A Liliomfi Szigligeti Ede vígjátékából, Makk Károly rendezésében 1954-ben készített magyar film, amit már több színház is feldolgozott, igaz más és más értelmezésben.
A történet szerint a 19. század elején Balatonfüredre érkezik egy vándorszínész társulat, hogy bemutassák a Rómeó és Júlia című tragédiát. A társulat fiatal színésze, Liliomfi első látásba beleszeret Mariskába, aki a nevelőnőjével Camilla úrhölggyel tekintette meg az előadást. Közben azonban megérkezik Mariska gyámja, hogy a fiatal lányt hozzáadja egyetlen örököséhez, Szilvai Gyulához (Liliomfi). A fiatal lány azonban Liliomfit (akiről ekkor még nem derül ki, hogy ő valójában Szilvai Gyula) szereti és nem hajlandó hozzámenni ahhoz, akit valójában nem is ismer. Közben Mariska gyámja levelet irat Liliomfival, hogy lemond Mariskáról, ám azt nem tudja, hogy a fiatal színész helyett annak hű társa, Szellemfi az, aki ezt átvállalja.
Mindeközben Badacsonyban a Kányai fogadóban nagy a sürgés - forgás, az embere finomabbnál finomabb fogásokat fogyasztanak. A pincér fiú Gyula szintén szerelmes, nem másba, mint Erzsikébe, aki a fogadós lányába, Erzsikébe. Egyetlen gond az, hogy a fogadós az ifjabbik Schnapsot szemelte ki a lánynak. A két történetszál itt azonban összeér, hiszen Lilomfi és az ő hű szolgája Szellemfi, hajón érkeznek a fogadóba, hogy a fiatal színész eljátssza a fogadós által még soha nem látott Schnapsot, hogy Gyuri barátja elvehesse Erzsikét. Közben pedig Lilomfi átmaszkírozva próbál közelebb kerülni szerelméhez, aki a gyámjával szintén a fogadóban szállt meg. Ez azonban számos félreértést is hoz magával, hiszen Gyula és Liliomfi a történet során, egymás kisegítése érdekében többször szerepet cserél, így viszont Mariska azt hiszi, Lilomfi megcsalta őt, és mást szeret.
A történet végén azonban kiderül, hogy Liliomfi nem más, mint Szilvai professzor unokaöccse, vagyis a gyámfia Szilvai Gyula, akihez Szilvai professzor hozzá szerette volna adni a gyámleányát, Mariskát. Mindezek utána fogadós számára leesik, hogy nem Gyuri az, aki Szilvai professzor gyámfia, aki hatalmas vagyonokat fog örökölni, hanem Lilomfi. Ekkora viszont már Erzsikét hozzáadta Gyurihoz, annak reményében, hogy a professzor halála után rengeteg vagyont fog örökölni.
A történet végén aztán Lilomfi, Szellemfi, Mariska és az egész társulat szekéren utazik tovább, amit Szilvai professzor egyáltalán nem néz jó szemmel, sőt egyenesen megpróbálja megakadályozni mindezt, ám Marika és Lilomfi is hajthatatlan. Ők ketten inkább lemondanak a hatalmas vagyonról és választják a boldogságot, mintsem gazdagon, ám de boldogtalanul éljenek.
Ez még így leírva elég szövevényesnek és kuszának tűnhet, a színdarabban viszont minden a helyére kerül, ez többek között a darab rendezőjének, Hajdú Lászlónak köszönhető, aki egész érdekes megvilágításba helyezte Mariska és Lilomfi szerelmi történetét. A darab elején és néhány átmeneti részben ugyanis a színészek a saját szerepükből kilépve játszanak, ami annyit jelent, hogy bár színészként vannak jelen a térben, mégsem a szerepük szerint kezelik egymást, sokkal inkább „civil” szinten csipkelődnek egymással. Ilyet azelőtt ritkán láttam, de szerintem nagyon bravúros megoldás, s ahogy láttam ez sokaknak tetszett.
Később aztán természetesen mindegyik színész átszellemült a saját karakterébe, de ezek a kisebb csipkelődések azért időnként még megjelentek az előadás során. A másik feltűnő dolog sokak számára az egyszerű díszlet, ami tényleg csupán néhány kartondobozból, székekből és falra ragasztott fekete takarófóliából álltak, de azt gondolom, a kezdeti meghökkenés után mindenki megértette, miért is nincs szükség flancos díszletekre ahhoz, hogy egy előadás sikeres legyen.
A darabban ugyan eredetileg Lilomfi és Mariska történetéről szól, mégsem éreztem azt, hogy ebben a színdarabban, klasszikus értelemben bárki is főbb szerepet kapott volna, maximum voltak színészek, aki többet szerepeltek, de ez részemről egyáltalán volt zavaró.
A két legtöbbet a színpadon lévő színész Benkő Kovács Gergő (Lilomfi) és Elek Lúcia (Mariska) voltak, akik fiatal koruk ellenére roppant finoman és kifinomultan viszonyultak saját karaktereikhez, és egyáltalán nem látszott rajtuk az a fajta frusztráció, aki sok fiatalnál megfigyelhető, amikor az idősebb és tapasztaltabb korosztállyal szerepelnek együtt egy darabban. A játékukat tekintve mindketten nagyon felszabadultak voltak, egyszerűen látszott rajtuk, hogy élvezik, amit csinálnak és tényleg szenvedéllyel és szeretettel állnak hozzá a szerepükhöz. Engem minden esetre nagyon meggyőztek az alakításukkal.
A „másik” két kedvencem Nagyváradi Erzsébet (Camilla) és Dömök Edina (Erzsike) voltak. Őket már más előadásokban is láttam, de ennyire még sose tudtak megnevetetni. Egyszerűen isteni humoruk van, ha arról van szó. Másrészt szeretem, hogy ők mindig olyan szép íveket adnak a karaktereknek, független attól, hogy drámai figurákat, vagy inkább komikákat alakítanak. Bár az bizonyos, hogy mindketten másképp teszik mindezt. Az azonban tagadhatatlan, hogy mindketten nagyon tehetséges színészek, akiket valóban szívesen néz az ember.
S bár tényleg hosszú a színészek sora, nem szeretnék kihagyni senkit sem, hiszen az elismerést mindannyian egyformák kiérdemlik.
Varga Ádám (Gyuri) és Giegler Csaba (Szellemfi) például azért, mert egyszerűen minden mozdulatukban volt valami olyasfajta komédia, amin képtelenség volt nem hangosan nevetni. Stubnya Béla (Szilvai Tódor) pedig a saját karakteréből csinál viccet, hiszen hiába professzor, nagyon könnyen megvezethető és ez a játékában is világosan látszik. A történet elején valóban egy földhöz ragadt figura, a vége felé azonban ő is felengedni látszik és lesz egyre humorosabb és szerethetőbb. Bús Dániel (Adolf) és Szél Attila (Schwartz) egy apa- fia párost játszik, de azt olyan komikusan, ahogy csak lehet. Látszik, hogy ők ketten például nagyon szépen egymásra hangolódtak az idők folyamán és már elég egy-egy pillantás ahhoz, hogy megértsék a másikat. Janik László (Kányai) pedig, aki a fogadóst és egyben Erzsike apján játszza a történetben szintén egy nagyon vicces figura, bár sok szerep a történet során nem jut számára, amikor azonban szóhoz jut, látszik, hogy élvezi a játékot és nem erőből csinálja, hanem tényleg élvezettel.
Haik Viktória és Takács-Kiss Zsuzsanna, akik a darab közreműködői voltak, ők pedig csodálatos énekekkel, vicces ruhákba bújva törtek meg egy-egy egy jelenetet, ami szerintem szintén nagyon jó ötlet volt és tetszett az is, hogy bár nem kaptak nagy szerepet, mégis végig mosolyogtak és élvezettel jöttek-mentek a színpadon, szórakoztatva egymást, a közönséget és még saját kollégáikat is.
Összességében engem nagyon meggyőzött és számomra biztosan többször nézős darab lesz. Nagyon rég nevettem ennyit, de tényleg, s ahogy láttam a körülöttem ülők szintén nagyon élvezték. Most komolyan keresem, mi rossz dolgot tudnék mondani, de semmi nem jut eszembe. Ez most tényleg minden elfogultság nélkül úgy volt jó, ahogy. A rendezés is tetszett, a színészek is nagyon jók voltak, nekem tetszett az egyszerű díszlet is és az is, hogy a végén az összes színész együtt énekelt. Továbbá ami szerintem csodálatos volt, hogy az előadáson egy gimnazista osztály is részt vett, akik végig csillogó szemekkel, mosollyal az arcukon, sokszor a hasukat fogva nevettek. Ez szerintem mindig szép. Mármint, amikor egy történet ennyire elvarázsolja a fiatalabb és az idősebb korosztályt is. Érdemes megnézni. Egyszerűen fantasztikus kikapcsolódás tele humorral és az élet nagy kérdéseivel, melyekre sok - sok nevetés és vidámság között kereshetünk választ.
Alkotók:
Játéktér: Hajdú László
Jelmez: Mészáros Zsófia
Zene: Fehérváry Lilla, Melis László
Koreográfus: Lisztóczky Hajnalka
Munkatársak: Tóth Zsófia, Laczkó Mónika, Ladányi Tamás
Rendező: Hajdú László
Producer: Szabó Ágnes
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése