„Csak egy táncórát szeretnék tőled Senga” – Táncórák ( Rózsavölgyi Szalon)

    

Még az évad elején, pontosabban szeptember 14-én mutatta be a Rózsavölgyi Salon Mark St. Germaim Táncórák című kétszemélyes drámáját.

A történet szerint az autista egyetemi tanár Ever egy este becsönget a szomszédjában lakó Sengához (Ullmann Mónika), akiről hamar kiderül, hogy a Broadway egyik legtehetségesebb táncosa volt, mígnem balesetet szenvedett, ami az egész életére kihatással volt. Senga, akinek a tánc volt az élete, hirtelen egy elesett, kiszolgáltatott nővé vált, aki nem találja a helyét a nagyvilágban. A tudat, hogy soha többet sem táncolhat, egy olyan irányba fordítja az életét, ahonnan egyedül az menti meg, hogy Ever (Józan László) megjelenik az életében.

A két színész számára igazi jutalomjátékként fogható fel ez a darab. Egy biztos: hatalmas lélekerő és igazán erős színpadi jelenlét kell ahhoz, hogy ez a darab hasson a nézőtéren ülőkre is. Azt hiszem, hogy ez ennek a párosnak sikerült. Azt kár lenne tagadni, hogy Ullmann Mónika és Józan László kiváló párost alkotnak a színpadon, szinte elhittem nekik, hogy valóban egy párt alkotnak, aki ennél a darabnál nem hátrány. Mondjuk az biztos, hogy a darab a bemutató óta a két színész és a darab is összeérett. Ez látszott is, hiszen sokszor egyetlen apró gesztus elég volt ahhoz, hogy ez a két csodálatos színész megértse, hogy a másik mit akar. Hihetetlen érzékkel nyúltak a szerephez, amire nem mindenki lenne képes, de ők ketten annyi átéléssel és érzéssel játszottak, hogy jó volt őket nézni a színpad másik oldaláról is. Ez a páros egy igazi telitalálat ez biztos!

Józan László, aki Evert alakította egyértelműen nehezebb helyzetben volt a karakter megformálását illetően, hiszen az általa alakított egyetemi tanár autista. Ez azt jelenti, hogy ez az ember az érzéseit csak és kizárólag racionális módon éli meg, fél mindenféle testi kontaktustól, az emócióit nem tudja megélni és nem igazán tudja megértetni magát a világban, ezért egyszerűen csak megtanulja azt, hogy milyen helyzetben miként viselkednek az emberek és úgy próbál viselkedni ő is. Őszintén szólva mikor a címlapon elolvastam a bemutatónak szánt szöveget, elsőre azért is fogott meg a Táncórák, mert tudtam, ez a szerep nem átlagos színészi alakítást igényel és ebben nem is tévedtem. Józan László színpadi jelenlétéből sugárzott az, hogy ő nem csak eljátssza Evert, hanem ő maga eggyé válik ezzel a kissé furcsa gondolkodású, mégis nagyon szerethető figurával, aki aztán a darab vége felé haladva mégis elkezd érezni. Ez a belső építkezés a játékában is nagyon látszik, hiszen, ahogy Ever elkezd nyitni, úgy jelennek meg új színek Józan László játékában is.

Ullmann Mónika szintén remekül hozta a kissé elesett, az álmaitól megfosztott táncosnőt, olyannyira, hogy a nézőtéren ülők közül többen hangosan felsóhajtottak, mikor kiderült, hogy Senga valószínűleg sosem táncolhat többé. Ullmann Mónika játékában a hitelességen kívül jól megfigyelhető volt az is, hogy sok már kollégájához hasonlóan lépcsőzetesen építi fel Senga karakterét, vagyis egyáltalán nincs az, hogy van egy erős kezdés, ami után nem változik, hanem, ahogy a történet halad, úgy bontja ki ő is egyre jobban a karaktert.

A Rózsavölgyi Art Salon & Café előadásai nem a túlzott díszletigényükről híresek, de ez nem is feltétlen baj. A Táncórák esetében is csak két szobabelsőt láthatunk a színpadon, pontosabban Senga és Ever lakrészét. Nekem viszont nagyon tetszett ez a letisztult egyszerűség és az is, hogy míg Senga lakása egész részletesen kirajzolódott, addig Ever része mindösszesen egy székből és egy asztalból állt. Ellenben Senga lakrészében volt minden, a narancsságra ágytól kezdve az italosüvegekig volt minden, ami jól mutatta a nőben végbemenő feldúlt érzelmi állapotot. A férfi lakrészeveb azonban pedáns rend uralkodott, mindennek megvolt a maga helye és ehhez Ever teljes mértékig ragaszkodott.

Laikusként én sem gondoltam volna, hogy ebből a történetből ennyi mindent ki lehet hozni, de belátom, hogy tévedtem. Hiszen a Táncórák sokkal többről szól, mint arról, hogy Senga táncolni tanítja Evert. Nem! Ez a két ember egymást tanítja az életre. Ever például azt tanítja a nőnek, hogy hogyan tudja kifejezni az érzelmeit, és hogy tud kiszakadni a hétköznapok mókuskerekéből. Senga pedig a táncoláson túl az érzelmek megélésére okítja a férfit, aki életében először neki engedi meg, hogy egyáltalán hozzáérjen. Ez a darab egyértelműen az érzelmi részekre megy rá, ami azért jó, mert a nézőket is sok dologról elgondolkoztatja.

Dicső Dániel rendezése nekem épp azért tetszett ennyire, mert a színészeket láthatóan nagyon jól instruálta abban, hogy ebben a meghitt, a nézőkhöz közeli térben hogy tudnak úgy kitárulkozni, hogy az ne fullasztóan hasson a közönség soraiban nézőkre.

A darabot elsősorban a kamaradarabok kedvelőinek ajánlanám, már csak azért is, mert tudom, hogy sokan nem rajonganak az ilyen intim színházi élményekért. Ha viszont ez nem okoz gondot, akkor mindenképp érdemes megnézni a darabot. Nem akartam végig spoilerezni, de bennem is sok olyan kérdést felvetett ez a darab, amin korábban még sosem gondolkoztam el. Ez egy feledhetetlen élmény! Ha lesz lehetőségem, én biztosan újra fogom nézni ezt a darabot, ami nálam az utóbbi időben nem olyan ritka, de mit tegyek, ha ennyire jó darabok akadnak a színházak kínálatában…

fotók: szinhaz.org