2020. október 21., szerda

„A barátod vagyok, ezért veled megyek…” –Apáca Show kritika

A Budapesti Operett Színház és a Zikkurat Színpadi Ügynökség 2018 nyarán a szegedi szabadtéri játékok keretében mutatta be az Apácashow című darabot, mely azóta már számtalan teltházas előadást élt meg. A színdarab alapját a 1992-ben bemutatott Whooppi Goldberg film adta, ez azonban nem jelenti azt, hogy teljes egészében ugyanaz lenne a kettő.

Igazából én sosem láttam a filmet, így nincs is mihez viszonyítanom, de őszintén nem is bánom. A film és a színház általában úgyis teljesen más élményt ad.

A történet szerint Deloris Van Cartier, egy feltörekvő, magát túlértékelő énekesnő egy fellépés után szemtanúja lesz, amint a szeretője Curtis Jackson saját kezűleg végez egy emberével, akiről gyanítja, hogy elárulta őt. A nőnek menekülnie kell, a rendőrség pedig úgy dönt, hogy Delorist egy zárdában rejtik el. A ledér és könnyű erkölcsös nő eleinte nagyon nehezen törődik bele abba, hogy neki is apáca ruhát öltve, szigorú szabályok szerint kell élnie, de hamar ráébred arra, hogy nincs más választása, feltéve, ha élve meg akarja úszni a dolgokat. A zárdavezető nővér miután megtudja, hogy Deloris foglalkozása szerint énekesnő felajánlja neki, hogy lépjen be az egyházi kórusba, ami nem sokkal utána szó szerint önálló életre kel és soha nem látott népszerűségre tesz szert, csak, hogy ezzel Deloris maga is veszélybe kerül.

Amikor beültem a nézőtérre és elsötétültek a fények, fogalmam sem volt mi vár rám. Annyit tudtam, hogy kiket fogok a színpadon látni, de semmi mást. Aztán felgördült a függöny és hirtelen azt sem tudtam hová kellene néznem. Maga a látvány elvarázsolt. Olyan lenyűgöző volt minden. A színpad egyik felén kivetítők, a másikon monitorok és diszkó gömbök. Mindenhol volt valami látványosság, ami megragadta az ember tekintetét. Aztán egyszer csak Peller Anna elkezdett énekelni én meg azon gondolkoztam, hogy valami nagyon nincs rendben.  A hangosítás furcsa volt, mintha túl hangos lett volna, nem beszélve az oda nem illő hangokról és a túljátszott szerepről. Kerestem a választ a miértekre, de aztán szép lassan beletörődtem. Bár még mindig nem értem, hogy egy szabadtérit megjárt, harminc iksz előadást megélt darab esetén ezt, hogy nem vették észre az alkotók. Kicsit csalódott voltam. Többet vártam. Ez az érzés az egész első felvonás alatt megragadt bennem.

Aztán jött a Raise your Voice, amikor Anna a szerepe szerint énekelni tanítja az Apácákat. Ekkor figyeltem fel először Jenes Kittire is. Ez volt az első pillanat, mikor azt gondoltam, ebből még valami egészen jó is kisülhet. A hangosítás is valahogy jobb lett és eltűntek a hamiskás hangok is. Itt már tudtam élvezni a varázst és csak hallgattam a felcsendülő dalok áradatát. Jenes Kitti, Janza Kata és Peller Anna itt már a szívembe férkőzött. Öröm volt nézni és hallgatni őket.

Úgy a második felvonás közepe felé kezdtem el érezni azt, hogy bizony ennek az előadásnak olyan vége lesz, ami biztos, hogy meg fog érinteni. Ahogy a történet szerint Deloris elkezdett beilleszkedni az Apácák közé, úgy nyílott ki egyre jobban Anna is, ezzel együtt pedig a játéka is egyre inkább letisztult és már nem éreztem azt, hogy sok lenne. Anna hihetetlen tehetséges színésznő, Deloris karakterének is olyan szép íveket adott, hogy öröm volt nézni, ahogy kinyitja a karaktert. Így a végén nagyon megszerettem Delorist van Cartiert és vele együtt Annát is, már amennyire ez ebben a helyzetben lehetséges.

Jenes Kitti Mary Roberts-ébe pedig szinte az első perctől magamra ismertem, talán ezért is szemeltem ki olyan gyorsan magamnak. Nagyon tetszett, hogy Jenes Kittin látszott mennyire a szerepével él, minden mozdulatán és gesztusán érezni lehetett, hogy szeretne jó lenni. Szeretne elég jó lenni. Szerintem nem, hogy elég jó, hanem fantasztikus volt. Imádtam, amilyen szerénységgel és alázattal játszott, tele érzelmekkel. Az ő karaktere (Mary Roberts) az, aki még kiáll Delorisért (Peller Anna) és még az életét is képes lenne feláldozni érte. Ezek nagyon szép pillanatok voltak. Olyanok, amiket én is megkönnyeztem…

Janza Katát már korábban is láttam színpadon, így az, hogy ő mire képes már azelőtt tudtam, mielőtt a függöny felgördült volna. Benne, mint művészben azt nagyon szeretem, hogy minden szerepéhez egészen új oldalát tudja megmutatni. Őszintén nem gondoltam volna, hogy ez a zárdafőnök szerep ennyire jól fog passzolni hozzá, de tévedtem, mert remekelt benne. Ráadásul ebben az előadásban Anna egyszer annyira sírt, hogy képtelen volt énekelni, ezért Janza Kata beénekelt helyette, ami annyira csodaszép pillanat volt. Olyan emberi…

A sorból pedig nem szeretném kihagyni Csonka Andrást sem, aki O’Hara atya szerepében láthatóan lubickolt. Én rengeteget nevettem rajta, annyira vicces volt, amit és ahogy csinált. Zárójelben megjegyzem, hogy egyszer nagyon szívesen találkoznék vele, mert kíváncsi vagyok arra, hogy vajon színpadról lelépve is ilyen ember-e vagy ez tényleg csak a szerep. Minden esetre én imádtam, amit csinált.

A rendezésről annyit, hogy  megszerettem Szente Vajkot. Le a kalappal előtte, hogy ezt az előadást létrehozta. Egy ilyen volumenű és látványos előadást megrendezni  nem egyszerű feladat, de szerintem Vajk remekül megoldott mindent. Egyrészt látszott, hogy a színészek szívesen vannak a színpadon, és az is látszott, hogy minden rendkívül összehangoltan és gördülékenyen működött (ebben az előadásban rengeteg gyorsöltözés és színpadépítés, rendezés is van), ami egy ilyen volumenű előadás esetében nagyon fontos.

Szóval a végén nagyon meggyőzött a történet, olyannyira, hogy az utolsó 10 percben én már a könnyeim törölgettem, miközben a színpadon látottakat és hallottakat próbáltam feldolgozni. A végére már értettem miért dicséri mindenki ennyire. Ez az, amikor a gyenge kezdésre az ember legyint egyet, mert egyszer csak valahogy minden egyensúlyba kerül és már nem számít az, ami eleinte bosszúságot okozott.

Hogy újra megnézném-e? Talán. Nem azért talán, mert nem szerettem! Csak a prózai színház egy ideje már elrabolta a szívem… Ennek ellenére, ha lesz lehetőségem elgondolkodtam azon, hogy megnézném a másik szereposztásban is, ha esetleg valami csoda folytán a színház újra műsorra tűzné az előadást.


képek forrás : szinhaz.org

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Egy kislány élete a ’80-as évekbeli Magyarországon – Ajánló a Vera című előadáshoz

  A kis játszóhelyek, így a Thália Színház Arizóna Stúdiója is lehetőséget ad arra, hogy a közönséget és a színészeket a szó szoros és átvit...