A díszlet egészen puritán, de a Pinceszínház nem is a „látványszínházi” jellegéről ismert, de ez szerintem egy ilyen kis színpadi előadás esetében inkább csak előnyt jelent. A kis szobaként berendezett színpad nekem elsőre Sartre Zárt tárgyalás című darabját jutatta eszembe, amit szintén ebben az évadban mutattak be a Gózon Gyula Kamaraszínházban.
A két szereplő Murányi Tünde és Kálid Artúr egy színész házaspárt alakítanak, ami azért érdekes, mert ez a valóságban ők szintén egy pár, ami egyébként jól tükröződött a játékukon is. Egyszer már mondtam, hogy én szeretem az ilyen előadásokat, mert megvan bennük az a különös intimitás, ami máskor nem figyelhető meg.
Murányi Tündét nagyon régen láttam már színpadon, amit sajnálok, mert nagyon jó színésznőnek tartom és ebben a Meghallgatásban nyújtott alakítása szintén csak megerősített. Az, ahogy Ő játszik ez valami csodálatos. Az egyik percben még tombol, a következőben megnyugszik és mire a néző felfogná, mi történik, már egy harmadik érzelmi helyzetbe helyezkedik bele. Hihetetlen éles váltásokra képes, nagyon rövid időn belül és közben végig hiteles maradt.
Kálid Artúrt mostanában több színdarabban is volt szerencsém látni, így vele és a játékával kapcsolatban viszonylag friss élményeim vannak, de még így is képes volt arra, hogy meglepjen. Ő az a fajta színész tapasztalataim szerint, aki minden karaktert más íven „futtat fel”, máshová teszi a hangsúlyt, máshogy építi fel az általa játszott karaktereket. A Sirályban (Gózon Gyula Kamaraszínház), ahol Trigorint alakítja, például végig érződik, hogy a karakter minden cselekedete ugyanolyan súllyal bír, minden kimondott szó és cselekedet egymásra épül, a Meghallgatás esetében viszont van egy nagyon erős kezdés, aminek igazából nincs is csúcspontja, hanem végig egy lángon ég. Emiatt is ennyire érdekes szerintem Leonárd karaktere, mert míg Murányi Tünde Ellája folyton változik, addig Kálid Artúr Leonárdja tulajdonképpen csak hozzá igazodik.
Szerettem az ő kettősüket. Hihetetlen alázattal dolgoztak egymás alá a színpadon. Minden kimondott és kimondatlan szavuk egymáshoz szólt. Láthatóan építették és segítették a másikat, egy pillanatra sem kizökkenve a saját szerepükből. Pont emiatt is tartom őket nagyszerű színésznek, hiszen ők ketten a való élet egy részét is színpadra hozzák estéről- estére, ez mégsem hat negatív irányban az előadásra, sőt, szerintem kicsit hozzá is tesz ahhoz, hogy a Meghallgatás ennyire intim és elgondolkodtató darabbá válhasson. Minden tiszteletem az övék! Nem kis munka van ebben az előadásban és ez szerintem látszik is. Ez, amit az ő párosuk nyújt ebben az előadásban az nem kis színészi munka, de tekintve, hogy milyen profin megoldották a karakterek jellemábrázolását ( pl. Ella rohama, Leonárd érzelmi kirohanásai), nekem sokszor fel sem tűnt, hogy nem egy váróteremben hanem egy színházi nézőtéren ülök.
A darab elején megismerhetjük Bogár Ellát, a sikeres és elismert színésznő, aki az újságok címlapján tündököl, hisz neki kijárt a rivaldafény, ám a kevésbé sikeres pályát befutott férje, Láng Leonárd egy éve elhagyta, egy meghallgatáson viszont újra összetalálkoznak, és beszélgetni kezdenek a várakozás közben. Kiderül, hogy öt ketten 24 évet éltek együtt, ami bárhogy is számoljuk nem kevés idő, eközben persze sokat tanultak egymásról, a kapcsolatukról és önmagukról is. Ez a kiindulópont később aztán tovább árnyalódik, a két szereplő múltja is feltárul: például megtudjuk azt, hogy kinek mi nem sikerült az életben, milyen fájdalmai vannak. Majd egy ponton az egész helyzet megkérdőjeleződik, már mi sem lehetünk biztosak abban, hogy mit is látunk, és hol is vannak a szereplők (nem akarok spoilerezni, de ami ezen a ponton történt a darabban, na, arra én sem számítottam, de szerintem pont emiatt volt olyan izgalmas az egész).
A darab másik érdekessége, hogy míg Kálid Artúr csupán egyszer öltözik át az előadás során, addig Murányi Tünde mindezt legalább nyolcszor megteszi, ami a különböző élethelyzeteket hívatott ábrázolni, ezzel is erősítve a nézőkben, hogy Ella az igazi díva, aki a sajátos eszközökkel éri el azt, hogy az emberek rá és csak is rá figyeljenek.
Gáspàr András rendezésében nekem az tetszett a legjobban, hogy sokszor úgy tűnt, mintha nem is lett volna rendezője a darabnak, ami nekem nagyon tetszett, hiszen ennek a daranak egyedül így van értelme, ezt nem kell túlrendezni, pont az a lényeg, hogy hétköznapi élethelyzetként hasson, még, ha az alapszituáció szerint a két színész egy meghallgatásra érkezik.
A darab bennem sok kérdést felszínre hozott, többek között azt is, hogy mi a jobb döntés, félbehagyni valamit, ha az nem működik és újrakezdeni másokkal, máshol, másként, vagy végigcsinálni bármilyen áron. Erre szerintem mindenkinek magának kell választ találnia, pont ezért örültem. Emellett persze számtalan más gondolat is átfutott a fejemben, amiről szintén tudnék írni, de nem akarok túl sok részletet elárulni, mert ezt az előadást látni kell. Mindenkinek!
Azt, hogy mit rontottak el ők, utólag és kívülről könnyű látni, a nehézség inkább abban áll, hogy hazatérve, mi magunk mit kezdhetünk az elénk tárt sorsok tapasztalataival és, hogy képesek leszünk-e ezek segítségével az élet nehézségeit könyebben átvészelni.
Képek : az előadás facebook oldaláról
Az alkotókról : ITT
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése