Régi klasszikus a Turay Ida Színház színpadán – Indul a bakterház egy csipet meglepetéssel fűszerezve

Azt hiszem ezt a darabot nem kell különösebben bemutatnom senkinek, hiszen az alapjául szolgáló film klasszikusnak számít a magyar filmgyártás történetében.

Annak, akinek valamiért mégis kimaradt volna az életéből az Indul a bakterház, röviden elmesélem a történetet (aki ismeri az lapozzon át nyugodtan ezen a részen): A főhősünk, Bendegúz egy áldott rosszcsont fiú, akit az édesanyja leküld vidékre, ahol a Szabó bakternél kap munkát, mint tehénpásztor. Itt ismerkedik meg a bakter anyósával, a Tés asszonnyal, a bakter feleségével, Borcsával, a lókupeccel Patással, Csámpás Rozival és a falu többi lakójával. Bendegúz a falun töltött idő alatt sem változik sokat, rengeteg csínyt követ el, főleg a Tés asszony ellen, többek között azzal, hogy rendszerint öreg banyának nevezi őt. Ez azonban nem minden, a fiú rendszerint gúnyt űz az asszonyból, hol szellemnek öltözik, hol bakancsot tesz a Tés asszony levesébe és még sok hasonló tréfát kitalál, de nem akarom mindet lelőni, mert ezt tényleg látni kell, akkor hat igazán. 

Mikor meghívást kaptam a darabra, nem is volt kérdés, hogy elfogadom-e. Igaz akkor még nem tudtam, hogy nem egy szimpla előadásnak leszek tanúja, de hogy pontosan miért is, arról később…

 Az előadást Cseke Péter rendezte. Főbb szerepekben Mikó István (Szabó bakter), Boros Ádám (Bendegúz), Győri Péter (a lókupec), Szabó Anikó (Tés asszony), Fehér Adrienn (Borcsa) és Nyírő Bea (Csámpás Rozi) volt látható.

A rendezés tekintetében egy olyan előadást láthattak a nézők, ahol a humor volt a játék fő alkotóeleme. Nekem különösen tetszett, hogy a darab hangulata visszaadta azt a falusi miliőt, ami a filmben volt látható, még ha nekem néha túlzónak is tűnt ez a fajta humor, ami az előadást körülölelte. Ez ízlés kérdése, annak, aki szereti a sok nevetést, annak lehet ez fel sem tűnik. Nekem egy hangyányit sok volt, de nem annyira, hogy emiatt rossz szájízzel gondolnék vissza az előadásra. Épp ellenkezőleg!

A színészek fantasztikusak voltak. Egy igaz összetartó kis csapatot láthattak a nézők, akik szívük- lelkük beleadják a játékba, miközben maguk is jót szórakoznak játék közben. Nekem ezt különösen jó érzés látni, mikor a színészek nem külön utakon járnak, hanem szépen egyben van az egész előadás, úgy, hogy mindenki hozta a maga tehetségét, tudását, szakmai alázatát, ami összeáll egy kerek egész történetté. Ezért sem tudnék a színészek közül senkit kiemelni, mert nem tartanám korrektnek. ŐK egy csapatként, egymás kezét fogva dolgoztak azon, hogy a nézőknek egy fantasztikus estét szerezzenek és szerintem ez a legfontosabb, a színház lényege, a mostani helyzetben kiemelten is.

Nekem külön tetszett a nyitó és záró monológ, ami keretet adott az egész történetnek, miközben egyedivé is tette azt, emléket állítva ezzel Bendegúz falun töltött néhány hónapjának, s közben elkövetett csínytevéseinek.

A nagy igazság viszont az, hogy én személy szerint, a  díszletről is alig tudtam levenni a szemem, annyira kifinomult, jól felépített és aprólékosan átgondolt elemeket láthattunk, ami azonnal visszaidézte a falusi hangulatot, a szegényes életmódot, a régi vályogházakat és az állatok óljait a kert végében. Minden annyira élethű, annyira valóságos volt, hogy még most is nehezen találok szavakat arra, hogy leírjam az érzéseim, pedig ez nem jellemző rám.

Bizonyára most már mindenki arra kíváncsi miért is volt különleges ez az előadás, ahogy azt már a címben is olvashattátok. Bár én nem tudtam előzetesen róla, de Mikó István épp az előadás napján ünnepelte a 70. szülinapját. A színházi szakmában az ilyen esetekben az a protokoll, hogy a művészt előadás után ünneplik meg pályatársai, ám Darvasi Ilona (a Turay Ida színház igazgatónője) egészen más ötletet eszelt ki. Míg az előadás kezdete előtt, mikor a színészek még az öltözőben végezték az utolsó simításokat, az igazgatónő feljött a színpadra és pár szóban felvázolta a közönségnek, hogy az eddigi hagyományokat megtörve előadás közben egy közös dal éneklésével köszöntik fel a Művészurat. Arra azonban szerintem senki nem számított, hogy az igazgatónő maga is jelmezt öltve kapcsolódik be az előadásba, felköszöntve a Művész urat. Számomra már maga a gesztus, ez a kedves kis köszöntés is, igazán szívet melengető volt. Képet adott a társulati összetartásról, a lélekről, szeretetről és a színház tagjainak egymás iránt érzett tiszteletéről is. Bár, ahogy körbenéztem a közönségen, a sok fátyolos tekintetből azonnal világossá vált, hogy mások lelkét is sikerült megérinteni ezzel a kedvességgel.

Erről van egy kis rövid videós összeállításom is a Turay Tv csapatának jóvoltából, amit az Ő engedélyükkel szeretnék veletek megosztani, érdemes megnézni, mert leírva sok érzés nem jön át:

ITT tudjátok megnézni!

Az előadást jó szívvel ajánlom azoknak, akik nyitottak a falusi humorra, mert ebben az előadásban leginkább ezen van a hangsúly. A kevésbe nyitott, szolidabb előadást kedvelőknek nem biztos, hogy ez a legmegfelelőbb választás, de aki elég bátor azt nem ijeszteném el, mert összeségében nekem nagyon tetszett a darab. Fantasztikusak a színészek és csodálatosan szép a díszlet is! A történet dramaturgia szempontból is jól fel van építve, egy kerek egész történetet ad. Bennem abszolút nem hagyott hiányérzetet, de azt jó tudni, hogy a film és a színdarab csak bizonyos pontokon azonos, sok jelenet van, ami a színházi előadásból kimaradt, ugyanakkor így sem éreztem azt, hogy bármilyen formában sérült volna a történet ettől…

További információk és jegyvásárlás: Turay Ida Színház hivatalos oldala