Vannak olyan színházi előadások, ami után nehéz bármit is írni. Nehéz, mert hirtelen mennyiségű érzés, elfojtott gondolat tör utat magának, melyeket szinte lehetetlen szavakba önteni. Az Orlai Produkciós Iroda, „a Szív hídjai című” előadása szerintem pontosan ebbe a kategóriába sorolható.
A történet egy amerikai kisvárosban játszódik a kilencvenes években. Két testvér Michael (Chován Gábor) és a húga Caroline (Szamosi Zsófia) a szülői házba érkeznek édesanyjuk halála után, hogy elrendezzék a hagyatékát, amely azonban nem kis meglepetéssel szolgál mindkettőjük számára. A temetésre vonatkozó kérés mellett megtalálják anyjuk naplóját, amelybe egy olyan eseményt ír, le mely örökre és visszavonhatatlanul megváltoztatta az egész életét.
A két testvér a napló olvasása közben szerez tudomást arról, hogy édesanyjuk Francesca (Udvaros Dorottya), 1965-ben találkozott National Geography magazin fotósával, Roberttel (László Zsolt), akibe -a mai divatos szóhasználattal élve- első látásra beleszeretett. A férfi viszont igazi világ polgára volt, aki akkor volt otthon, ha utazott. Érdekes, hogy ez a találkozás mennyire véletlen volt, valahol mégis érezhetően elrendeltetett volt: Robert a hidat kereste, Francesca pedig egyedül volt otthon, míg férje és két gyereke a tengeren túlon töltötték az idejüket.
A színdarab érdekessége, hogy az egész történetet két különböző idősíkra tereli, így a színpadon egyszerre van jelen múlt és jelen, ami azt jelenti, hogy gyakorta négy színész uralja a teret, s játszik közös egyetértésben, mindezt úgy, hogy közben az idő nem, csak a tér közös.
A darab főszereplőjét alakító Udvaros Dorottya színpadi jelenléte egyértelműen az egész darab hangulatára rányomta bélyeget. Felemelő volt látni, ahogy a történet előrehaladásával az egyszerű háziasszonyból hogyan változott át szerelmes nővé. Az előadás közben több olyan jelen is volt, amikor személy szerint annyira belemerültem a színésznő játékába, hogy valóban azt éreztem, én is , mint néző a történet részévé váltam. Szerintem nagyon kevés az olyan művész, aki képes arra, hogy az általa elképzelt teret és élethelyzetet átadja a nézőknek, de ez esetben az összes finom mozdulat, derű, a szerelemre ébredés pillanata átjárta a nézőteret. Többen is sírtak közben, láttam az arcokat és ahogy sokan a papírzsepkendőért nyúltak .Nekem Udvaros Dorottya az alakításában ez egyik legkiemelkedőbb az a jelenet volt, amikor az általa alakított Francesca elbúcsúzott Robrettól. Ott, abban a jelenetben annyi érzelem, annyi féltés és szomorúság volt, hogy egyszerűen lehetetlen volt külső szemlélőként nézi az előadást. Azt hiszem abban a pillanatban, ahogy Francesca búcsút mondott Robertnek, mindenki gondolt valami vagy épp valakire.
A partnerét alakító László Zsolt egy látszólag laza, világpolgára figurát játszik, akinek nincs senkire szüksége, vagyis azt hiszi nincs… Ám mikor Robert ráébred, hogy Francesca iránt talán többet is érez, ez az elmélet azon nyomban romba dőlt és ezt László Zsolt érzésekkel teli, feldúlt játéka tökéletesen érzékelteti. Kevés férfi színészt láttam ennyire szépen, érzékien játszani, főleg sírni. Amikor azonban arra kerül sor, László Zsolt levetve karaktere macsó álarcát megmutatja valódi arcát, az aggódó szerelmes férfit, aki mindent megadna azért, hogy életében egyszer ne egyedül keljen tovább utazni, és az, aki az egész addigi életét képes lenne feladni valakiért, akit igazán, tiszta szívéből szeret.
„ Csupán egyetlen egyszer mondom, és ezt még sosem mondtam. De ez a fajta bizonyosság csak egyszer adódik az életben” - szerintem ez egy olyan kulcsmondat a darabban, ami sok mindenre magyarázatot ad. Nem véletlen tehát, hogy Robert végső elkeseredettségében ezt suttogja Francesca fülébe. László Zsolt hangjára ekkor figyeltem fel igazán. Bár az előtte is feltűnt, hogy mennyi érzékenység van a hangjában, és hogy az érzéseket milyen jól meg tudja fogni, mégis kellett ez a pillanat, hogy teljes valójában felfigyeljek rá.
Véleményem szerint mind Udvaros Dorottya mind pedig László Zsolt játéka a lehető leghitelesebb volt. Olyanok voltak ők ketten, mint akik valójában összetartoznak. Mintha nem is Udvaros Dorottya és László Zsolt, hanem tényleg Francesa és Robert lennének abban a kis amerikai faluban, a 90-es években. Érdekes, mert egyébként láthatóan mindketten erős karakterek, mégis remekül kiegészítették egymást. Nem csoda, hogy a közönség végig lélegzetvisszafojtva várta az eseményeket, míg végül a könnyeikkel küszködve vették tudomásul, nem minden szerelem ér boldogan véget.
A rendezés egyik nagy bravúrja szerintem, hogy a két idősíkban való játék lehetővé tette, hogy Francesca két gyereke, Michael ( Chován Gábor) és a húga Caroline ( Szamosi Zsófia) is a színen vannak. Hol ők olvassák a történetet a naplóból, hol csak szemlélői az eseményeknek. Szamosi Zsófi egyébként csodálatosan olvas, nagyon szép és kifejező hangja van, ami külön élmény volt ennél a darabnál. Néha aztán a két idősík teljesen összemosódott, amikor mind a négy színész ugyanazon térben, csak más időben mozgott egymás mellett. Ez nem lehetett könnyű feladat, főleg nem Szamosi Zsófinak és Chován Zsoltnak, akiknek két igazán erős és zseniális színművész mellett kellett helytállniuk. Szerintem nem csak helytálltak, hanem valóban sikerült a lehető legtöbbet megmutatni az általuk alakított karakterekből, mindezt tényleg igényesen és hitelesen, ami szerintem nem egy utolsó szempont. A játékuk végig elvarázsolt és magával ragadott épp úgy, mint Udvaros Dorottyáé és László Zsolté.
Szerintem az, hogy a történetet Vázsonyi János szaxofon kísértete is gazdagította szintén remek ötlet volt. Nem csak azért, mert manapság kevés színház alkalmaz élő zenei kísértet, hanem azért is, mert ez által az érzelmek még erősebbé és kifejezőbbé váltak.
Az előadás több kérdést is felvet, melyen érdemes elgondolkodni : Mit tegyünk ha ránk talál életünk nagy szerelme? Hagyjuk magunkat sodródni az árral vagy maradjunk mások mellett, mert azoknak szüksége van ránk? Nehéz kérdések, melyekre mindenkinek magának kell választ találnia, épp úgy, ahogy Francesca is tette…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése