Egy kislány élete a ’80-as évekbeli Magyarországon – Ajánló a Vera című előadáshoz

 

A kis játszóhelyek, így a Thália Színház Arizóna Stúdiója is lehetőséget ad arra, hogy a közönséget és a színészeket a szó szoros és átvitt értelmében is közel hozza egymáshoz. Arra, hogy kevés eszközzel (akár csak pár kellékkel) olyan mágikus atmoszférát teremtsenek az alkotók, melyben a közönség is részét képezi az előadásnak.

A történet főszereplője egy kislány a ’80-as évek Magyarországán, aki folyton figyel és tanul. Tanulja a világot, aminek a megértése bármikor nagy feladat lenne, de ebben az évtizedben különösen az. Tanulja a többi gyereket is, hogy miben olyan, és miben más, mint azok. Tanulja a felnőtteket, akikkel egyre inkább úgy érzi, hogy nem stimmel valami. És ahogy elmerül a sok kis részletben, szépen lassan világossá válik számára: a körülötte lévők nem mondanak igazat. Nem úgy van semmi, sem a felnőttekkel, sem a fiúkkal, sem a tanárokkal, sem az apjával, az anyjával, a sosem látott nagyszüleivel, mint ahogy gondolta. És mialatt először lesz életében szerelmes, először csalódik másokban, először rúgja szét a biztonságot, amiben addig kisgyerek volt – azalatt arra is először döbben rá életében, hogy akikben a legjobban bízik, azok hazudnak neki.

Ha érdekel a teljes ajánló akkor a Deszkavizió oldalán megtalákjátok!

Kiemelt kép: Grisnik Petra a Vera című előadásban (Fotó: Thália Színház)

 

Demencia a családban – Kritika Az apáról

 

Az elmúlt évek során rájöttem, hogy hozzám legközelebb a mély lélektani drámát állnak, így legtöbbször az ilyen jellegű előadásokat keresem a színházakban. Így találtam rá a Pesti Színházban Az apa című darabra is. A 2012-ben született dráma mély empátiával mutatja meg egy idős férfi küzdelmét a felejtéssel és a szellemi hanyatlással. Florian Zeller műve Franciaországban elnyerte a legjobb színműnek járó Molière-díjat és a világ számos országában sikerrel játszották. A 2020-ban készült filmváltozat forgatókönyvét és a főszereplő, Anthony Hopkins alakítását az amerikai filmakadémia Oscar-díjjal jutalmazta. A nálunk korábban az Orlai Produkciós Iroda által bemutatott művet most a Pesti Színház vitte színpadra Valló Péter rendezésében, Kern András és Trokán Anna főszereplésével.

A demencia és az ezzel járó életminőség romlása sajnos még ma is tabu témának számít hazánkban, pedig rengeteg embert érint ilyen vagy olyan szinten. És ami a legrosszabb, gyógymód nem létezik rá, maximum lassítani lehet a folyamatot, de a vége minden esetben ugyanaz: a végső kiszolgáltatottság. Mint a történetben: az egykori fantasztikus építész, André (Kern András) napról napra épült le, míg végül már saját magát sem képes ellátni, így lánya Anne (Trokán Anna) és annak szerelme, Pierre (Brasch Bence) segítségére szorul, de mástól nem hajlandó elfogadni, hiszen “ő nem beteg”. És nem is érti azt, hogy a lánya ezt honnan veszi.

A különös rendezői koncepció (rendező: Valló Péter), mellyel a jelenetek idősíkjai között ugráltak, remekül szemlélteti azt, hogy egy demenciával küzdő ember hogyan éli a mindennapjait. Ezzel sokszor késztetik a nézőket is gondolkodásra, a helyzetek és reakciók újraértékelésére úgy, hogy közben a történet követhetetlennek tűnő rövid jelenetekből és félmondatokból bontakozik ki. Nekem ez a megoldás különösen tetszett, habár eleinte furcsának hatott, hogy miért játszódik le két hasonló jelenet egymás után, de aztán hamar megértettem, hogy ennek szimbolikus jelentősége (is) van.
Ez egy fontos darab, hiszen színtiszta képet ad arról, hogy milyenek vagyunk mi, akár magunkkal, akár másokkal szemben. Hogy mennyire tudunk toleráns, megértő, higgadt és türelmes maradni egy-egy helyzetben. Hogy hogyan vélekedünk az idősebbekről, miként állunk hozzájuk és hogyan fogadjuk azt, ha idős korukra gyakran mindent, de tényleg mindent elfelejtenek. Ezek olyan fontos kérdések, melyeken egyébként viszonylag ritkán gondolkodunk el, de a darab akaratlanul is felvet bennünk rengeteg ilyen és ehhez hasonló kérdést, de a válaszokat – mint mindig – nekünk maguknak kell meglelnünk.

Ha érdekel a teljes kritika akkor a Deszkavizió oldalán megtalákjátok!

Kiemelt kép: Kern András Az Apa című előadásban (Fotó: Dömölky Dániel)

Gyerekelőadás felnőtt fejjel–Leander és Lenszirom ajánló

Az én gyerekkoromból valahogy teljesen kimaradt a színház. Azt hiszem, hogy 13 éves voltam, amikor először ott ültem a nézőtéren, de akkor már nem vonzottak a gyerekdarabok. Így most felnőtt fejjel jutottam el oda, hogy megnézzek egyet.

A Nemzeti Színházban a 2020. szeptember 19-én bemutatott Leander és Lenszirom című mesejátékra viszont nem volt egyszerű jegyet venni. Nekem is csak másodszor sikerült, és akkor is az utolsó helyre csaptam le. Bár én ennek csak örültem, hiszen ezekben a gondterhelt időkben ez egy valódi csoda. Ritka ugyanis a teltházas előadás az utóbbi időben. Így érhető okból elég izgatottan érkeztem meg a színházba, ahol egy kedves fiatal ember rögtön megmutatta, hogy merre találom a kamaraterem, bár a gyerekek hangjából nagyjából sejteni lehetett, hogy merre kell menni. Igen, volt némi hangzavar, de nem bántam, mert a tudat, hogy többen ennyire fiatalon megismerkedhetnek ezzel a különös világgal szinte azonnal felmelengette a szívem. Persze tisztában voltam azzal is, hogy ebben a közegben engem is más impulzusok érnek majd, mint ha felnőttek között ülve néznék bármit is. Hiszen a gyerekek másképp reagálnak dolgokra: voltak, akik gyakran kommentálták a színpadon látottakat, vagy épp felálltak, más helyre ültek, mászkáltak a sorok között mások viszont teljes belefeledkeztek a színpadon látottakba.

A Leánder és Lenszirom című mesejátékot a Csongor és Tünde óta írt legszebb magyar tündérmeseként emlegetik, ami szerintem nem véletlen, hiszen ez is egy olyan klasszikus mesei történetet, amely minden szempontból tanulságos. Van benne hős, akivel együtt tudunk érezni, antihős, aki „közutálatnak” örvend és számos fő- és mellékszereplő, akik olyan emberi értékekre világítanak rá, amelyeket meg lehet szerezni, és el lehet veszíteni. A Szép Ernő-díjas Szilágyi Andor írói fantáziáját Benedek Elek Csudafa című meséje ihlette meg, de a szerelmetes mese sok más híres elődjének motívumait magába olvasztja: a Szépség és a szörnyeteg, a Vadhattyúk, de akár Shakespeare művekre is utal, például a Szentivánéji álom varázslatos világát is megidézi.

A színdarab a koboldok földjén indul, ahol Leander (Mészáros Martin) fogva tartja Bölömbér Kerált (Varga József), aki csak akkor szabadulhat onnan, ha megígéri, hogy odaadja neki azt, ami magának sincs. És itt ismerhetjük meg Leander hűséges szolgálját, Bogyót (Kristán Attila), aki a történetben talán az egyik legszerethetőbb figura is egyben. Mikor aztán Bölömbér Kerál ígéretet tesz és hazatérhet ráébred, hogy született egy leánya (Nagy Johanna), akit akarata ellenére éppen feleségül akarnak adni Mar-Szúr keleti herceghez, pontosabban Bölömbér Kerálné (Kovács Vanda) szeretné, ha ezt így történne. A király hiába őrizteti, a szolgáival (Ács Eszter, Berettyán Nándor) és zárja ketrecbe a lányát, Leánder és Lenszirom találkoznak, a sötétben rejtőzködő kobold szép szavai, gyengéd hangja, könnyeinek illata elbűvöli a királylányt, de amikor először meglátja a csúf koboldot megrémül tőle. A történet ezen pontján pedig joggal hihetnénk azt, hogy Lenszirom egy átkozott felszínes ember, akit nem a belső értékek éltetnek, de szerencsére egészen más történik, mert mikor Leánder elbujdosik, Lenszirom hamarosan ráébred tévedésére és szerelme után indul. Sok-sok kaland, ármány, titok, varázslat és erőpróba után pedig végül minden jóra fordul. Ugyanakkor szerintem nem az a lényeg, hogy a Leánder és Lenszirom meséjével mit akart közölni a szerző, hanem az, hogy fel tudjuk-e fedezni történetében a párhuzamokat a saját életünkkel, ami több és más, mint az örök mesei alaphelyzet. amelyben a jó elnyeri jutalmát, a rossz pedig méltó büntetését.

A színészek előtt a képzeletbeli kalapom így utólag is megemelem, mert szerintem nagyon szép, tisztán felépített hiteles alakításokat láthattunk mindenkitől és ahogy én láttam valóban komolyan vették az egész előadást és a nézőket is (ahogy hallottam sok esetben nem ez a jellemző), nem csak legyintenek egyet, hogy na ezt gyerekek nézik itt tök mindegy mit csinálok. Épp ellenkezőleg! Nem mellesleg csapatként is nagyon jól működtek együtt és a végén tényleg olyanná váltak a színpadon, mint egy nagy család, akik szeretik, tisztelik és elfogadják a másikat olyannak, amilyen. Bár ezt egy gyerek nyilván nem látja, szóval ez talán mellékes információ is sokaknak, de azért én szerettem volna ezt is megosztani, hátha lesz még olyan, aki felnőtt fejjel vállalkozik arra, hogy megnézze ezt az előadást.

 Ami pedig a díszletet illeti az állam is leesett, mikor megláttam a színpadot, annyira gyönyörű és álomszerű volt az egész. Nem csoda, hogy a gyerekek a szünetben szerették volna felfedezni a színpadon található palotát. Hiszen annyira hívogatóan szépen volt felépítve, hogy én is elgondolkodtam egy pillanatra azon, hogy milyen jó lenne megnézni közelebbről. A színészek által viselt jelmezek pedig abszolút illeszkedtek ebbe az atmoszférába.

Összeségében én csak ajánlani tudom ezt az előadást, mert nagyon szórakoztató darab, a színészek fantasztikusan játszanak benne. Nekem pedig így felnőtt fejjel is hatalmas élmény volt visszarepülni la gondoltalan gyerekévekbe, és úgy láttam, hogy a nagyobb gyerekek is nagyon élvezték az eőadást, de én inkább 6-7 éves kortól ajánlom, a 4 éveseknek szerintem még sok a 2 órát végig.

Rendező: Márkó Eszter

Fotók:  Nemzeti Színház

Gyere velem Színházba! – a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház

 

Advent harmadik vasárnapja köszöntött ránk és ezzel együtt meghoztam nektek a karácsonyi projektem új részét is, melyben ezúttal a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínházat mutatom be nektek.

A Bartók Kamaraszínházról akkor hallottam először, mikor 2019-ben a vidéki és a fővárosi színházak brandépítésének a sajátosságairól gyűjtöttem anyagot, de ha valaki akkor azt mondta volna nekem, hogy bő másfél év múlva az egyik Dunaújvárosba tartó buszon azon fogok izgulni, hogy jó helyen szálljak le tuti kinevetem. Én sokáig teljesen elzárkóztam attól, hogy vidékre menjek színházba, ráadásul teljesen egyedül. Egyrészt, mert úgy gondoltam Budapesten is van elég színház, másrészt nem gondoltam volna, hogy bármelyik vidéki színház tudna nekem annyit nyújtani, hogy megérje órákig utazni, hogy láthassak egy-egy darabot. Ezért is különös az, hogy most erről a helyről írok nektek. De ennek is megvan a maga története, amit igyekszem röviden elmesélni, hogy értsétek, hogy kerültem mégis Duanújvárosba: a pandémia miatt én is elvesztettem a munkám és hirtelen nekem is rengeteg szabadidőm lett, így elkezdtem különböző színházi beszélgetős műsorokat nézni, ahol felfigyeltem egy színésznőre, akiről kiderült, hogy a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínházban tagja. Aztán nem sokkal később láttam, hogy az egyik streamelt darabnak, amit épp ebben a színházban játszottak, ő lesz a főszereplője, így gyorsan vettem is rá jegyet. Naivan azt gondoltam, hogy egyszer megnézem milyen a színpadon és ennyi kész vége. Emlékszem amikor vége lett ennek az előadásnak még hosszú percekig ültem a fekete képernyőt bámulva és azt gondoltam, hogy ilyen nincs. Nekem Őt látnom kell élőbe is, és ha ezért Duanújvárosba kell mennem akkor oda, tökmindegy, de muszáj. Azóta persze ez kicsit más lett, mert több embert is megkedveltem időközben, nem csak művészeket, hanem a színház dolgozóit is, akiket egytől egyik imádok és őszintén nagyon hálás is vagyok a sorsnak azért, hogy megismerhettem őket.

Mit jelent nekem a Bartók Kamaraszínház?

A Bartók Kamaraszínház mindenre rácáfolt, amit a vidéki színházakról gondoltam. Ez a hely egy igazi csoda, ahol olyan előadások születnek, amikre méltán lehetnek büszkék a város lakói. Mielőtt idejöttem nagyon féltem, hogy mi fogad majd, hisz teljesen idegen volt minden és mindenki, az aggodalmam azonban teljesen feleslegesnek bizonyult, ugyanis már az első perctől azt éreztem, hogy én itt valóban otthon vagyok. Bár ebben azért sokat segített az, hogy néhány ottani dolgozóval korábban készítettem interjút, így legalább egy-két biztos pontom azért már volt akkor is.

Karácsonyfa díszítés a közönséggel (Fotó: Ónodi Zoltán)

Az már élet furcsa fintorra, hogy pont egy olyan darabot néztem meg itt először, ami abszolút komfortzónámon kívül esett. Ez volt a Hamlear, ami egyébként zseniális darab, de rengeteg figyelmet igényel, a sok történetbeli váltakozás miatt, nekem talán ezért is volt ez kicsit nehézkes, többször ki is zökkentem a történetből, de mindenképp szeretnék még esélyt adni neki. Ami viszont óriási kedvencem jelenleg és tényleg bármennyiszer képes lennék megnézni az a Mario és a varázsló és a Kis herceg. De, hogy őszinte legyek azért van még bőven mit pótolni, mint mondjuk a Dollár papa, az Illatszertár, a Gyerekrablás a palánk utcában, a János vitéz vagy akár a Nem leszek a játékszered című darabok. Ezekre még nem tudom mikor kerítek időt, de ha az eddigi tempómban haladok, akkor májusra biztosan mindent többször is meg fogok tudni nézni.

Nektek azért ajánlom a Bartók Kamaraszínház előadásait, mert nem csak fantasztikus szívvel- lélekkel játszó színészgárda munkálkodik itt, hanem nagyon színes a repertoárjuk is, nagyon szépek az előadások díszletei -és jelmezei, jók a rendezők, kedvesek az ott dolgozók, és nem mellesleg olyan hangulatemelő hatása van a helynek, hogy az ember a legkeményebb napja után is úgy hagyja el az épületet, mintha teljesen kicserélték volna.

Kiemelt kép: A Bartók Kamaraszínház társulata (Fotó: Bartók Kamaraszínház)

Gyere velem Színházba!– Az Art Színtér Produkciós Iroda

 

Advent második vasárnapja köszöntött ránk és ezzel együtt meghoztam nektek a karácsonyi projektem új részét is, melyben ezúttal az Art Színtér produkciós Irodát mutatom be nektek.

Az Art Színteret 2020-ban a pandémia  középén alapította két bátor, a művészet iránt a végsőkig elkötelezett ember, Fekete Mária és Ernharft Attila. Róluk azt érdemes tudni, hogy közel húsz éve dolgoznak a kulturális szakmában, így más jócskán van tapasztalatunk ezen a téren. Az én életem úgy fonódott össze ezzel az igen csak különleges és színes társulattal, hogy két általam nagyon kedvelt ember is játszik az egyik előadásukban és még májusban az egyikük meghívott, hogy nézzem meg a darabot, ha van kedvem. Én pedig elmentem és ahogy az lenni szokott, valahogy ott ragadtam.

Az egyik bázis, a Bethlen téri Színház (Fotó: Zsidó Kulturális Napok)

Mit jelent nekem az Art Színtér?

Nekem az Art Színtér visszaadta a reményt abban, hogy létezik még olyan független társulás, amely tud és mer is kísérletezni, minőségi darabokat színpadra vinni, és ha kell tud bártor és elszánt is lenni. Bármilyen furán is hangzik, de az én szememben Fekete Mária és Ernharft Attila olyan példát mutattak az Art Színtér megalapításával, melyet egy nap én is szeretnék majd követni.

Nekem az Art Színtér a bátorság, a kaland és a minőség összefonodása. Egy olyan helyé, ahol néhány ember szoros kézfogásából valami csoda születik és ez a darabokon is látszik. Sajnos még nem láttam az összes repertoáron lévő darabot, de a Mesterhármas ( kétszer láttam, és lassan tervezem megint megnézni) és a Ketten egyedül ( szintén többször nézős darab) című előadások meggyőztek arról, hogy érdemes többször is visszatérni. Épp ezért tervezem a közeljövőben megnézni a Mandragóra, a Testőr és a Pillangók szabadok című előadásokat is, a februári Három magas nő premierre pedig már most megvan a jegyem. Mivel én kifejezetten kedvelem a kis szereplős kamaraelőadásokat, így engem sokat nem kellett győzködni arról, hogy esélyt adjak ennek a társulatnak. De ha ez valakit feszélyez azt is megértem, bár szerintem kár kihagyni azt a lehetőséget, hogy az általunk már jól ismert művészeket ilyen közegben is megismerhessük.

Marjai Virág és Jakab Csaba a Mesterhármas c. előadásban (Fotó: Art Színtér)

Sajnos az teljes társulattal még nem volt lehetőségem személyen megismerkedni, de az ügyvezető igazgató segítségét kérve két művészük mesélt nekem arról, mit jelent nekik ez a társulat és hogy hogyan érzik itt magukat. Az ő soraikat tolmácsolnám nektek:

„Szeretem, hogy bátran választanak darabokat, legyen szó akár Molnár Ferenc Testőrjéről vagy Eric Assous Mestertársasáról. Az előadások igényesen vannak színpadra állítva, mind a látvány, mind a szereplők kiválasztásával! Tapasztalat, hogy a nézők igénye és a színészek elvárásai is megjelennek az előadásokban! A  darabok rendezői átgondolt stratégia és szakmai rátermettség alapján lettek kiválasztva, így a közös munka eddig mindig meghozta az előadások sikerét! Remélem a Covid helyzet nem töri meg a lendületet és még sok örömöt okoz majd a nézőknek és nekünk színészeknek és mindenek felett az Art Színtér munkatársainak!

(Jakab Csaba)

Makranczai Zalán és Ulmann Mónika a Ketten egyedül c. előadásban (Fotó: Art Színtér)

„Miután úgy döntöttem, hogy felhagyok a színművészettel, és már új szakmát is szereztem, váratlanul megcsörrent a telefonom. Fekete Mária hívott, az Art Színtér egyik alapítója, vezetője és felkért a Mesterhármas című darab egyetlen női szerepének eljátszására. Valódi ajándék volt. A legjobbkor jött. Amellett, hogy a szívemnek nagyon kedves kollégákkal hoztuk létre az előadást, az Art Színtér profi műhely, ahol mindenki a legjobb tudása szerint végzi a dolgát. Időközben rendkívül jó kapcsolat alakult ki a másik vezetővel, Ernharft Attilával is. De muszáj megemlítenem a háttérben dolgozókat is. Békés, szeretetteljes közeg ez, ahol nincs bántás, csak végtelenül emberek, korrektség, partnerség és nem utolsó sorban emberség. Bevallom, nem gondoltam volna, hogy ilyen még létezik! Nem csoda, hogy nagyon várom  az új bemutatómat, a Három magas nőt is, hisz én ilyen légkörben tudok igazán jól dolgozni. Olyan helyen, ahová jó bemenni, olyan emberekkel, akikkel jó időt tölteni”

(Marjai Virág)

Nekem az Art Színtér megmutatta azt, hogy ha valamit nagyon akarunk, akkor azt elérhetjük. Az pedig nem is kérdés, hogy a jövőben szeretném nyomon követni ennek a társulatnak a sorsát, és szeretnék minél több előadásukon ott lenni.  És természetesen nagyon drukkolok nekik azért, hogy még hosszú éveken át onthassák magukból a jobbnál- jobb darabokat. Én ajánlom, hogy látogassatok el ti hozzájuk, nem fogtok csalódni!

Kiemelt kép: Az Art Színtér Produkciós Iroda logója (Fotó: Art Színtér)

Gyere velem Színházba! – A Turay Ida Színház

 

Mikor elkezdtem írni ezt a blogot egyetlen egy színház jelentette az örök és állandó központot, ahonnan csak nagyon ritkán mozdultam ki. Az elmúlt másfél évem azonban már inkább arról szólt, hogy tágítsam a látókörömet, már ami a színházi világot illeti. Így kerültem kapcsolatba a Turay Ida Színházzal is, ahol elkezdtem megismerkedni a zenés színházzal.

Mit jelent nekem a Turay Ida Színház?

Kikapcsolódás, a felhőtlen öröm, családias légkör és minőségi szórakoztatás. Bár ritkán nézek vígjátékokat, illetve zenés bohózatokat, de mint mindenkinél nálam is egyszer csak eljött az a pont, hogy nem akartam több halált és gyötrelmet látni a színpadon. Nem sokkal később pedig már azon kaptam magam, hogy a Na, de Államtitkár úr premierjén ülök és a többi nézővel együtt szórakozunk a színészek által elsütött poénokon. Ez volt az első alkalom, hogy ott jártam és már akkor magával ragadott az a lenyűgöző elegancia, ami a színházépületbe belépve fogadott: nem csak a falak kaptak bársonyos borítást, hanem az ott dolgozók is elegáns ünneplő ruhát viseltek. Valahogy mégsem éreztem feszélyezve magam, hiszen mindezt ellensúlyozta az otthonosság meleg érzése, ami az egész teret körüllengte. A jelenleg repertoáron lévő előadások közül nekem a Fergeteges látogatás, az Indul a bakterház és az Égben maradt repülő a kedvenceim, de több nagyon közeli ismerősöm ajánlotta már nekem a Vitéz lélek és az egy Szerethető nő és az Osztrigás Mici című előadásokat is. De az új premiereket is nagyon várom már...

Karácsony a Turay Ida Színházban (Fotó: Turay Ida Színház)

Az elmúlt egy évben többször is lehetőségem volt a Turay Ida Színház művészeivel együtt dolgozni, készítettem interjút többek között Pásztor Erzsivel, Babicsek Bernáttal, Benkő Péterrel, Borbély Krisztinával, Nyírő Beával, Bodor Szabinával, Kurkó J. Kristóffal, Keresztes Ildikóval és Szuromi Bernadettel is. Közülük többen gyerekkori példaképeim, így különösen nagy öröm volt számomra, hogy ilyen fantasztikus művészek időt és energiát áldoztak arra, hogy velem beszélgessenek. Ráadásul mikor arról kérdeztem őket milyen érzés a társulat tagjának lenni mind kivétel nélkül kihangsúlyozták a csapatban való játék örömet, illetve Darvasi Ilona (szerk.: a Turay Ida Színház igazgatója) óriási szívét és tehertűrő képességét. Ezt utóbbit azt hiszem Nyírő Bea foglalta össze a legjobban, aki arra a kérdésre, hogy mit jelent neki a Turay Ida Színház egyszerűen annyit felelt, hogy : „ (...) Az egész egyetlen szereppel kezdődött, de ahogy a legtöbbünkkel lenni szokott, én is ott ragadtam a Turay Ida Színházban. Itt számítanak rám, és ez nagyon jó érzéssel tölt el. Az elmúlt évek során sok helyre hívtak már játszani, de mindig nemet mondtam, mert tudtam, nekem a Turay a második otthonom, az a közeg, ahova jó tartozni.  Úgy érzem, hogy itt meg vagyok becsülve. Az igazgatónőnktől, Darvasi Ilonától pedig számos olyan lehetőséget kaptam, amit máshol talán soha nem kaphattam volna meg.”

Ami még különösen tetszik ebben a színházban, hogy a jelmez-és díszlettáruk egyszerűen elképesztő. Akárhány darabot láttam mindig elképedve néztem azt, hogy mennyire szép korhű jelmezekben és díszletekben játszanak a művészek. Szerintem ez nem egy utolsó szempont, tekintve, hogy manapság egyre több nagyobb kőszínház is inkább jelzésszerű díszletekkel dolgozik. Ez utóbbi természetesen nem baj, csak az egész érzet más lesz általa.

A Turay Ida Színház előadásplakátjai ( Fotó: Turay Ida Színház)

Nekem a Turay Ida Színházban eltöltött idő megtanította azt a nagyon fontos leckét : az igaz értékek mindig a felszín alatt lapulnak, ezért nem árt időt és energiát fektetni abba, hogy megismerjük őket. Ahogy én se szerettem a vígjátékokat, de elmentem, megnéztem és rájöttem, hogy ezt a műfajt is lehet nagyon jól csinálni. Szóval ajánlom, hogy idén és jövőre is gyertek sokat a Turay Ida Színházba, ha felhőtlen szórakozásra vágytok!

Boldog Karácsonyt Turay Ida Színház! 

Kiemelt kép: A Turay Ida Színház társulata (Fotó: Turay Ida Színház)

Kritika a Bartók Kamaraszínház Mario és a Varázsló című előadásáról

 

Thomas Mann Mario és a Varázsló című kisregényével még a gimnáziumban találkoztam és ha jól emlékszem még színházban is megnéztük az akkori magyar tanárommal, de erről sajnos csak halvány emlékeim vannak. Majd az évek során szerencsére egyre több színház repertoárjában találkoztam ezzel az előadással, de sajnos azóta a teátrumok többségében már csak az archívumban fedezhető fel, így én személy szerint nagyon örültem, mikor a Bartók Kamaraszínház előadásai között felfedeztem ezt a darabot, ami hatalmas kedvencemmé is vált, olyannyira, hogy már most tudom, hogy én ezt még minimum egyszer, ha nem többször szeretném látni....

A Csadi Zoltán által rendezett darab igazán különlegesre sikerült, ahol a zene, a tánc és a színészi játék úgy épülnek egymásra, mint az építőkocka elemei, egy egységes, mozgalmas és rendkívül izgalmas előadást létrehozva. Nekem kerek négy perc kellett ahhoz, hogy a történet teljesen magával rántson és onnantól tényleg megszűnt az egész világ. A másik, ami abszolút elvarázsolt az a koreográfia, és mindez az én számból kicsit furán is hangzik, hiszen a táncos darabok köztudottan távol állnak tőlem, de ez esetben csak ámulva tudtam nézni a Tőkés Imola által kreált végtelenül kreatív mozgáselemeket, amik ez esetben nem csak az előadás betétjeként szolgáltak, hanem tovább is lendítették a cselekményeket.

Kiss Attila és Virág Péter (Fotó: Ónodi Zoltán)

A történet helyszíne Torre di Venere, ami egy csendes üdülővároska, ahova az író és a kislány megérkeznek, hogy néhány napot itt töltsenek, ám ezt a helyi lakosok nem nézik túl jó szemmel. Ebbe a faluba érkezik meg Cipolla is, aki egy világhírű varázsló, akit mindenki nagyon vár, de idővel mindenki ráébred arra, hogy amit kaptak az egyáltalán nem egyezik az előzetes várakozásaikkal. Hiszen Cipolla nem tesz mást, mint manipulálja a közönséget, akik sokáig ebből semmit sem vesznek észre. Végül egyetlen egy ember, Mario az, aki józanságát megőrizve véget vett ennek a szörnyűségnek...

A színészek közül szerintem képtelenség lenne bárkit kiemelni, mert ebben a fajta rendezésében nekem valahogy eltűntek a határvonalak a fő-és mellékszereplők között és a fókusz inkább a közös munkára került. Az viszont elvitathatatlan, hogy a színészi teljesítményt nézve mindenki egészen magasra tette azt a bizonyos lécet. Ami engem illett engem teljesen lenyűgözött az, hogy a színészek észrevétlenül vonták be a közönséget ebbe a káoszos kérdésekkel teli világba, ami gyakorlatilag csak az általuk játszott karakterek fejében létezett. Én mégis végig éreztem a feszültséget, a várakozást, és a végén a felszabadulást is. Azt hiszem elég erős tükör volt felém, és a többi néző felé is. Ilyen erős hatást belőlem ritkán vált ki bármi is, de Kiss Attila (Cipolla), Virág Péter (Mario), Tőkés Imola (Kislány), Ivanics Tamás (Író), Kovács Vanda (Angolieri asszony), Holcseko Orosolya (Hercegnő), Kecskés Tímea (Menedzser, anya) Vrabecz Botond (Orvos, Fuggerio, Fiatalember) és Csadi Zoltán (rendező) valami olyat alkottak, ami szerintem bármelyik nagyobb fővárosi színházban is simán megállná a helyét... ( bár ez kivétel nélkül igaz az általam itt látott összes előadásra)

Jelenet a Mario és a Varázsló című előadásból (Fotó: Ónodi Zoltán)

Ami még érdekes, hogy a legtöbben úgy mentek ki a teremből, ahogy én, hogy ez volt életük egyik legjobb színházi élménye, ami azért számomra is egyfajta pozitív visszajelzésként szolgált, hogy nem csak engem, de másokat is épp ennyire megérintett a darab. Szóval én csak ajánlani tudom, hogy aki teheti az nézze meg ezt az előadást is, mert tényleg zseniális az egész úgy, ahogy van!

Kiemelt kép : Jelenet a Mario és a Varázsló című előadásból (Fotó: Ónodi Zoltán)