Színház civil szemmel – Dér Máriával beszélgettem

 Dér Mária, vagy ahogy a barátai hívják Marus, 1993 március 3-án született Budapesten. Szülei Dér András, rendező és Dér Denisa ,színésznő. 2013-2018 között a Kaposvári Egyetem színművész osztályának hallgatója volt, korábban profi szinten jégtáncolt. Példaképének Narutot és Sophia Lorent tekinti.

Marust 2020 szeptemberében láttam először a Spirit színház színpadján, ahol Hilde szerepét játszotta a Lélekharang című darabban. Igaz akkor még nem is sejtettem, hogy egy hűvös novemberi napon egy kis ligetben fogunk beszélgetni, de végül ez történt, amiért nagyon hálás vagyok, mert a személyében egy nagyon erős, tehetséges és végtelenül céltudatos embert ismerhettem meg.

 

Mikor pályát kellett választanod egyértelmű volt a színészet, vagy próbálkoztál más irányban is?
Egyáltalán nem volt ez egyértelmű. Jégtánc Olimpiai Bajnok akartam lenni, sose vonzott komolyabban a színház. Persze a színház mindig része volt az életemnek, hiszen mellette nőttem fel. Édesanyám gyakran vitt magával a próbákra, ahol összebarátkoztam a kollégáival. Édesapám közben egy független színésztársulatot hozott létre, a Crescendot, amiben a bátyám is benne volt. (szerk.: Dér Zsolt színész). A próbákra én is elkísértem édesapámat és a nézőtéren ülve vágyakozva néztem, milyen izgalmas színészgyakorlatokat csinálnak, és elképzeltem én hogyan oldanám meg ezeket a feladatokat. Első gondolatom a színházról itt kicsiként ülve az volt, hogy milyen jó közös játék. Most, hogy megtapasztaltam, milyen küzdés és kemény munka ennek a világnak a részese lenni és egy próbafolyamatot végigcsinálni, igyekszem nem elfelejteni ezt a játék részét is, hiszen, ha nem élvezzük, nem ér semmit az egész.

Mikulás Kupa, 2008

Mégis sokáig jégkorcsolyáztál. Miért hagytad abba? Hogy kerültél a jégről a színpadra?
Tíz évesen kezdtem el jégtáncolni és nyolc évig versenyeztem, Országos Bajnokok voltunk a partneremmel, junior válogatottként hagytam abba. Eljutottunk egy olyan szintre, ahol el kellett döntenünk: Vagy továbbra is erre teszem fel az egész életemet, viszont akkor ki kellett volna mennem külföldre edzeni, ami borzasztó sok pénz, vagy abbahagyom és másfelé nézek. Végül az utóbbi mellett döntöttem. Ekkor jött az életembe a Terápia című sorozat, amiben Enyedi Ildikó hívására Mácsai Pál lányát, Rékát játszhattam. Emlékszem annyira be voltam zsongva, hogy a casting előtt egy éjszaka alatt megtanultam tíz oldalt. A forgatás alatt ugyanazt a szenvedélyt éreztem a lelkemben, mint a jégen, ezért döntöttem úgy, hogy megpróbálom ezt az utat és felvételizek . Előtte még kimentem egy fél évet Au-pairkedni Németországba függetlenedés és nyelvtanulás céljából.

Terápia c. sorozatban, 2012

Ha már felvételi…. Kaposváron végeztél és nem Pesten. Ez tudatos döntés volt?
Mindkét Egyetemre jelentkeztem, Kaposvárra vettek fel.

Milyen volt Kaposvárra járni?
Osztályfőnökünk, Uray Péter jó szakembereket hívott meg hozzánk vizsgákat rendezni és kurzusokat tartani az öt év alatt. Együtt dolgozhattunk többek közt Kelemen Józsival, Takács Katival, Zsótérral, Ifj. Vidnyánszky Attilával, bohóckurzusunk volt Szabó Atival, mozgáskurzusunk Szent-Ivány Kinga - Vida Gábor párossal…

Kaposvár nyugodt város, ez rémísztő is lehet egy városi lánynak, mint amilyen én vagyok, de ennek is megvan az előnye, mondjuk, hogy esténként nem csábítanak el a kocsmák, így bulik helyett felmentünk a terembe és dolgoztunk, készültünk a másnapi órákra. Képesek voltunk reggel tíztől hajnalig bent lenni, ha engedték. Volt olyan is, hogy Rómeó és Júlia erkélyjelenetet próbáltunk Herczegh Péter osztálytársammal és elaludtunk közben, a portás keltett minket hajnali háromkor, hogy ideje lenne elhagyni az épületet. Nagyon jó osztályunk volt. Elég hamar sikerült összecsiszolódnunk és családként működnünk. A mai napig szoros barátság köt össze jó néhány volt osztálytársammal, értük rendkívül hálás vagyok.

 Akár az életben akár a szakmában nézzük inkább a rövid vagy inkább a hosszú távú tervekben hiszel?
Ez egy nehéz kérdés, mert egyszerre vagyok nagyon összeszedett, ugyanakkor a napi teendők terén borzasztóan szétszórt. Ez nálam úgy néz ki, hogy ha megkapok egy szerepet, akkor csak az létezik, azzal fekszem, kelek, rajta kattogok, minden porcikámmal rá figyelek. Ha nem álmodom a szerepeimmel, akkor tudom, hogy baj van, nem ástam bele magam a feladatba elég mélyen. Hosszú távú terveim nem igazán vannak, főleg most a Covid idején ez lehetetlen is, inkább csak azt próbálom elérni, hogy a motivációm megmaradjon ebben a nehéz helyzetben.

 

Spirit Színház, Lélekharang, 2020

Akkor ezek szerint te nem gondolkodsz pályamódosításon?
Nem egyelőre még nem. Érdekes ez, mert pont az elsőhullám kezdetén mondtam fel Veszprémben, ahol egy évig voltam társulati tag. Bármennyire is szerettem a kollégáimat, azt éreztem váltanom kell. Én egyébként is kicsit vándormadárnak érzem magam, aki képtelen sokáig egyhelyben maradni. Hogy ez az igényem a változásra mikor jön el, sose tudom előre, ez olyan, mint a Csokoládé c. filmben az Északi szél, ami jelez a semmiből, hogy tovább kell menni.

Veszprém, Sírpiknik, 2019

Ha már a változásról volt szó, te milyen embernek látod magad, mi az, ami fontos neked?

A családom nagyon fontos. Most a Covid idején is igyekszem sokat sétálni a bátyámmal, borozgatni a nővéremmel. A szüleimmel csak távolról futok össze, mert féltem őket. Magamat olyan embernek látom, aki, ha valamit nagyon akar akkor mindent megtesz érte, hogy elérje a célját. Cél nélkül számomra nem létezik élet. Lehet ez kicsi és nagy cél is, mint mondjuk mindennap elmenni futni vagy hogy Olimpiai Bajnok legyek. Igaz az utóbbi nem jött össze, de ott maga az út volt nagyon lényeges.

Zalaegerszeg, Andvent a Hargitán, Ticz Andrással, 2018

Mit gondolsz a szerep szerelem létezéséről – vagyis, hogy két színész a szerepe kapcsán ismeri és szereti meg a másikat?
Létező dolog, hiszen ott van például Latinovits és Ruttkai, Alain Delon és Romy Schneider legendás és viharos szerelme…Mivel egy színész az idegrendszerével és érzelmekkel dolgozik, szerintem arra kell figyelni, hogy a szerepem szeretett bele a partnerébe, vagy én voltam az, aki a másik emberbe szeretett bele.

Ki az, akire felnézel?
Példaképem Naruto és Sophia Loren. Előbbi azért, mert ha elveszítem a motivációmat, csak megnézek egy Naruto részt. Erőt ad az a kitartás, ahogy rácsap az asztalra és azt mondja: „Ez az én nindzsa utam, amit én választottam és erről az útról senki sem téríthet el.” Sophia Loren pedig egy olyan bámulatos színésznő, aki a hírnév ellenére is önazonos és alázatos tudott maradni.

Mivel kapcsolódsz ki, ha nincs színház?
Lételemem a mozgás. Jógázom és szeretek futni. Emellett szeretek kötni és klasszikus filmeket nézni, mint egy nénike. A Covid idején elkezdtem kicsiket edzeni a jégen és koreografálni, ez olyan munka, ami egyben ki is kapcsol. Mióta Pestre kerültem rendszeresen járok szinkronizálni, van, hogy bátyámmal egymás mellett nyomjuk, azok nagyon jó véletlenek.

Dér Zsolttal az SDI szinkronstúdióban

Melyik kollégát ajánlanád következő interjú alanynak?
Ez nehéz, mert sok izgi kollégám van, de most Kónya Merlin Renáta lenne, akit ajánlanék.