Csehov művei nem a műfajukról vagy az olvasmányosságukról híresek, mégis szerves részét képzik a klasszikus irodalom remekműveinek. Bár a Sirály a művészetet állítja előtérbe, mégis óhatatlanul a bonyodalmak részeseivé válunk mindannyian.
A történet szerint a vidéki birtokára érkezik egy híres színésznő, hogy a nyarat a világ elől elvonulva a családja körében tölthesse. A nyár alatt szerelmek szövődnek, de hamar kiderül az is, hogy a boldogság csupán illúzió. A műfaját tekintve mégis komédiáról beszélünk, annak ellenére, hogy számtalan drámai cselekményszállal találhatjuk szembe magunkat a mű értelmezése közben.
Bár bevallom, voltak kétségeim afelől, hogy hogyan és milyen színpadi formákat alkalmazva lehet majd ezt a művet a közönség számára is értelmezhetővé tenni, de utólag be kell látnom, hogy hiba volt ebben egy percig is kételkednem. A darab rendezője Hajdú László bravúrosan formálta át a művet úgy, hogy a veretes szöveg ellenére is az elsőtől az utolsó percig élvezhető maradjon, úgy, hogy közben a mondanivalója nem változik.
Külön kiemelném a kissé szokatlan színpadi berendezést is, mely során a színpadot három sávra bontották, s csak a színpad hátsó része maradt a szokásos „egybefüggő” formában. A másik különlegesség pedig, hogy az egész színpadkép egyszínű hófehér színben pompázott, a díszleten át egészen a színpad oldalára felhúzott falakig. Ez egyfajta letisztultságot és homogenitást kölcsönzött a darab számára. Ebben a különös díszletbe nem csoda, hogy a színészek által viselt jelmezeknek is igen erős jelzés értéke volt. S ha már a jelmezek, azt gondolom, hogy Veréb Dia csodát alkotott. Olyan látványos, mégis korhű ruhákat álmodott meg, amit öröm volt nézni, nem mellesleg láthatóan a színészek is szívesen viselték őket. Itt akár ki is emelhetném az Arkagyina által viselt piros ruhát, ami egyébként a leginkább feltűnő darab, mely amellett, hogy magára vonta a nézők figyelmét, elegáns , mégis megközelíthetetlen külsőt kölcsönözve viselője számára.
Bár nem szokatlan az, hogy a darabon belül egy színésznő színésznőt alakítson, Nagyváradi Erzsébet Arkagyinája mégis tartogatott némi meglepetést a közönség soraiban ülők számára. Már az első megszólalásnál érezhető volt, hogy Irina nem egy könnyű karakter: dacos, okos, egy igazi díva, de az anyaszerepre teljesen alkalmatlan. Az önmagával vívott harc során mégis sokszor érzékelhető volt az, hogy önmaga is szenved. Nagyváradi Erzsébet pedig ebben a fajta hatáskeltésben is remek. Szinte észrevétlenül képes magára vonni a figyelmet úgy, hogy a színpadon tapasztalt fojtogató, önmarcangoló érzések a nézőteret is átjárták. Azt, hiszen erre mondják azt, hogy a szerep megtalálta a hozzá adottságokban leginkább passzoló színésznőt, aki érezhetően lubickolt ebben a szerepben. Hiszen itt nem csak arról van szó, hogy hihetetlen hatást tud kiváltani, hanem az, hogy végig hiteles, egy percre sem zökken ki a szerepéből és a karakterében dúló érzéseket is olyan átéléssel játssza, hogy a néző szinte el is feledkezik arról, hogy éppen egy színház nézőterén tartózkodik.
Partnere a Trigorint alakító Kálid Artúr szintén nagyon gyorsan elkapta a karaktere azon vonásait, melyek leginkább fontosnak bizonyultak a mű alakulásának történetében. Trigorin egyébként egy nagyon kesze – kusza ember, aki láthatóan nem találja a helyét a világban, érzelmei üresek, tettei pedig kiszámíthatóak, főleg mikor Arkagyináról volt szó.
Bár az szinte azonnal érződött, hogy mind Kálid Artúr mind pedig Nagyváradi Erzsébet erős egyéniségek, mégis tökéletesen kiegészítettek egymást. Nyoma sem volt semmiféle rivalizálásnak vagy egymás túljátszásának. Talán ezért is vált annyira érzékletessé az általuk alakított karakterek között kialakult kapcsolat, melyre hol a gyedégség hogy pedig az önző féltékenység volt jellemző, attól függően, hogy épp melyik felvonásba nyerhettünk bepillantást.
A két fiatal színésznövendék, a fiatal színészi pályára vágyó Nyinát alakitó Hermányi Mariannn és az Arkagyina fiát játszó Szurcsik Ádám szintén kitettek magukért, bár sem a szöveggel sem pedig az általuk alakított karakterek csapongó érzéseinek nyomon követésével nem volt könnyű dolgok nekik sem. Mégis azt gondolom kellően helyt álltak, s kellő átéléssel alakították a rájuk bízott szerepeket. Persze ebben láthatóan a tapasztaltabb színésztársaik nagy segítségükre voltak. Nekik pedig nyilván nagy tapasztalat látni, hogy hogyan tudja valaki a puszta jelenlétével vagy éppen egyetlen pillantásával magára vonni a figyelmet (tökéletes példa erre, Akargyina és Trigorin azon jelenete, mikor a nő már a manipuláció eszközeit is beveti annak érdekében, hogy az író vele maradjon.)
És persze nem feledkezhetünk meg Szemán Béláról sem, aki Arkagyina bátyát, a vidéki birtokon megöregedő Szorint alakította a darabban. Szorin egyébként tökéletes példa a fiatal korát meg nem élő, az idős korára bánkódó emberek számára, hiszen éles tükröt mutat azoknak, akik fiatal éveikben nem élnek az élet kínálta lehetőségekkel. Szemán Béla alakítása során arra is felfigyelhetünk, hogy mennyire jól bánik az érzelmekkel, s mennyire letisztultan és könnyedén adja át azokat a nézők számára. A darabban több olyan jelenet is van, amikor az Arkagyinával kisebb vitába keverednek, ő mégis teljes fővel kiáll a húga mellett, mikor a helyzet úgy kívánja. Ez pedig a két színművész alakításában ugyanúgy megfigyelhető, ami igazán lélekmelengető pillanatokat tartogat a közönség számára.
A másik érdekes karakter a Dömök Edina által alakított Mása, aki folyton feketébe jár, ahogy ő mondja, gyászol. Pedig még rettentően fiatal, mégis szenved. Szenved, mert a valódi szerelem sose találhatja meg, így képtelen hozzámenni Dornhoz, akit nem is szeret igazán. S ezt a szívhez szóló igen csak szomorú életsorsot nagyon hitelesen és szívbemarkolóan érzékeltetni az előbb említett színésznő is.
Természetesen azonban nem szabad megfeledkezni azokról a karakterekről sem, akik bár kisebb szerepet kaptak, jelentőségük mégis jelentős. Ilyen a Túróczi Éva által alakított Polina Andrejevna , a Tamási Zoltán által megformált Dorn és Medvegyenko is, akit Tamási Zoltán alakított. Bár ők mindannyian kisebb szerepet kaptak a műben, mégis kellően nagyot ahhoz, hogy megcsillogtathassák tudásukat, s a karaktereikbe rejtett tanulságságokat is átadhassák a nézők irányába.
Hogy kinek ajánlanám ezt a darabot? Mindenkinek, aki fogékony az értelmekre, aki nem fél attól, hogy tükröt tartanak felé, aki értékeli a tiszta és hiteles színészi játékot és aki részese akar lenni annak a csodának, ami csakis a színpadon születhet meg. S ebben nincs semmiféle elfogultság, mindez színtiszta őszinte gondolat egy olyan estéről, ami bizonyára hosszú időre az emlékezetembe vésődött…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése