„Mindent, amit kaptam édesanyámnak köszönhetek…” – Agyigó ( Gózon Gyula Kamaraszínház)

 

A FÉM ARTS&CAFÉ csak nemrégiben nyitotta meg a kapuit a nagyközönség előtt, ennek ellenére számos sikeres előadásnak ad otthont ez az aprócska színház. Nem csoda, hiszen amint az ember belép ide elvarázsolja valami egészen különleges dolog. Nem az a tipikus színházi atmoszféra, inkább egyfajta kuckó, ahová az ember azért jár, hogy megtalálja a saját lelki békéjét és önmagát… Míg az előadás előtt lent ücsörögtem a kávézóban, addig volt időm körülnézni. A belső tér igazán letisztult, a hallban halk zene szól, aminek van egyfajta megnyugtató hangulat, ami szinte azonnal magával ragad.Egyszerűen jó itt lenni.

Aki régebb óta olvas, az tudhatja, hogy az Agyigóról írtam már korábban, de mivel történt némi változás az előadásban, ezért azt gondolom nem követek el megbocsájthatatlan bűnt azzal, ha most újra írok róla. Az első és szerintem legszembetűnőbb dolog az egyértelműen az, hogy a megszokott felállás erre az estére felbomlott, így Nagyváradi Erzsébet mellett a közönség nem Kutik Rezsőt, hanem Vasicsek Jánost láthatta a színpadon. Ez sok szempontból egészen más irányba vitte el az előadást, hiszen a két előadó egyénisége is teljesen eltérő, így hát a hatás, amit kiváltanak a közönségből is egészen más.

Az Agyigó Szabó Magda életét dolgozza fel a gyerekkorától kezdve egészen addig, míg Magda megismeri, majd elveszti a férfit, akire egész életében vágyott. Ő és Szobotka egy lélek voltak két testben, amit az írónő több vele készült interjúban is kihangsúlyozott. Az ő szerelmük története egy olyan csoda, amire minden ember vágyik az életében.

Ugyan nem sokan tudják, de Nagyváradi Erzsébet és Szabó Magda a való életben is találkoztak. Igaz a színésznő akkor még csak a szárnyait bontogatta, de Magda már akkor is meglátta benne azt azt a tehetséget, ami évekkel később bontakozott ki igazán. Azt hiszem, ha még élne, akárhányszor látná ezt az darabot büszkén ülne a nézőtéren, hiszen olyan színvonalú előadás született az életéről, amiről minden író álmodik. Igazán méltó emléket kapott Ő és Szobotka is.

Az előadást Czeizel Gábor rendezte, de Nagyváradi Erzsébet keze munkája is benne van abban, hogy ez az előadás megszületett, Vasicsek János pedig tökéletes partnere volt ebben. Lehet, én vagyok a világon az egyetlen ember, de én kifejezetten szoktam élvezni az olyan darabokat, ahol színész házaspárok játszanak együtt. Talán azért, mert ezeknek az előadásoknak mindig megvan a maga bensőséges hangulata, ami szinte azonnal átjárva a nézőteret, ahogy ez ebben az esetben is megtörtént.

Nem akarok spoilerezni, de van az előadásnak van olyan része, amit mikor először láttam, már akkor is a hideg rázott tőle. Ez az a rész, amikor Nagyváradi Erzsébet Szabó Magda bőrébe bújva mesél az írónő és az édesanyja kapcsolatáról és ebben a részben van egy olyan rész, ahol elmondja, hogy Jablonczay Lenke is írt, csak a verseit széttépte az anyukája, egy mégis megmaradt, amit a Régimódi történet színpadi feldolgozásába épített bele. Ezen a ponton van egy rész, ahol Nagyváradi Erzsébet énekelni kezd. Bevallom, hogy én mindig ezt a részt várom a legjobban. Ez most így volt, de amint meghallottam ezt a dalt akkor döbbentem csak rá igazán, hogy ez mennyire másképp tud hangzani így ebben az új felállásban. Nem azt mondom, hogy nem szerettem ezt a dalt a másik feldolgozásban , de ezzel, hogy más felállásban is hallottam, valami megváltozott bennem.

Az, hogy Vasicsek János más stílusban játszotta el a prózái részbe épített zenei feldolgozásokat, egy egészen más hangulatot adott a darabnak. A zenei betétek nem pihenőképp szolgáltak a hosszú monológok közepette, hanem tovább fokozták az érzelmeket és vitték tovább a történetet. Nem voltak pihenők, amikor a néző tudott volna fújni egyet, mielőtt újabb érzelmi hullámot kapott volna, hanem végig volt egy jól felépített íve az előadásnak, aminek a csúcspontja egyértelműen az utolsó közös dal volt a két előadó között. Az az összhang, ami kettőjük volt, tette igazán különlegessé az előadást, pontosabban az, hogy láthatóan nem kellettek szavak ahhoz, hogy egymásra hangolódjanak és ha nem is direkt, de voltak pillanatok, amikor láthatóan lopva egymásra pillantottak, miközben a szemükből még messziről is kiolvasható volt az az óvó szeretet, ami összeköti kettőjüket. Ezek a dolgok másképp hatottak, mint korábban. Más érzéseket tettek hozzá, még bensőségessé és intimebbé tette magát az előadást. Amit ők ketten csináltak az csodálatos volt.

Nagyváradi Erzsébetről már többször írtam, hogy remek színésznőnek tartom, de amit az Agyigó kapcsán csinál a színpadon az még így, sokadig nézés után is ámulatba ejt. Ő nem csak eljátszotta Szabó Magdát, hanem erre a rövid időre visszahozta az életbe, ami egyáltalán nem könnyű színészi teljesítmény, hiszen az előadás érzelmi részét egyedül építi fel és cipeli hátán a súlyos terheket, amiket ez az darab tartogat akár színészi akár lelki téren. Hiába, Szabó Magdának igaza volt abba, hogy olyan madár Ő, aki úgy született, hogy tud repülni…

Az, hogy ezt az előadást én szívem szerint minden emberrel megnézetném, az nem titok. Szerintem Szabó Magát megismerni alap lenne és ez az előadás tökéletes ahhoz, hogy az emberek képbe kerüljenek az írónő életével. Másrészt olyan színházi élmény ez az előadás, amit nagy kár kihagyni...Igazi érzékenyitő darab ez, amiből sokkal, de sokkal több kellene a mai világban. Remélem, hogy még többször lesz alkalmam a könnyeim törölgetni a nézőtéren.

Nem tagadom, hogy nekem ez az egyik kedvenc előadásom, ami nagyon közel került a szívemhez és hiába sírok otthon minden előadás után, akkor is megnézem újra és újra… 

Ezt az előadást csak őszintén tudom ajánlani azoknak, akik szeretik az igényesen összerakott, érzelmekkel teli előadásokat, amik nem csak elgondolkodtatja az embert, hanem  megtanítja arra is, hogy hogyan értékeljük az életben azt, amint van, hisz minden mulandó, nincs olyan, ami örökké tartana...Úgy, ahogy Magda elvesztette Szobotkát, úgy bárki elvesztheti még a számára legfontosabb embereket is sajnos.

kép: port.hu