Színház civil szemmel – Szitás Barbarával beszélgettem

 Színház civil szemmel – Szitás Barbarával beszélgettem

2017.10.11-e egy olyan  nap az életemben, amit sosem fogok elfelejteni : azon a borús őszi délutánon az egész életem fenekestől felfordult és egy olyan világba csöppentem bele, amit előtte csak a nézőtérről ülve isme. Emlékszem, az első premier bulin még én is szorongva ültem és nem is igazán találtam a helyen a sok színész, rendező és egyéb színházi dolgozó között. Teljesen el voltam veszve. Idővel aztán mikor már több embert is megismertem ebből a szakmából, akkor befurakodott a fejembe az a  gondolat, hogy szeretnék egy olyan interjú sorozatot csinálni, ami eddig ismeretlen, egészen hétköznapi módon mutatja be a színházi élet szereplőinek mindennapjait. Végül közel egy év tervezés után szeretném nektek bemutatni a „Színház civil szemmel” című interjúsorozatot, amiben elsősorban színészek, rendezők, dramaturgok, nézőtéri dolgozók, kellékesek és öltöztetők fognak mesélni szakmai kihívásaikról, mélypontjaikról, terveikről és bepillantást nyerhettek a civil életük egy bizalmas töredékébe is.

Az első interjúalanyom Szitás Barbara színésznő/ rendező , a Spirit Színház társulatának tagja, akivel az Elveszett Paradicsom című darab próbái előtt beszélgettem. Barbarát a színház mellett a terveiről, személyiségének sokszínűségéről és teveiről kérdeztem.

Milyen embernek látod magad?
Szerintem fontos, hogy az ember tisztában legyen a saját hibáival, amin dolgoznia kell, hogy változtathasson a saját hozzáállásán. Ami rám talán a legjellemzőbb az naivitásom, ami miatt sokszor hajlamos vagyok azt hinni, hogy amit a másik ember mondd az úgy is van, de mint tudjuk, ez nem mindig van így, emiatt pedig sokszor keveredtem már nehéz helyzetbe. 
A másik dolog, ami szembetűnő lehet, hogy olyan ember vagyok, ami valamit vagy nagyon vagy sehogy sem csinál. Arany középút, mint olyan nem létezik számomra, se a munkában, sem az érzelmek terén. Ha én szeretek valakit, azt nagyon tudom szeretni, tiszta szívemből. Pont ezért nagyon kevés igazi barátom van, mert az egy komoly dolog és nem egy felületes haverkodás. Ezzel szemben borasztó nagy szeretetigényem van, ezért jöttem erre a pályára is, mert itt kimész a színpadra és érzed, hogy szeretnek és ez nagyon jó. Nekem muszáj éreznem, hogy szeretnek.

Azt mondtad, hogy muszáj érezned, hogy szeretnek. Ennek van valami oka?
Gyerekként duci kislány voltam, akit csúfoltak emiatt és be akartam bizonyítani magamnak és persze másoknak is, hogy engem lehet szeretni, hogy van férfi, aki rám is szerelemmel tud rám nézni. Emellett borasztó nagy az akaraterőm is, amit én eltervezek ahhoz én tűzön-vízen át ragaszkodom. Mikor eldöntöttem, hogy színésznő leszek, akkor egy nyár alatt fogytam le 20 kilót, mert az kellett ehhez a pályához.

Szenvedélyes embernek tartod magad?
Abszolút! Ez persze nem mindig előnyös. Édesanyám többször is mondta, hogy bármit gondolok az kiül az arcomra. Magyarul meg sem kell szólalnom ahhoz, hogy a többi ember tisztában legyen a véleményemmel. Ez a fajta őszinteség sajnos nem egy karrier építő tulajdonság, ami miatt többször kerültem már konfliktusba másokkal, de sokszor nem tudom tartani a szám akkor, ha valami igazságtalanság ér.

Mesélj a karrieredről egy kicsit , hogyan jutottál el a Spirit színház társulati tagságáig?
A gimnázium után jeleneteztem az ELTE jogi karára és a Színművészeti Egyetemre is. Ennek az az egyszerű oka, hogy a szüleim  szerették volna, ha van valami civil szakmám is a színészet mellett. A jogra rögtön felvettek, de a Színművészeti felvételijén elbuktam. Másodéves voltam a jogon, amikor felvettek a Miskolci Tanodába. Ez azért is érdekes, mert összesen öt főnek volt lehetősége arra, hogy bizonyíthassa, helye van a szakma nagyjai között. Az első félév után egy srác kiesett, így négyen maradtunk: három lány és egy fiú. Közben elvégeztem a jogi kart, de a színház sokkal, de sokkal közelebb állt hozzám, így leszerződtem Miskolcra, ahol már a tanodás éveim alatt rengeteg nagyszerű szerep talált meg. Az egyik legemlékezetesebb a Petra Von Kant keserű könnyei, amiben Marlene-t alakítottam és ezzel a szereppel nyertem meg a XVII. Országos Színházi találkozón ( POSZT elődje) a „legjobb pályakezdő”- nek járó díjat is, amit nem tudtam átvenni, mert épp máshol játszottam, de szerencsére Anyukám el tudott menni helyettem. Később kaptam egy olyan lehetőséget Miskolcon, hogy egy amerikai rendező mellett társrendezőként vehettem részt a 12 dühös ember című darab színpadra állításában, ami bekerült a POSZT - ra . Addig nem igazán érdekelt a rendezés, de akkor ott kedvet kaptam hozzá. A következő évben indult is egy dramaturg- színházrendező osztály a Színművészetin, ahova jelentkeztem. Nagy reményeim nem voltak ezzel kapcsolatban, de végül mégis felvettek. Ezután még egy évig voltam Miskolcon is tag, de a nappali tagozat és az utazás nehezen volt összeegyeztethető, így eljöttem és Pesten próbálkoztam tovább. Az a nyolc év, amit Miskolcon töltöttem természetesen nagyon meghatározó része a pályámnak, hiszen minden, ami vagyok az onnan gyökerezik. Szabadúszóként játszottam a Forrás színházban, a Gózon Gyula Kamaraszínházban, az Újpesti színházban , Sopronban és a Veszprémi Petőfi színházban is. A Spirit színházba úgy kerültem, hogy Sztárek Andrea rendezett egy darabot, amit János ( szerk.: Perjés János – a Spirit színház alapítója) eljött megnézni és rá egy fél évre felkért a Másik című darab rendezésére. Mivel tetszett a munka, ezért utána több darabot is elválltam, aztán végül itt ragadtam, de ezt egyáltalán nem bánom. Szeretek a Spiritben dolgozni, sokszínű a társulat, jó velük lenni és nem mellesleg ez ad némi biztoság érzetet is.

Volt/van szerepálmod?
Van igen, főleg idősebb szerepek, de erről nem jó beszélni. Nem is szoktam rá gondolni, mert általában az ember amire vár abba mindig gyengébben teljesít. Ha meg mégis megkapnám akkor is próbálnék nem arra gondolni, hogy mit jelent nekem ez a szerep.

Mire vagy a legbüszkébb?
Sok ilyen van, de az egyik legemlékezetesebb a Macskajátékokhoz kapcsolódik. Ezt a darabot és rendeztem és emlékszem, hogy eleinte pár előadásról volt szó, aztán a nagy sikerre való tekintettel ez  a darab bekerült a bérletes előadások közé. Itt azonban még nincs vége a történetnek, azt ugyanis tudni kell, hogy itt bizony volt szakmunkás bérlet is, ahol csak fiúk voltak meg persze 1-2 tanár volt. Mikor a Macskajáték bekerült az előadások közé, mikor
az ügyelő meglátta a 17-18 éves fiúkat, akkor ijedten jött hátra a takarásban, hogy nem tudja mi lesz, mert előtte évben már le félbe kellett hagyni egy előadást amiatt, mert nem tudták lekötni ezeket a fiatalokat, akik végig beszéltek és nevetgéltek egész idő alatt. A mi előadásunk alatt ezzel ellenben néma csend volt és olyan vastaps ért minket, amire senki nem számított. Erre például nagyon büszke vagyok, mármint, hogy a szakmunkás fiúk figyelmét is képesek voltunk lekötni és meg tudtuk érinteni őket a játékunkkal.

Mi a legjobb része a pályának?
Egyértelműen az, hogy sok arcunkat mutathatjuk meg és azt, amit az életben nem élhetünk át, azt eljátszhatjuk a színpadon. Másrészt iszonyú jó pszichológia is, ahol ki lehet adni örömöt, csalódást és bántatot is. Itt nem maradnak elfojtott érzelmek, mint mondjuk egy civil embernél, akinek sokszor nincs tere megélni ezeket a dolgokat. Nekünk színészeknek a játék az élete, a gyereki rácsodálkozás a világra.

És mi a legrosszabb?
A színészet egy olyan pálya, ahol mindenki önmagát akarja mutatni, mindenki szeretne érvényesülni a maga módján, ezért mindenkinek rengeteg sok irigye van. A színpadon azonban muszáj profinak lenni, akkor is, ha olyan emberrel kell játszanod, akit nem szeretsz. Ezeket a dolgokat az öltözőben kell hagyni. Ezt nehéz kezelni, de muszáj elengedni a magunk érdekében. A másik dolog a stressz, ami napról napra ismétlődik.

Hogyan látod magad 5 év múlva?
Megtalálom a párom, aki igazán szeret és jóban- rosszban mellettem van. Azt hiszem, hogy leginkább erre vágyom most.

Mivel kapcsolódsz ki?
Szeretek olvasni, zenét hallgatni, minden nap fél óra kardió, ami általában szobabiciklizés, de ami az fő az az utazás.

Mit tanácsolsz a 20 éves Szitás Barbinak?
Nem kell és nem is lehet mindenkinek tetszeni és megfelelni – ez nagyon fontos dolog az életben, amit soha nem szabadna elfelejtenünk.

Kérdező : Gőgh Brigitta
Válaszolt : Szitás Barbara
kép : Csányi István