik ez esetben nem csak az előadás betétjeként szolgáltak, hanem tovább is lendítették a cselekményeket.

Kiss Attila és Virág Péter (Fotó: Ónodi Zoltán)

A történet helyszíne Torre di Venere, ami egy csendes üdülővároska, ahova az író és a kislány megérkeznek, hogy néhány napot itt töltsenek, ám ezt a helyi lakosok nem nézik túl jó szemmel. Ebbe a faluba érkezik meg Cipolla is, aki egy világhírű varázsló, akit mindenki nagyon vár, de idővel mindenki ráébred arra, hogy amit kaptak az egyáltalán nem egyezik az előzetes várakozásaikkal. Hiszen Cipolla nem tesz mást, mint manipulálja a közönséget, akik sokáig ebből semmit sem vesznek észre. Végül egyetlen egy ember, Mario az, aki józanságát megőrizve véget vett ennek a szörnyűségnek...

A színészek közül szerintem képtelenség lenne bárkit kiemelni, mert ebben a fajta rendezésében nekem valahogy eltűntek a határvonalak a fő-és mellékszereplők között és a fókusz inkább a közös munkára került. Az viszont elvitathatatlan, hogy a színészi teljesítményt nézve mindenki egészen magasra tette azt a bizonyos lécet. Ami engem illett engem teljesen lenyűgözött az, hogy a színészek észrevétlenül vonták be a közönséget ebbe a káoszos kérdésekkel teli világba, ami gyakorlatilag csak az általuk játszott karakterek fejében létezett. Én mégis végig éreztem a feszültséget, a várakozást, és a végén a felszabadulást is. Azt hiszem elég erős tükör volt felém, és a többi néző felé is. Ilyen erős hatást belőlem ritkán vált ki bármi is, de Kiss Attila (Cipolla), Virág Péter (Mario), Tőkés Imola (Kislány), Ivanics Tamás (Író), Kovács Vanda (Angolieri asszony), Holcseko Orosolya (Hercegnő), Kecskés Tímea (Menedzser, anya) Vrabecz Botond (Orvos, Fuggerio, Fiatalember) és Csadi Zoltán (rendező) valami olyat alkottak, ami szerintem bármelyik nagyobb fővárosi színházban is simán megállná a helyét... ( bár ez kivétel nélkül igaz az általam itt látott összes előadásra)

Jelenet a Mario és a Varázsló című előadásból (Fotó: Ónodi Zoltán)

Ami még érdekes, hogy a legtöbben úgy mentek ki a teremből, ahogy én, hogy ez volt életük egyik legjobb színházi élménye, ami azért számomra is egyfajta pozitív visszajelzésként szolgált, hogy nem csak engem, de másokat is épp ennyire megérintett a darab. Szóval én csak ajánlani tudom, hogy aki teheti az nézze meg ezt az előadást is, mert tényleg zseniális az egész úgy, ahogy van!

Kiemelt kép : Jelenet a Mario és a Varázsló című előadásból (Fotó: Ónodi Zoltán)

Hernádi Judit és Gombó Viola főszereplésével mutatta be az Amy világát az Orlai Produkciós Iroda

 

Az Amy világát szeptember 5-én teltház előtt mutatták be a Belvárosi Színházban.  Az előadás rendezője Valló Péter, a főszerepekben Hernádi Juditot és Gombó Violát láthatja a közönség.
David Hare gyönyörű darabja, az anya-lánya kapcsolatokat összetettségéről, az önfeláldozásról és a felnőtté válás nehézségeiről és az elmúlás fájdalmáról beszél. Közben említést tesz a művészvilágban jelenlevő nehézségekről, a kiszolgáltatottságról, a visszautasítások után jelentkező fájdalmakról és a kisebbségi érzésről is.  A történet főszereplője Judy Allen ( Hernádi Judit) ünnepelt színésznő, aki épp pályája csúcsán tart, de a hétköznapi dolgok egyáltalán nem érdeklik. Vele szemben Amy (Gombó Viola), a lánya egy két lábbal a földön álló, nagyon érzékeny teremtés, aki az anyja szeretete mellett arra vágyik a legjobban, hogy az elfogadja a döntéseit. Közben pedig szeretne egy teljesen önálló, független életet is élni, de ezt úgy nehéz, hogy minden döntése mögött ott áll az anyja, aki hol támogatja, hol pedig lebeszéli őt aktuális terveiről és vágyairól. A darab elején épp a szerelméről, Domikről, ám ez a próbálkozása kudarca fullad. A következményekért pedig csak önmagát okolhatja...

Az Amy világa egy csodás érzékenységgel megírt lélektani dráma, amihez két olyan színésznő is szükséges, akik kisugárzása és színpadi jelenléte lég erős ahhoz, hogy elbírja a történet súlyát. Mikor először olvastam a szereposztást meg sem lepődtem, hogy Judy Allent Hernádi Judit játssza majd, hiszen neki tényleg minden adottsága megvan ahhoz, hogy könnyűszerrel öltse magára , a színpadon, a közönségnek élő, okos és szellemes, a vibráló felszín alatt törékeny színésznő szerepét. A partnere Gombó Viola idén végzett a Színház -és Filmművészeti Egyetemen. A fiatal színésznőt az Orlai Produkciós Iroda közönsége már jól ismeri őt, hiszen olyan előadásokban játszik, mint a Férjek és feleségek, a Kaktuszvirág és a Hurok, a mozirajongók pedig a Becsúszó szerelem Lüszijeként találkozhattak vele.

Számomra csodálatos volt azt látni, ahogy a két színésznő jelenetről jelenetre haladva, egyre jobban kapcsolódott egymáshoz. Ők ketten úgy játszottak egymással, hogy alakításuk egyszerre volt drámai és könnyed. A végkifejlet felé haladva aztán egyre inkább a szerepeik meg nem értettségéből adódó konfliktusok kezdtek dominálni. Egy biztos, az előadás tele van érzékkel, amik hol felkavarnak, hol elgondolkodtatnak, hol pedig megnevetettnek.

Nekem az különösen tetszett a darabban, hogy a drámai részeket igyekeztek egy-egy poénnal elütni, amire a közönség láthatóan jól reagált, hiszen többször is hangos kacagás árasztotta el a nézőteret. A rendezés tekintetében nekem különösen tetszik a letisztultság, ami mind a szereplők öltözetében, mind a díszletekben megfigyelhető, így a figyelem elsősorban a játszó művészekre irányul.

Én mindenkinek ajánlom az előadást, akit érdekelnek az emberi kapcsolatok, a színház, és szereti az elgondolkodtató, drámai darabokat. Nekik ez igaz felüdülés lesz. A színészek pedig fantasztikusak és láthatóan számukra is igazi örömünnep újra élő közönségnek játszani.

A további szerepekben Hámori Ildikó, Dékány Barnabás, Kardos Róbert és Zakariás Máté látható. David Hare darabját Kovács Krisztina fordította, az előadás jelmezeit Kiss Julcsi tervezte, a díszlet pedig a rendező, Valló Péter munkája.

Az írás a szeptember 4-ei előpremieren látottak alapján született meg!

képek : Belvárosi Színház hivatalos facebook oldala

„ Nem szabad futnunk álomképek után...” – IVANCSICS ILONA ÉS SZÍNTÁRSAI Skót mámor előadáskritika

 

Valahogy észrevétlenül kúszott az életembe az online színház, úgy két hónappal ezelőtt, amikor is eldöntöttem, hogy teret engedek ennek a kissé szokatlan, kevésbé személyes műfajnak is. Azóta számtalan előadást láttam már ilyen formában, és nagyon szerencsésnek is érzem magam, amiért jobbnál- jobb előadásokra kapok meghívást, ami engem is feltölt. A legutóbb Ivancsics Ilona és Színtársai által létrehozott Skót mámor című előadást volt szerencsém megtekinteni, amiről részletesebben beszámolok, ha velem tartatok a továbbiakban:

A történet kendőzetlen őszinteséggel enged betekintés két házaspár életébe, akik látszólag jómódban és boldogságban élnek, de mint tudjuk, nem minden arany, ami fénylik. Így a két nővér által szervezett közös vacsora sem az elvárt tervek szerint alakul. Sőt, igazából semmi nem úgy történik, ahogy azt előre eltervezték volna. Indulatok és régen elfojtott érzések szabadulnak fel, ami után már semmi sem lehet többé a régi...

A darabot Isabelle de Novuel írása nyomán Bardóczy Attila fordította le, aki maga is a darab szereplője. A rendező Jantyik Csaba, aki egy letisztult előadást álmodott meg mind a díszlet mind pedig a jelmezek tekintetében, ami szerintem remek döntés volt. Maga a darab egy elegáns szoba előterében játszódik, itt zajlik az események többsége is. A jelmezek tekintetében sem nem volt tapasztalható  semmi flancos túlgondolás, csupa egyszerű, a hétköznapi életben viselt ruhadarab látható a szereplőkön. Nekem például ebből a szempontból külön öröm volt az, hogy Csaba nem ragadt meg a külsőségek kihangsúlyozásában, sokkal inkább a szereplők között zajló eseményekre helyezte a hangsúlyt.

A négy színész közül három munkásságát már korábbról ismertem, így volt némi fogalmam arról, hogy mit is várjak az előadástól, ugyanakkor az előzetes „elvárásaim” messze túlszárnyalták. Bár mostanában egyre több vígjátékot és egyre kevesebb drámát nézek, ami nálam egy 180 fokos fordulat a korábbiakhoz képest, ami azért is meglepő, mert én sokáig meg voltam győződve arról, hogy a vígjáték nem tanít semmit. Ezt most a Skót mámor megcáfolta, később ki is fejtem miért.

S Bár Bardóczy Attila ( Bruno)  neve is ismerősen csengett a fülemben, mégsem tudtam igazán felidézni azt, hogy vajon hol láthattam, így én első körben arra gyanakszom, hogy valahol szinkronhangként hallottam, de sem tudom teljes bizonyosággal kijelenteni, de talán ez most ebből a szempontból mindegy is. Mindenesetre nagyon vártam azt, hogy Attila játékával kapcsolatban milyen észrevételeim lesznek a darab megnézése után. Az általa alakított szereplő, Bruno zugivó, aki bár leszokóban van az alkoholról, azért alkalomadtán szívesen megiszik egy-két felest. A feleslegével, Florance-val láthatólag jó viszonyban vannak, ebben azonban jelentős szerepe van annak, hogy sem Bruno, sem pedig Florance nem egyenes emberek. Erre többször is fény derül a történet alakulása során, de talán a végjátékban hallható párbeszéd az, ami mindenki számára világossá teszi azt, hogy nem feltétlen célravezető mást mondani, mint amit gondolunk, mert az igazságra előbb-utóbb úgyis fény derül. Ami Bardóczy játékát illeti azt hiszem keresve sem lehetett volna jobb színészt találni Bruno szerepére. Egyszerűen zseniálisan játszotta végig az előadást.

Jantyik Csaba és Nagy Enikő ( fotó : Clara Photo)

Jantyik Csaba ( Alex) pedig nem csak, mint rendező, hanem mint színész is részt vesz a darabban. Ő alakítja ugyanis a kissé bolond, de ugyanakkor nagyon is szerethető Alexet, aki szerintem az egész darab legviccesebb karaktere is egyben. Érdekes, mert Csabát se láttam még korábban vígjátékban szerepelni, ami azért elég szomorú, mert konkrétan lubickolt ebben a darabban, amiből nekem az jött le, hogy maga a műfaj sem áll olyan távol tőle. Azt sajnos már megmondani sem tudom melyik jelenetében volt a leghumorosabb, de az tény, hogy a női köntösben való bevonulását nehéz lesz überelnie a későbbiek során. Csabában épp a sokszínűségét szeretem, hogy bármit, de tényleg bármit el tud hitetni a nézőkkel, legyen szó a legabszurdabb dolgokról is, úgy, hogy mindvégig hiteles marad és nincsenek üres járatai sem, sőt szerintem őt még szöveget téveszteni sem nagyon hallottam. A másik, amit megfigyeltem vele kapcsolatban, hogy rendkívül jó érzéke van ahhoz is, hogy felmérje a színpadon körülötte játszó kollégái játékának intenzitását és ahhoz alkalmazkodva játsszon, de ez szerintem ösztönös, nem pedig tanult valami.

Nagy Enikőről ( Sophie) nagyon sokáig nem tudtam eldönteni, hogy melyik műfajban erősebb, a drámákban vagy a könnyedebb, komikus szerepekben, de végül valahogy arra jutottam, hogy valahogy mindkettőben bravúros. Szóval részemről ez a kérdés még a mai napig nem dőlt el, de annyi biztos, hogy Enikő nagyon sokszínű tehetség, aki, ha színpadon van mindent megtesz, hogy a lehető legtöbbet hozza ki magából. Ugyanakkor nincs benne az a merev megfelelni akarás sem, sokkal inkább egyfajta fesztelen szárnyaláshoz tudnám hasonlítani  a játékát. Az általa alakított Sophie is egy nagyon kettős figura, aki látszólag egy szőke, butácska, könnyen megvezethető nő, aki mindent megtesz a férjéért, de közben mégis megvan a magához való esze. Enikő pedig rendkívüli érzékenységgel  bánt a Sophieban előtörni készülő érzelmek sokaságával, ami azért a történet alakulásának fényében  egyáltalán nem volt túl egyszerű feladat. Ennek ellenére nekem úgy tűnt, ez sem okozott túlzott nehézséget a számára.

Jantyik Csaba és Bardóczy Attila ( fotó : Clara Photo)

Kökényessy Ágit sok-sok éve láttam már színpadon, ha jól emlékszem szintén komédiában. Ebben a darabban Ő Florencet alakította, aki talán a legkevésbé szimpatikus karakter, amit csak erősített az, hogy gondolkodás -és mindenféle érzelem nélkül volt képes átgázolni a saját testvérén, nevetség tárgyává téve Sophie esetlenségét. Ugyanakkor volt benne valami, ami miatt végig érezni lehetett azt, hogy az erős nő álarca mögött, egy magát lekicsinylő lélek lakozik. Ezt a kettőséget szerintem Kökényessy Ági remekül szemléltette a játékában, megcsillogtatva ezzel játékának sokszínűségét.

Összeségében azt kellett megállapítanom, hogy a Skót mámor négy rendkívül tehetséges színész jutalomjátéka, ahol az egymással való játék öröme a legfontosabb.

Ha ajánlanom kéne a darabot, nem tudnék kiemelni egy konkrét csoportot, akikhez ez a darab szól. Szerintem bárki is nézi meg, legyen az vígjáték vagy dráma rajongó meg fogja találni azt, amiért a Skót mámor számára élvezetes marad. Én legalábbis úgy érzem, megérte rászánni egy estét, mert a nevetésen túl valami olyan útravalót is kaptam, ami ezekben a nehéz időkben talán mindennél fontosabb, ami úgy  szól: „ Nem szabad futni az álmok után, hanem tudni kell mi az, amitől igazán boldogok lehetünk”

Innen is szeretném megköszönni Ivancsics Ilonának a megtekintés lehetőségét, Janytik Csabának, Nagy Enikőnek, Kökényessy Áginak és Bardóczy Attilának pedig azt a profizmust, ami innen, az online térből is tisztán érékelhetővé vált.

Az előadásról további információ : https://iiszt.hu/repertoar/skot-mamor-47

A kritika a 2021.03.12-ei előadás megtekintése után készült

ha tetszett a bejegyzés bátran osszátok meg az ismerőseitekkel! ha pedig úgy gondolod hozzá is szolnál, bátran írj nekem megjegyzést a cikk alá akár!
További tartalmakért  keresd a nézőtéren innen és túl FACEBOOK, illetve instagram felületeken!

💻 https://facebook.com/nezotereninnenestul II www.instagram.com/nezotereninnenestul/

„De nagy Isten állatkertje” – A Bartók Kamaraszínház Portugál című darabja nézői szemmel

2017-ben, amikor elkezdtem előadásokról írni, akkor még magam sem gondoltam, hogy egy napon majd ki sem kell mozdulnom a lakásból ahhoz, hogy „színházba mehessek”. Igaz eleinte ódzkodtam az online színház gondolatáról is, de aztán szépen lassan beletörődve a jelenlegi helyzetükbe, egyre több előadásra vettem jegyet. Nem állítom, hogy nem voltak csalódásaim, mert voltak. Ugyanakkor nem adtam fel és elkezdtem tudatosan olyan teátrumokat keresni, melyeket korábban nem igazán ismertem, így került a Bartók Kamaraszínház is az életembe. Már az első online látott előadásukkor azt éreztem, hogy pontosan ez az, amit kerestem. Ami, ha nem is adja vissza 100%-ban a személyes színház élményét, de ad valami mást helyette, ami után minden egyes alkalommal azt érzem, ebből még többet akarok és még nagyon-nagyon sokáig. És ez nekem épp elég. És most már tényleg alig várom, hogy végre élőben is ott ülhessek a nézőtéren, és láthassam a többi nézőt, a színészek arcát és hogy magamba szívhassam azt a jellegzetes színház illatot.

Kocsmai életkép

Egressy Zoltán tragikomédiája egy Irgács fantázianevű falucskában játszódik, ahol megállt az idő. Jövőtlen emberek kapaszkodnak egymásba, hogy enyhítsenek sorsuk kilátástalanságán. Ide érkezik meg Bece, a városi fiatalember, aki feje tetejére állítja a falucska életét. Bece látszatra kilóg a falubeliek sorából, a férfi tengerpartról, Portugáliai útról és az ezekkel együtt járó függetlenségről álmodik, egy kis falu kocsmájában.

A Portugál egy nagyon összetett darab, ami egyszerre szól az elvágyódásról, a szabadságról, a toleranciáról, az álomról , a valóságról és a szeretetről.

Az igazat megvallva engem ez a 98 perc rendesen megrázott.
Lehet másnak mást jelent a Portugál, de nekem egy olyan őszinte képet mutatott a jelenlegi helyzetről, hogy az felért egy kisebb pofonnal, ugyanakkor közben meg jól is szórakoztam rajta, hiszen komédiából nem volt hiány.

Géczi Zoltán ( Bece), Őze Áron ( Csipesz) és Sipos Imre ( Retek)

A rendezés tekintetében számomra totális felüdülés volt azt látni, hogy a színészek nagy része egy olyan oldalát is a nézők elé tárta, amit egyébként ritkábban látni tőlük. Sok száz megnézett előadással a hátam mögött még ezt is ki merem jelenteni, hogy nagyon-nagyon ritka ennyire felszabadult csapatot látni a színpadon, akik együtt és egyénileg is simán megállják a helyüket.

Bár a hangsúly egyértelműen a komédia irányába fordul, de ha nézőként kicsit jobban figyeltünk, sokszor voltak olyan utalások is, melyek a kacagásnál mélyebbre vihettek minket a saját belső utazásunkban. Szóval azt kell mondja, Bodor Böbe zseniálisan eltalálta azt a vonalat, amitől a Portugál több, mint egy estés szórakozás... Nekem például még másnap is az ott elhangozott mondatok jártak a fejemben, amit sokszor csak még jobban felerősített a jelenetek közé ékelt zene, ami még erősebb hangulati nyomást gyakorolt a közönségre.

Ami pedig a színészgárdát illeti: hihetetlen, hogy mennyi szupertehetséges színészt sodort össze az élet.

Az én személyes kedvencem a karakterek tekintetében Masni, Bece, a Kocsmáros, Csipesz és Jucika voltak, így arra jutottam, hogy róluk szeretnék kicsit résztelesebben írni, ami egyáltan nem azt jelenti, hogy a többieket ne szerettem volna, de egy ilyen nagyszabású produkciónál képtelenség minden színészt egyesével megemlíteni.

Azt hiszem a sort Jókai Ágival (Masni) kezdeném, aki egy ártatlan fiatalt alakít, akinek legalább olyan óriási szíve van, mint az apjának (Szemán Béla). Masni ugyanis ahelyett, hogy kortársait követve a városba költözött volna, az apja mellett maradt, hogy segítse és támogassa őt a kocsma körüli teendők elvégzésében. A szende lány karakterében azonban volt egyfajta tűz, az elvágyódás tüze, amit Jókai Ági végig rendkívül precízen érzékeltetett a játéka során, amiben egyszerre volt benne a profizmus és a felszabadult játék öröme, ami sajnos ma már ritkán megfigyelhető jelenség a színészek körében.

Jókai Ági ( Masni ) és Kovács Vanda ( Jucika)

Masni édesapját, a falu kocsmárosát Szemán Béla játszotta, akit korábban már láttam színpadon, ennek ellenére nagyon kíváncsi voltam arra, hogy a Kocsmáros szerepét miként húzza magára. Bár az igazat megvallva, amikor megláttam Szemán Bélát nevét a színészek között, azonnal egy hasonló érzelmes, ugyanakkor összetett karakter jutott róla eszembe. A Kocsmárost is a jószíve vezérli, ezért nagyon könnyű kihasználni, amit sajnos sokan meg is tesznek és talán ez a szerep az, amelyik kevésbé vicces. A Kocsmáros inkább, az életet reálisan látó férfi, aki felett úgy szállt el az élet, hogy közben nem történt semmi, ezt a szerepet Szemán Béla rendkívül hitelesen tudta is hozni, olyannyira, hogy néha a szívem szerint megölelgettem volna.

A Becét alakító Géczi Zoltánra hangja fogott meg elsőre, ilyen ritkán fordul elő, de egyszerűen úgy éreztem a végtelenségig tudnám hallgatni, ahogy beszél. Meg persze, ahogy játszik. Imádtam, hogy ennyire pimasz, semmivel nem törődő, igazi macsó volt végig. Amolyan igazi vibráló jelenség, akire képtelenség nem figyelni, holott Bece nem egy könnyű szerep, hisz a macsó külső mögött egy megtépázott szív lakik, egy menekülni vágyó férfi, aki ide-oda csapong, nem találva a helyét az életben.

Kovács Vanda ( Jucika)

Ugyanakkor Jucika (Kovács Vanda) és Csipesz (Őze Áron) karaktere sem tartozik a könnyen játszható szerep közé. Legalábbi szerintem. Csipesz és Jucika egy lecsúszott, alkoholista párt alakítanak, akik életének fénypontját az ivászat jelenti. Jucika már alig tud beszélni, sokszor se eleje se vége nincs annak, amit közölni akar, de Csipesz se sokkal jobb, aki már- már az ön-és közveszélyesség kategóriáját súrolja. Miközben őket néztem sok dolog jutott eszembe a színészetről, mint olyanról. Például, hogy mennyire nehéz és megterhelő lehet egész végig érthetetlen hablaty nyelven, egy a megszokottól eltérő hangszínen beszélni az egész előadás alatt (Kovács Vanda), de még sok más dolgot is említhetnék, hiszen az, amit ez a páros véghez vitt az minden túlzás nélkül zseniális. Profizmus a legjavából. Közben még arra is rájöttem, hogy bár Csipesz és Jucika volt az, akin a legtöbbet lehetett nevetni, nekem mégis ők tanították a legtöbbet.

 Mondjuk az biztos, hogy a káromkodásra érzékenyeknek nem ajánlanám ezt a darabot, mert a szövegkönyv bizony tele van olyan kocsmai beszólásokkal, amik nem mellőzik ezeknek a szavaknak a használatát. Engem mondjuk ez nem zavart egy percig sem. Mindenki másnak viszont receptre írnám fel.

A Bartók Kamaraszínház csapatának pedig azt üzenem, ezt nevezik profi munkának!!! Imádtam és remélem még sok-sok ilyen élményben lehet majd részem!

További információ az előadásról : http://bartokszinhaz.hu/portugal/

A kritika a 2021.03.07-én látott előadás alapján íródott!

 📸: https://www.duol.hu/galeria/portugal-fotos-proba/

Online „utazásom” a kísérleti színházi előadás(ok) világába – avagy a K2 színház Búcsúkoncert című előadását néztem

 

Korábban az egyik nagy célom az volt, hogy az idei évadban több kísérleti jellegű előadást nézek, mert eddig valahogy megragadtam a klasszikus vonalon, amivel tényleg nincs is semmi baj, de (néha) nem árt nyitottnak lenni, akár az életről, akár a színházról van szó. A Búcsúkoncertet már korábban kinéztem magamnak és őszintén nagyon bánom, hogy addig húztam-halasztottam a megnézését, míg erre már csak online volt lehetőségem.

  Az színlapon a következő ismertető olvasható a darabról: 
„Európai erózió. A közeljövő mindennapjaiból eltűnik a beszéd. Nincs miről, nincs kinek. De nincs megállás. Mindenki bejár dolgozni. Marad a monoton munkavégzés. Marad továbbá néhány kitörölhetetlen zenei motívum a levegőben, ami mégiscsak az életre emlékeztet. Így működik tovább az üzem azokkal, akik megmaradtak. Közben elkerülhetetlenül elfogy az idő.” (forrás : ITT)

Nekem sok minden kavargott a fejemben abban a 60 percben, míg az előadást néztem. Szinte végig olyan volt, mintha a valóság pergett volna le a szemeim előtt.  A tavalyi év(em) valósága is fel-fel bukkant: gázálarcba öltözött színészek, a nyomasztó csend, a magányosság, az elszigeteltség pokla, ahol már szavak sincsenek, csak az ének, ahhoz viszont oxigén kell, ami vészesen fogy. Így én személy szerint ezt egy kicsit egyfajta visszaemlékeséként éltem meg, de nem a rossz értelemben, inkább azt éreztem, hogy végre egy darab, ami nem akar hazudni arról, hogy a helyzetünk jó, mert nem az, ezt érezzük mi is mindannyian.

Őszintén én néha kicsit vártam, hogy végre valaki valamit mondjon, ugyanakkor így utólag egyáltalán nem hagyott bennem hiányérzetet az, hogy ez végül nem történt meg, mert így tényleg csak a zene és a színészek jelenléte dominált.

A rendezés tekintetében tetszett az egyszerűség, Tarnóczi Jakab egy letisztult színpadképet álmodott meg, egyszerű jelmezekkel, egy megterített vacsora asztallal, illetve azzal a zongorával, amin Szép András kísérte a színészeket. Tulajdonképpen nincs is nagyon semmi, ami elvonhatná a néző figyelmét, ami azért is jó, mert nagyobb figyelem jut a színészekre, akik végig azon dolgoznak, hogy a darab felfokozott, melankolikus, ború hangulatát fenntartsák az elsőtől az utolsó pillanatig.

A színészek előtt (Piti Emőke – Gyöngy Zsuzsa – Borsányi Dániel – Király Dániel és Nagyhegyesi Zoltán) egy óriási feladat állt, hiszen köztudott az, hogy olyan klasszikusokat énekelni, mint amilyen Mozart Rekviemje, az minden csak nem egyszerű. Ahhoz, hogy ez mégis ennyire jól sikerüljön, amennyire elengedhetetlen volt Vámossy Éva énekmester és Szép András zenei vezető – zongoraművész munkája is.  Egyszerűen eszméletlen volt, ahogy a hangjukkal bántak. Én végig tátott szájjal hallgattam, azon gondolkozva, hogy ezt eddig miért hagytam ki. Hiszen ez egy csoda. (  zárójeles megjegyzés : Mondjuk én imádom a zenés darabokat, csak ritkán jutok el oda, hogy lássam is őket, de majd ez ellen is ideje lesz tenni valamit).

Mondom most ez úgy, hogy az eddigi találkozásaim a komoly zenével nem jártak osztatlan sikerrel, a Búcsúkoncert esetében azonban szívesen hallottam a színészeket énekelni. Utóbbi talán azért is volt így, mert az énekünkben volt valami játékra hívogató, valami nyomasztó, de egyben reménykeltő hangzás valahol mélyen.

Szerintem A Búcsúkoncert tulajdonképpen arról szól, hogy: a néző az egyéni problémái mögött felismerje az általános, egyetemes dolgokat. Mindezt szöveg és mellébeszélés nélkül, Mozart Rekviemjét hallva.

Összességében azt gondolom, hogy első élménynek a kísérleti darabokkal kapcsolatban egyáltalán nem volt rossz, sőt... nekem kifejezetten tetszett. Így azt mondom, hogy aki elég nyitottnak érzi magát, hogy egy igazi klasszikust hallgatva merüljön bele egy olyan világba, ami egyfajta látomásként írja le a jövőt s ezzel együtt egyfajta reflektálás is a jelen helyzetünkre, annak csak ajánlani tudom, hogy nézze meg. Nekem nagyon kellemes 60 percet okoztak ezzel az előadással, kicsit közelebb hozva a komoly zene világát.

Piti Emőkének, Gyöngy Zsuzsinak, Borsányi Daninak, Király Daninak, Naphegyesi Zoltánnak és Tarnóczi Jakabnak és persze az egész K2 csapatának köszönöm, hogy egy ilyen színvonalas előadást hoztak létre. Nagyszerű volt! Egy újabb klassz online színházim élmény. Remélem hamarosan élőben is láthatok majd tőlük valamit, de addig is szeretnék kitartást kívánni az egész csapatnak és persze sok-sok nézőt online is!

képek : K2 színház facebook oldala
fotós : Toldy Miklós

Hubay Miklós : Elnémulás – kritika a Bartók Kamaraszínház online stream előadásáról

Mielőtt nekikezdenék a beszámolónak, előtte töredékesen be kell vallanom, hogy mióta a színházak ősszel bezártak, szinte egyáltalán nem néztem előadásokat. Ha mégis, akkor az akkora csalódás volt, hogy azonnal el is ment az egésztől a kedvem. Csak nagyon sokára jöttem rá arra, hogy a stream előadásokat arra is lehet(ne) használni, hogy olyan színházak előadásait nézzük, ahova nehézkes eljutnunk a békeidőkben. Így kezdtem kutatásba, s bár benne volt a pakliban az, hogy ha megtetszik egy előadás, akkor tilalom feloldása után a helyszínen élőben is megnézzem, ettől már nem tudtam és nem is akartam „megmenteni„ magam. És mit ad az ég, már az első online stream előadás után Dunaújváros fel is került a listámra ( annyira tudtam, hogy ez lesz...).

Miután megkaptam a linket fél 8 felé bekapcsoltam a laptopot és vártam.... A lelkem egy része erősen tiltakozott az ellen, hogy ezt „végigcsináljam”, de valahol belül volt egy hang, aki végül megakadályozta, hogy kikapcsoljam az egészet és inkább mást csináljak. És milyen jól tette! Az előadás pontban 8 órakor el is kezdődött. Őszintén szólva nagyon kevés olyan embert ismerek, akik úgy szeretik a mélyebb, gondolatébresztő drámai darabokat, mint amennyire én szeretem. Ezt az érzést viszont nehéz online átadni.... De nem lehetetlen és ezt a Bartók Béla Kamaraszínház szépen meg is mutatta...

Az elnémulás című darab, ami azt mutatja be, hogy milyen, ha eltűnik egy nyelv, egy identitás, egy etnikum, egy egész nép, úgy, ahogy van. A helyszín egy katonai sátor valahol a sivatagban, a szereplők egy nő, egy pap és egy férfi, aki a fogvatartó. A cél egy nyelv, egy kisebbségi etnikum kiirtása. A felszín alatt viszont egészen más dolgok is felszínre törtnek, mint az anyaság, az abortusz vagy éppen a Stockholm szindróma. Szerintem ez tipikusan az a darab, aki mindenkinek mást mesél, csak a felszín változatlan, a mögöttes tartalom értelmezése már emberfüggő.

A darabban 4 színész játszik, a nőt Kovács Vanda, a papot Ozsgyáni Mihály, a fogvatartó férfit  Géczi Zoltán, a látomásként megszületett gyereket pedig Lovas Emília jeleníti meg. A négy színészből kettőt láttam korábban is más színdarabokban, igaz egyiküket annyira régen, hogy már meg nem tudnám mondani miben és azt sem, hogy hogyan tetszett. Négy nagyszerű szerep, de itt mégis a női szerep az, amelyik a legeslegfontosabb gondolatokat közvetíti.

Éppen ezért kezdjük is  Kovács Vandával. Vanda szerepe egy nagyon erős, céltudatos, ugyanakkor végtelen sebezhető anya/női szerep, aki, mint nyelve utolsónak hitt hordozója az utolsó óráit tölti a fogságban, mielőtt kivégeznék. Kemény, ugyanakkor csodálatosan megindító szerep, ami a legnagyobb csodálkozásomra a képernyő túloldalán is tudott hatni. Talán ebben szerepe van annak is, hogy Vanda úgy tudott végigvezetni a játszott karaktere érzésein, mint ahogy eddig ezt soha nem tapasztaltam senki másnál, egyszerűen kézen fogta a nézőt és huss, a pokolba rántotta magával mindenféle átmenet nélkül. Idővel már nem tudtam nem rá figyelni. Én tényleg nagyon sok tehetséges színésznőt láttam már, és írtam is nem egyről, de még mindig vannak olyan csodák, apró kincsek ebbe a szakmában is, akik képesek meglepetést okozni. Vandával kapcsolatban azt éreztem, hogy annyira aprólékosan, olyan szépen építette fel ezt a nő szerepet, hogy a néző úgy érezhette, ott van mellette, ott ül abba a katonai sátorban és Ő is az életéért küzd. Kevés olyan színházi embert láttam, aki még is így tud hatni, a képernyőn keresztül is... És ha ez esetben ennyire tud hatni, akkor élőben ez még nagyobbat képes ütni.... – ezért is lesz muszáj egyszer élőben is látni...

A papot alakító Ozsgyáni Mihályt többször is láttam néhány pesti színházban és már akkor felfigyeltem arra, hogy Ő az a jelenség, akiről sugárzik az életigenlés. Még akkor is, ha rossz vagy gonosz karaktert, vagy esetleg halálra ítéltet játszik. A darabban most épp papot, aki bár segíteni szeretet volna nagyobb kárt okozott, mintha csak az eredeti tervét viszi véghez, megmentve egy nyelvet, de az embert magát nem. Hiszen az embereket nem lehet a haláltól megmenteni, bármennyire hiába való is az... Bár a pap csak néhány jelenet erejéig szerepelt, mégis furcsa, kettős érzéseket hagyott maga után. Nem akarom teljesen elspoilerezni a történetet, ezért nem árulok el mindent, de az biztos, hogy Misi ebben a szerepben is fantasztikus.

Géczi Zoltán szerepe volt a legnagyobb meglepetés a történetben, főleg mikor kiderült, hogy egy nyelvet beszél a fogvatartott nővel és még érzelmeket is táplál iránta. Igaz a beszéd szempontjából a három főszerep közül neki jutott a legkevesebb, de Ő szavak nélkül, sokszor csak egy-egy gesztussal is ugyanolyan jól érzékeltette a benne dúló vihart, mintha megszólalt volna. Igazság szerint a legfontosabb talán az ő általa alakított karakterben, az elitélt nő és a közte lévő (elfojtott) érzések felszínre kerülése volt. A Kovács Vanda  karakterével közös jeletekben épp egyszerre volt jelen az elfojtott vágy és az uralkodni akarás és ezért is volt annyi harag benne a papot alakitó Ozsgyáni Mihállyal szemben.

Lovas Emília szerepe egyfajta látomás, egy meg nem született lányról, az életről, ami egyik pillanatról a másikra eltűnt. Összesen egy rövid jelenetben lehetett jelen, de az az egy jelenet is fontos volt, hogy az őr és a nő kapcsolatának láncolatát megérhessük. És hát egy kis szerep is tud hálás lenni, még akkor is, ha az csak néhány mondat. Nekem minden esetre tetszett a látomás rész is és szerintem Emília ezt a kis szerepet is remekül megformálta.

És végül, de nem utolsó sorban szeretnék néhány gondolatot a darab rendezőjéről Őze Áronról is megosztani. Korábban még nem láttam a rendezését, csak hallottam róla. Nekem különösen tetszett a lecsupaszítót és a minimalista darabvezetés, ami minden modorosságot kizárva az érzésekre tette a fókuszt. A minimalizmus a díszletben és a jelmezekben is megmutatkozott, így a katonai sátron, két összetolt padon, egy asztalon és egy zsámolyon kívül más nem kapott túl nagy szerepet, a szereplők is végig ugyanabban az öltőzékben maradtak, s így a fókusz valójában teljes egészében színészeken maradt.

Tudom, hogy ez most egy hosszú elemzés lett, de olyan régen írtam, hogy elvittek az érzéseim. Fogalmam sincs, hogy lesz -e még ez a darab akár stream akár élő színpadi formában, de ha igen, akkor mindenképp ajánlom azoknak, akiket a mélyebb érzéseket megmozgató drámai darabok is érdekelnek.

Remélem a pandémia után most már tényleg tudok személyesen is nézni valamit... 

Hubay Miklósnak, Őze Áronnak, Kovács Vandának, Ozsgyáni Mihálynak, Géczi Zoltánnak, Lovas Emíliának és a Bartók Béla Kamaraszínház teljes csapatának pedig köszönöm ezt a csodálatos élményt! 

képek : Bartók Béla Kamaraszínház facebook oldala 

Régi klasszikus a Turay Ida Színház színpadán – Indul a bakterház egy csipet meglepetéssel fűszerezve

Azt hiszem ezt a darabot nem kell különösebben bemutatnom senkinek, hiszen az alapjául szolgáló film klasszikusnak számít a magyar filmgyártás történetében.

Annak, akinek valamiért mégis kimaradt volna az életéből az Indul a bakterház, röviden elmesélem a történetet (aki ismeri az lapozzon át nyugodtan ezen a részen): A főhősünk, Bendegúz egy áldott rosszcsont fiú, akit az édesanyja leküld vidékre, ahol a Szabó bakternél kap munkát, mint tehénpásztor. Itt ismerkedik meg a bakter anyósával, a Tés asszonnyal, a bakter feleségével, Borcsával, a lókupeccel Patással, Csámpás Rozival és a falu többi lakójával. Bendegúz a falun töltött idő alatt sem változik sokat, rengeteg csínyt követ el, főleg a Tés asszony ellen, többek között azzal, hogy rendszerint öreg banyának nevezi őt. Ez azonban nem minden, a fiú rendszerint gúnyt űz az asszonyból, hol szellemnek öltözik, hol bakancsot tesz a Tés asszony levesébe és még sok hasonló tréfát kitalál, de nem akarom mindet lelőni, mert ezt tényleg látni kell, akkor hat igazán. 

Mikor meghívást kaptam a darabra, nem is volt kérdés, hogy elfogadom-e. Igaz akkor még nem tudtam, hogy nem egy szimpla előadásnak leszek tanúja, de hogy pontosan miért is, arról később…

 Az előadást Cseke Péter rendezte. Főbb szerepekben Mikó István (Szabó bakter), Boros Ádám (Bendegúz), Győri Péter (a lókupec), Szabó Anikó (Tés asszony), Fehér Adrienn (Borcsa) és Nyírő Bea (Csámpás Rozi) volt látható.

A rendezés tekintetében egy olyan előadást láthattak a nézők, ahol a humor volt a játék fő alkotóeleme. Nekem különösen tetszett, hogy a darab hangulata visszaadta azt a falusi miliőt, ami a filmben volt látható, még ha nekem néha túlzónak is tűnt ez a fajta humor, ami az előadást körülölelte. Ez ízlés kérdése, annak, aki szereti a sok nevetést, annak lehet ez fel sem tűnik. Nekem egy hangyányit sok volt, de nem annyira, hogy emiatt rossz szájízzel gondolnék vissza az előadásra. Épp ellenkezőleg!

A színészek fantasztikusak voltak. Egy igaz összetartó kis csapatot láthattak a nézők, akik szívük- lelkük beleadják a játékba, miközben maguk is jót szórakoznak játék közben. Nekem ezt különösen jó érzés látni, mikor a színészek nem külön utakon járnak, hanem szépen egyben van az egész előadás, úgy, hogy mindenki hozta a maga tehetségét, tudását, szakmai alázatát, ami összeáll egy kerek egész történetté. Ezért sem tudnék a színészek közül senkit kiemelni, mert nem tartanám korrektnek. ŐK egy csapatként, egymás kezét fogva dolgoztak azon, hogy a nézőknek egy fantasztikus estét szerezzenek és szerintem ez a legfontosabb, a színház lényege, a mostani helyzetben kiemelten is.

Nekem külön tetszett a nyitó és záró monológ, ami keretet adott az egész történetnek, miközben egyedivé is tette azt, emléket állítva ezzel Bendegúz falun töltött néhány hónapjának, s közben elkövetett csínytevéseinek.

A nagy igazság viszont az, hogy én személy szerint, a  díszletről is alig tudtam levenni a szemem, annyira kifinomult, jól felépített és aprólékosan átgondolt elemeket láthattunk, ami azonnal visszaidézte a falusi hangulatot, a szegényes életmódot, a régi vályogházakat és az állatok óljait a kert végében. Minden annyira élethű, annyira valóságos volt, hogy még most is nehezen találok szavakat arra, hogy leírjam az érzéseim, pedig ez nem jellemző rám.

Bizonyára most már mindenki arra kíváncsi miért is volt különleges ez az előadás, ahogy azt már a címben is olvashattátok. Bár én nem tudtam előzetesen róla, de Mikó István épp az előadás napján ünnepelte a 70. szülinapját. A színházi szakmában az ilyen esetekben az a protokoll, hogy a művészt előadás után ünneplik meg pályatársai, ám Darvasi Ilona (a Turay Ida színház igazgatónője) egészen más ötletet eszelt ki. Míg az előadás kezdete előtt, mikor a színészek még az öltözőben végezték az utolsó simításokat, az igazgatónő feljött a színpadra és pár szóban felvázolta a közönségnek, hogy az eddigi hagyományokat megtörve előadás közben egy közös dal éneklésével köszöntik fel a Művészurat. Arra azonban szerintem senki nem számított, hogy az igazgatónő maga is jelmezt öltve kapcsolódik be az előadásba, felköszöntve a Művész urat. Számomra már maga a gesztus, ez a kedves kis köszöntés is, igazán szívet melengető volt. Képet adott a társulati összetartásról, a lélekről, szeretetről és a színház tagjainak egymás iránt érzett tiszteletéről is. Bár, ahogy körbenéztem a közönségen, a sok fátyolos tekintetből azonnal világossá vált, hogy mások lelkét is sikerült megérinteni ezzel a kedvességgel.

Erről van egy kis rövid videós összeállításom is a Turay Tv csapatának jóvoltából, amit az Ő engedélyükkel szeretnék veletek megosztani, érdemes megnézni, mert leírva sok érzés nem jön át:

ITT tudjátok megnézni!

Az előadást jó szívvel ajánlom azoknak, akik nyitottak a falusi humorra, mert ebben az előadásban leginkább ezen van a hangsúly. A kevésbe nyitott, szolidabb előadást kedvelőknek nem biztos, hogy ez a legmegfelelőbb választás, de aki elég bátor azt nem ijeszteném el, mert összeségében nekem nagyon tetszett a darab. Fantasztikusak a színészek és csodálatosan szép a díszlet is! A történet dramaturgia szempontból is jól fel van építve, egy kerek egész történetet ad. Bennem abszolút nem hagyott hiányérzetet, de azt jó tudni, hogy a film és a színdarab csak bizonyos pontokon azonos, sok jelenet van, ami a színházi előadásból kimaradt, ugyanakkor így sem éreztem azt, hogy bármilyen formában sérült volna a történet ettől…

További információk és jegyvásárlás: Turay Ida Színház hivatalos oldala

Az Öreg hölgy látogatása a Vígszínház színpadán

 

11 éve nem jártam a Vígszínházban. Talán ezért egy kicsit izgultam is, hogy milyen lesz ennyi idő elteltével ebbe a csodálatos és meglehetősen impozáns épületbe belépni. Este fél hét előtt érkeztem meg, a kapuban két kedves hölgy fogadott minket, akik a kötelező lázmérést követően mosolyogva engedtek be minket az előtérbe. Nekem sajnos nem sok emlékem volt a helyről, így egy kicsit olyan érzés fogott el, mintha meseországba érkeztem volna. Nem mellesleg azt hiszem, hogy kezdem megszeretni ezt a fajta világot is, a kisebb és némileg családiasabb kamaraszínházak mellett. A jegyem a földszint 10.sorjának 3.székére szólt, ahonnan az egész színpad kellemesen belátható volt.

Bár Dürrenmant egyik legismertebb és legtöbbet játszott színdarabjáról van szó, jómagam most először találkoztam a művel, előzetes ismereteim sem a történetről, sem pedig a szereplőkről nem voltak. Így én abszolút minden elvárástól mentesen ültem be a nézőtérre.

Amint felgördült a vörös bársony függöny, már az első körülbelül öt perc után világossá is vált az, hogy egy a nézőkre is nagyon erősen ható darabról van szó. Érezhető volt a ki nem mondott feszültség és a csontig hatoló diszharmónia érzése.

A történet egy eladósodott városka lakóiról szól, akik kénytelenek a nyomorban élni. Ebbe a vidéki kisvárosba érkezik a jótékonyságairól (is) ismert Claire Zachanassian, aki 40 évvel ezelőtt Klara Wäscher néven ebben a kisvárban élt. Klara fiatalkorában beleszeretett Alfred Ill-be és teherbe esett tőle. A férfi a bírósági tárgyaláson hamis tanuk segítségével azt állította nem csak neki volt viszonya a nővel akkoriban. A megalázott Claire elhagyja a várost, a gyerekét pedig egy éves korában elveszíti. A nő, hogy enyhítsen fájdalmán elkezdi falni a férfiakat. Güllenbe a hetedikkel érkezik, esküvője már itt van a nyolcadikkal, a kilencedik férj egy dohányültetvényes, de jön még egy filmszínész, aztán egy Nobel-díjas tudós is. Claire hatalmas vagyont örökölt. Már régen milliárdjai vannak, amiből egymilliárdot ajánl fel a városnak, ha megölik első szeretőjét, Alfred Ill-t. A gülleniek először felháborodnak, de a pénz csábítása szép lassan megtöri őket. A „becsületes polgárok” elkövetik kollektív gyilkosságot.

A Vígszínház a látványos díszlet mellett egy szakmailag is nagyon erős csapattal dolgozott, olyan művészekkel, mint Hegyi Barbara, Hegedűs D. Géza, Kőszegi Ákos, Seress Zoltán, Fesztbaum Béla, Antóci Dorottya, Ertl Zsombor és még sorolhatnám a neveket, de azt hiszem a szereposztást azért mindenki el tudja olvasni.

Én most ebben az ajánlóban két színészt emelnék ki, aki nem más, mint Hegyi Barbara (Claire) és Hegedűs D. Géza (Alfréd Ill).

Hegyi Barbarával szemben nehéz nem elfogultnak lennem ,de az Ő munkásságával én személy szerint nagyon könnyen tudok azonosulni, ami talán azért is lehet, mert egészen sokféle szerepben láttam már őt és mindegyikben tudott valami olyat adni, ami megérintett. Barbarának fantasztikusan színes eszköztára van, akit kivételes tehetséggel tud használni. Claire Zacharassian karakterét is úgy építette fel az első perctől fogva, hogy konkrétan rázott a hideg tőle. Annyira szerethetetlen, aljas és sóher egy figura ez az az ember, egy nagyon erős, határozott és céltudatos nő, akit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Barbara pedig szó szerint tündökölt szerepben. Olyan volt, mint egy igazi díva, akiből az élet kiölte az érzelmeket. A vörös paróka és a feszes fekete bőr öltözék pedig külön passzolt is a karakteréhez. 

Hegedűs D. Gézát sokan ma is élő legendaként emlegetik, de be kell valljam, nekem eddig ritkán volt szerencsém őt színpadon látni. Ennek ellenére megértem  az embereket. Tőle is, hasonlóan Barbarához, egy nagyon hiteles alakítást láthattunk. Tetszett, hogy tudta mikor mennyire szabad drámainak lennie és láthatóan együtt élt az előadással. Tipikusan az- az alázatos színész alkat, aki anélkül is tud tündökölni, hogy bárki felé akarna emelkedni.

 De hogy ne csak őket említsem, azért hozzátenném azt, hogy egy szakmailag nagyon erős csapatot kell megemlítenem, mikor az Öreg hölgyről írok. Egy színes egyéniségekkel és színészi játékkal teli művészgárdát, ahol nagyon változatos a korosztály, a sok fiatal és tehetséges színész mellett megjelennek a szakma „nagyjai” is, ami új színt visz az előadásba. Nekem ez különösen tetszett, mert minden színészen érződik az, hogy szakmailag nagyon szeretne bizonyítani. Ripacskodásnak azonban nyoma sincs. Csak tiszta és hiteles, egymást támogató játéknak.

Rudolf Péter, mint rendező ezzel a darabbal szerint nagyot robbantott, mint első Vígszínházi rendezésével. Ha a későbbiekben is ilyen vagy legalább ehhez hasonló színvonalú darabok lesznek a Vígben, szerintem többen fognak odajárni ( eddig is biztosan voltak jók persze, ezzel nem vitatkozom) . Nekem külön tetszett, hogy a látványos díszleten és jelmezen túl Rudolf Péter nagy hangsúlyt fektetett a színészek játékán keresztül a karakterek érzéseinek megjelenítésébe is.

A legszebb monológ a második felvonásban hallható, amikor a papot játszó Seress Zoltán, Szent Pál szeretethimnuszának egy részletét olvassa fel, ami a következőképpen hangzik el: „A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.” Számomra ez egy nagyon fontos üzenete a darabnak. Lehet, hogy ez néhány mondat, alig pár perc, de fontos. A mai világban pláne…

Ez nem egy  tipikus szerelmi történet. Nagyon nem az! Ez a darab a pénz hatalmáról szól. Arról, hogy meddig mennek el az emberek a jólét reményében. Ez pedig nagyon jól megjelent. Nem véletlen, volt, aki elment előadás szünete alatt.

Ez a darab koránt sem nem való mindenkinek, sőt szerintem nagyon megosztó lesz majd, de lehet tévedek. Engem nagyon erősen érintett, mint a megteremtett légkör, mint a színpadon látott játék is. Aki a könnyedséghez és a humorhoz van szokva, annak ez egy nagyon magas labda lehet. Egy valódi karddöfés a szívbe…

Teljes szereposztás, képek és jegyvásárlás : http://vigszinhaz.hu/Az_oreg_holgy_latogatasa_1_1

képek : Vígszínház hivatalos oldala