Egy kislány élete a ’80-as évekbeli Magyarországon – Ajánló a Vera című előadáshoz

 

A kis játszóhelyek, így a Thália Színház Arizóna Stúdiója is lehetőséget ad arra, hogy a közönséget és a színészeket a szó szoros és átvitt értelmében is közel hozza egymáshoz. Arra, hogy kevés eszközzel (akár csak pár kellékkel) olyan mágikus atmoszférát teremtsenek az alkotók, melyben a közönség is részét képezi az előadásnak.

A történet főszereplője egy kislány a ’80-as évek Magyarországán, aki folyton figyel és tanul. Tanulja a világot, aminek a megértése bármikor nagy feladat lenne, de ebben az évtizedben különösen az. Tanulja a többi gyereket is, hogy miben olyan, és miben más, mint azok. Tanulja a felnőtteket, akikkel egyre inkább úgy érzi, hogy nem stimmel valami. És ahogy elmerül a sok kis részletben, szépen lassan világossá válik számára: a körülötte lévők nem mondanak igazat. Nem úgy van semmi, sem a felnőttekkel, sem a fiúkkal, sem a tanárokkal, sem az apjával, az anyjával, a sosem látott nagyszüleivel, mint ahogy gondolta. És mialatt először lesz életében szerelmes, először csalódik másokban, először rúgja szét a biztonságot, amiben addig kisgyerek volt – azalatt arra is először döbben rá életében, hogy akikben a legjobban bízik, azok hazudnak neki.

Ha érdekel a teljes ajánló akkor a Deszkavizió oldalán megtalákjátok!

Kiemelt kép: Grisnik Petra a Vera című előadásban (Fotó: Thália Színház)

 

Demencia a családban – Kritika Az apáról

 

Az elmúlt évek során rájöttem, hogy hozzám legközelebb a mély lélektani drámát állnak, így legtöbbször az ilyen jellegű előadásokat keresem a színházakban. Így találtam rá a Pesti Színházban Az apa című darabra is. A 2012-ben született dráma mély empátiával mutatja meg egy idős férfi küzdelmét a felejtéssel és a szellemi hanyatlással. Florian Zeller műve Franciaországban elnyerte a legjobb színműnek járó Molière-díjat és a világ számos országában sikerrel játszották. A 2020-ban készült filmváltozat forgatókönyvét és a főszereplő, Anthony Hopkins alakítását az amerikai filmakadémia Oscar-díjjal jutalmazta. A nálunk korábban az Orlai Produkciós Iroda által bemutatott művet most a Pesti Színház vitte színpadra Valló Péter rendezésében, Kern András és Trokán Anna főszereplésével.

A demencia és az ezzel járó életminőség romlása sajnos még ma is tabu témának számít hazánkban, pedig rengeteg embert érint ilyen vagy olyan szinten. És ami a legrosszabb, gyógymód nem létezik rá, maximum lassítani lehet a folyamatot, de a vége minden esetben ugyanaz: a végső kiszolgáltatottság. Mint a történetben: az egykori fantasztikus építész, André (Kern András) napról napra épült le, míg végül már saját magát sem képes ellátni, így lánya Anne (Trokán Anna) és annak szerelme, Pierre (Brasch Bence) segítségére szorul, de mástól nem hajlandó elfogadni, hiszen “ő nem beteg”. És nem is érti azt, hogy a lánya ezt honnan veszi.

A különös rendezői koncepció (rendező: Valló Péter), mellyel a jelenetek idősíkjai között ugráltak, remekül szemlélteti azt, hogy egy demenciával küzdő ember hogyan éli a mindennapjait. Ezzel sokszor késztetik a nézőket is gondolkodásra, a helyzetek és reakciók újraértékelésére úgy, hogy közben a történet követhetetlennek tűnő rövid jelenetekből és félmondatokból bontakozik ki. Nekem ez a megoldás különösen tetszett, habár eleinte furcsának hatott, hogy miért játszódik le két hasonló jelenet egymás után, de aztán hamar megértettem, hogy ennek szimbolikus jelentősége (is) van.
Ez egy fontos darab, hiszen színtiszta képet ad arról, hogy milyenek vagyunk mi, akár magunkkal, akár másokkal szemben. Hogy mennyire tudunk toleráns, megértő, higgadt és türelmes maradni egy-egy helyzetben. Hogy hogyan vélekedünk az idősebbekről, miként állunk hozzájuk és hogyan fogadjuk azt, ha idős korukra gyakran mindent, de tényleg mindent elfelejtenek. Ezek olyan fontos kérdések, melyeken egyébként viszonylag ritkán gondolkodunk el, de a darab akaratlanul is felvet bennünk rengeteg ilyen és ehhez hasonló kérdést, de a válaszokat – mint mindig – nekünk maguknak kell meglelnünk.

Ha érdekel a teljes kritika akkor a Deszkavizió oldalán megtalákjátok!

Kiemelt kép: Kern András Az Apa című előadásban (Fotó: Dömölky Dániel)

Gyerekelőadás felnőtt fejjel–Leander és Lenszirom ajánló

Az én gyerekkoromból valahogy teljesen kimaradt a színház. Azt hiszem, hogy 13 éves voltam, amikor először ott ültem a nézőtéren, de akkor már nem vonzottak a gyerekdarabok. Így most felnőtt fejjel jutottam el oda, hogy megnézzek egyet.

A Nemzeti Színházban a 2020. szeptember 19-én bemutatott Leander és Lenszirom című mesejátékra viszont nem volt egyszerű jegyet venni. Nekem is csak másodszor sikerült, és akkor is az utolsó helyre csaptam le. Bár én ennek csak örültem, hiszen ezekben a gondterhelt időkben ez egy valódi csoda. Ritka ugyanis a teltházas előadás az utóbbi időben. Így érhető okból elég izgatottan érkeztem meg a színházba, ahol egy kedves fiatal ember rögtön megmutatta, hogy merre találom a kamaraterem, bár a gyerekek hangjából nagyjából sejteni lehetett, hogy merre kell menni. Igen, volt némi hangzavar, de nem bántam, mert a tudat, hogy többen ennyire fiatalon megismerkedhetnek ezzel a különös világgal szinte azonnal felmelengette a szívem. Persze tisztában voltam azzal is, hogy ebben a közegben engem is más impulzusok érnek majd, mint ha felnőttek között ülve néznék bármit is. Hiszen a gyerekek másképp reagálnak dolgokra: voltak, akik gyakran kommentálták a színpadon látottakat, vagy épp felálltak, más helyre ültek, mászkáltak a sorok között mások viszont teljes belefeledkeztek a színpadon látottakba.

A Leánder és Lenszirom című mesejátékot a Csongor és Tünde óta írt legszebb magyar tündérmeseként emlegetik, ami szerintem nem véletlen, hiszen ez is egy olyan klasszikus mesei történetet, amely minden szempontból tanulságos. Van benne hős, akivel együtt tudunk érezni, antihős, aki „közutálatnak” örvend és számos fő- és mellékszereplő, akik olyan emberi értékekre világítanak rá, amelyeket meg lehet szerezni, és el lehet veszíteni. A Szép Ernő-díjas Szilágyi Andor írói fantáziáját Benedek Elek Csudafa című meséje ihlette meg, de a szerelmetes mese sok más híres elődjének motívumait magába olvasztja: a Szépség és a szörnyeteg, a Vadhattyúk, de akár Shakespeare művekre is utal, például a Szentivánéji álom varázslatos világát is megidézi.

A színdarab a koboldok földjén indul, ahol Leander (Mészáros Martin) fogva tartja Bölömbér Kerált (Varga József), aki csak akkor szabadulhat onnan, ha megígéri, hogy odaadja neki azt, ami magának sincs. És itt ismerhetjük meg Leander hűséges szolgálját, Bogyót (Kristán Attila), aki a történetben talán az egyik legszerethetőbb figura is egyben. Mikor aztán Bölömbér Kerál ígéretet tesz és hazatérhet ráébred, hogy született egy leánya (Nagy Johanna), akit akarata ellenére éppen feleségül akarnak adni Mar-Szúr keleti herceghez, pontosabban Bölömbér Kerálné (Kovács Vanda) szeretné, ha ezt így történne. A király hiába őrizteti, a szolgáival (Ács Eszter, Berettyán Nándor) és zárja ketrecbe a lányát, Leánder és Lenszirom találkoznak, a sötétben rejtőzködő kobold szép szavai, gyengéd hangja, könnyeinek illata elbűvöli a királylányt, de amikor először meglátja a csúf koboldot megrémül tőle. A történet ezen pontján pedig joggal hihetnénk azt, hogy Lenszirom egy átkozott felszínes ember, akit nem a belső értékek éltetnek, de szerencsére egészen más történik, mert mikor Leánder elbujdosik, Lenszirom hamarosan ráébred tévedésére és szerelme után indul. Sok-sok kaland, ármány, titok, varázslat és erőpróba után pedig végül minden jóra fordul. Ugyanakkor szerintem nem az a lényeg, hogy a Leánder és Lenszirom meséjével mit akart közölni a szerző, hanem az, hogy fel tudjuk-e fedezni történetében a párhuzamokat a saját életünkkel, ami több és más, mint az örök mesei alaphelyzet. amelyben a jó elnyeri jutalmát, a rossz pedig méltó büntetését.

A színészek előtt a képzeletbeli kalapom így utólag is megemelem, mert szerintem nagyon szép, tisztán felépített hiteles alakításokat láthattunk mindenkitől és ahogy én láttam valóban komolyan vették az egész előadást és a nézőket is (ahogy hallottam sok esetben nem ez a jellemző), nem csak legyintenek egyet, hogy na ezt gyerekek nézik itt tök mindegy mit csinálok. Épp ellenkezőleg! Nem mellesleg csapatként is nagyon jól működtek együtt és a végén tényleg olyanná váltak a színpadon, mint egy nagy család, akik szeretik, tisztelik és elfogadják a másikat olyannak, amilyen. Bár ezt egy gyerek nyilván nem látja, szóval ez talán mellékes információ is sokaknak, de azért én szerettem volna ezt is megosztani, hátha lesz még olyan, aki felnőtt fejjel vállalkozik arra, hogy megnézze ezt az előadást.

 Ami pedig a díszletet illeti az állam is leesett, mikor megláttam a színpadot, annyira gyönyörű és álomszerű volt az egész. Nem csoda, hogy a gyerekek a szünetben szerették volna felfedezni a színpadon található palotát. Hiszen annyira hívogatóan szépen volt felépítve, hogy én is elgondolkodtam egy pillanatra azon, hogy milyen jó lenne megnézni közelebbről. A színészek által viselt jelmezek pedig abszolút illeszkedtek ebbe az atmoszférába.

Összeségében én csak ajánlani tudom ezt az előadást, mert nagyon szórakoztató darab, a színészek fantasztikusan játszanak benne. Nekem pedig így felnőtt fejjel is hatalmas élmény volt visszarepülni la gondoltalan gyerekévekbe, és úgy láttam, hogy a nagyobb gyerekek is nagyon élvezték az eőadást, de én inkább 6-7 éves kortól ajánlom, a 4 éveseknek szerintem még sok a 2 órát végig.

Rendező: Márkó Eszter

Fotók:  Nemzeti Színház

Gyere velem Színházba! – a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház

 

Advent harmadik vasárnapja köszöntött ránk és ezzel együtt meghoztam nektek a karácsonyi projektem új részét is, melyben ezúttal a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínházat mutatom be nektek.

A Bartók Kamaraszínházról akkor hallottam először, mikor 2019-ben a vidéki és a fővárosi színházak brandépítésének a sajátosságairól gyűjtöttem anyagot, de ha valaki akkor azt mondta volna nekem, hogy bő másfél év múlva az egyik Dunaújvárosba tartó buszon azon fogok izgulni, hogy jó helyen szálljak le tuti kinevetem. Én sokáig teljesen elzárkóztam attól, hogy vidékre menjek színházba, ráadásul teljesen egyedül. Egyrészt, mert úgy gondoltam Budapesten is van elég színház, másrészt nem gondoltam volna, hogy bármelyik vidéki színház tudna nekem annyit nyújtani, hogy megérje órákig utazni, hogy láthassak egy-egy darabot. Ezért is különös az, hogy most erről a helyről írok nektek. De ennek is megvan a maga története, amit igyekszem röviden elmesélni, hogy értsétek, hogy kerültem mégis Duanújvárosba: a pandémia miatt én is elvesztettem a munkám és hirtelen nekem is rengeteg szabadidőm lett, így elkezdtem különböző színházi beszélgetős műsorokat nézni, ahol felfigyeltem egy színésznőre, akiről kiderült, hogy a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínházban tagja. Aztán nem sokkal később láttam, hogy az egyik streamelt darabnak, amit épp ebben a színházban játszottak, ő lesz a főszereplője, így gyorsan vettem is rá jegyet. Naivan azt gondoltam, hogy egyszer megnézem milyen a színpadon és ennyi kész vége. Emlékszem amikor vége lett ennek az előadásnak még hosszú percekig ültem a fekete képernyőt bámulva és azt gondoltam, hogy ilyen nincs. Nekem Őt látnom kell élőbe is, és ha ezért Duanújvárosba kell mennem akkor oda, tökmindegy, de muszáj. Azóta persze ez kicsit más lett, mert több embert is megkedveltem időközben, nem csak művészeket, hanem a színház dolgozóit is, akiket egytől egyik imádok és őszintén nagyon hálás is vagyok a sorsnak azért, hogy megismerhettem őket.

Mit jelent nekem a Bartók Kamaraszínház?

A Bartók Kamaraszínház mindenre rácáfolt, amit a vidéki színházakról gondoltam. Ez a hely egy igazi csoda, ahol olyan előadások születnek, amikre méltán lehetnek büszkék a város lakói. Mielőtt idejöttem nagyon féltem, hogy mi fogad majd, hisz teljesen idegen volt minden és mindenki, az aggodalmam azonban teljesen feleslegesnek bizonyult, ugyanis már az első perctől azt éreztem, hogy én itt valóban otthon vagyok. Bár ebben azért sokat segített az, hogy néhány ottani dolgozóval korábban készítettem interjút, így legalább egy-két biztos pontom azért már volt akkor is.

Karácsonyfa díszítés a közönséggel (Fotó: Ónodi Zoltán)

Az már élet furcsa fintorra, hogy pont egy olyan darabot néztem meg itt először, ami abszolút komfortzónámon kívül esett. Ez volt a Hamlear, ami egyébként zseniális darab, de rengeteg figyelmet igényel, a sok történetbeli váltakozás miatt, nekem talán ezért is volt ez kicsit nehézkes, többször ki is zökkentem a történetből, de mindenképp szeretnék még esélyt adni neki. Ami viszont óriási kedvencem jelenleg és tényleg bármennyiszer képes lennék megnézni az a Mario és a varázsló és a Kis herceg. De, hogy őszinte legyek azért van még bőven mit pótolni, mint mondjuk a Dollár papa, az Illatszertár, a Gyerekrablás a palánk utcában, a János vitéz vagy akár a Nem leszek a játékszered című darabok. Ezekre még nem tudom mikor kerítek időt, de ha az eddigi tempómban haladok, akkor májusra biztosan mindent többször is meg fogok tudni nézni.

Nektek azért ajánlom a Bartók Kamaraszínház előadásait, mert nem csak fantasztikus szívvel- lélekkel játszó színészgárda munkálkodik itt, hanem nagyon színes a repertoárjuk is, nagyon szépek az előadások díszletei -és jelmezei, jók a rendezők, kedvesek az ott dolgozók, és nem mellesleg olyan hangulatemelő hatása van a helynek, hogy az ember a legkeményebb napja után is úgy hagyja el az épületet, mintha teljesen kicserélték volna.

Kiemelt kép: A Bartók Kamaraszínház társulata (Fotó: Bartók Kamaraszínház)

Gyere velem Színházba!– Az Art Színtér Produkciós Iroda

 

Advent második vasárnapja köszöntött ránk és ezzel együtt meghoztam nektek a karácsonyi projektem új részét is, melyben ezúttal az Art Színtér produkciós Irodát mutatom be nektek.

Az Art Színteret 2020-ban a pandémia  középén alapította két bátor, a művészet iránt a végsőkig elkötelezett ember, Fekete Mária és Ernharft Attila. Róluk azt érdemes tudni, hogy közel húsz éve dolgoznak a kulturális szakmában, így más jócskán van tapasztalatunk ezen a téren. Az én életem úgy fonódott össze ezzel az igen csak különleges és színes társulattal, hogy két általam nagyon kedvelt ember is játszik az egyik előadásukban és még májusban az egyikük meghívott, hogy nézzem meg a darabot, ha van kedvem. Én pedig elmentem és ahogy az lenni szokott, valahogy ott ragadtam.

Az egyik bázis, a Bethlen téri Színház (Fotó: Zsidó Kulturális Napok)

Mit jelent nekem az Art Színtér?

Nekem az Art Színtér visszaadta a reményt abban, hogy létezik még olyan független társulás, amely tud és mer is kísérletezni, minőségi darabokat színpadra vinni, és ha kell tud bártor és elszánt is lenni. Bármilyen furán is hangzik, de az én szememben Fekete Mária és Ernharft Attila olyan példát mutattak az Art Színtér megalapításával, melyet egy nap én is szeretnék majd követni.

Nekem az Art Színtér a bátorság, a kaland és a minőség összefonodása. Egy olyan helyé, ahol néhány ember szoros kézfogásából valami csoda születik és ez a darabokon is látszik. Sajnos még nem láttam az összes repertoáron lévő darabot, de a Mesterhármas ( kétszer láttam, és lassan tervezem megint megnézni) és a Ketten egyedül ( szintén többször nézős darab) című előadások meggyőztek arról, hogy érdemes többször is visszatérni. Épp ezért tervezem a közeljövőben megnézni a Mandragóra, a Testőr és a Pillangók szabadok című előadásokat is, a februári Három magas nő premierre pedig már most megvan a jegyem. Mivel én kifejezetten kedvelem a kis szereplős kamaraelőadásokat, így engem sokat nem kellett győzködni arról, hogy esélyt adjak ennek a társulatnak. De ha ez valakit feszélyez azt is megértem, bár szerintem kár kihagyni azt a lehetőséget, hogy az általunk már jól ismert művészeket ilyen közegben is megismerhessük.

Marjai Virág és Jakab Csaba a Mesterhármas c. előadásban (Fotó: Art Színtér)

Sajnos az teljes társulattal még nem volt lehetőségem személyen megismerkedni, de az ügyvezető igazgató segítségét kérve két művészük mesélt nekem arról, mit jelent nekik ez a társulat és hogy hogyan érzik itt magukat. Az ő soraikat tolmácsolnám nektek:

„Szeretem, hogy bátran választanak darabokat, legyen szó akár Molnár Ferenc Testőrjéről vagy Eric Assous Mestertársasáról. Az előadások igényesen vannak színpadra állítva, mind a látvány, mind a szereplők kiválasztásával! Tapasztalat, hogy a nézők igénye és a színészek elvárásai is megjelennek az előadásokban! A  darabok rendezői átgondolt stratégia és szakmai rátermettség alapján lettek kiválasztva, így a közös munka eddig mindig meghozta az előadások sikerét! Remélem a Covid helyzet nem töri meg a lendületet és még sok örömöt okoz majd a nézőknek és nekünk színészeknek és mindenek felett az Art Színtér munkatársainak!

(Jakab Csaba)

Makranczai Zalán és Ulmann Mónika a Ketten egyedül c. előadásban (Fotó: Art Színtér)

„Miután úgy döntöttem, hogy felhagyok a színművészettel, és már új szakmát is szereztem, váratlanul megcsörrent a telefonom. Fekete Mária hívott, az Art Színtér egyik alapítója, vezetője és felkért a Mesterhármas című darab egyetlen női szerepének eljátszására. Valódi ajándék volt. A legjobbkor jött. Amellett, hogy a szívemnek nagyon kedves kollégákkal hoztuk létre az előadást, az Art Színtér profi műhely, ahol mindenki a legjobb tudása szerint végzi a dolgát. Időközben rendkívül jó kapcsolat alakult ki a másik vezetővel, Ernharft Attilával is. De muszáj megemlítenem a háttérben dolgozókat is. Békés, szeretetteljes közeg ez, ahol nincs bántás, csak végtelenül emberek, korrektség, partnerség és nem utolsó sorban emberség. Bevallom, nem gondoltam volna, hogy ilyen még létezik! Nem csoda, hogy nagyon várom  az új bemutatómat, a Három magas nőt is, hisz én ilyen légkörben tudok igazán jól dolgozni. Olyan helyen, ahová jó bemenni, olyan emberekkel, akikkel jó időt tölteni”

(Marjai Virág)

Nekem az Art Színtér megmutatta azt, hogy ha valamit nagyon akarunk, akkor azt elérhetjük. Az pedig nem is kérdés, hogy a jövőben szeretném nyomon követni ennek a társulatnak a sorsát, és szeretnék minél több előadásukon ott lenni.  És természetesen nagyon drukkolok nekik azért, hogy még hosszú éveken át onthassák magukból a jobbnál- jobb darabokat. Én ajánlom, hogy látogassatok el ti hozzájuk, nem fogtok csalódni!

Kiemelt kép: Az Art Színtér Produkciós Iroda logója (Fotó: Art Színtér)

Gyere velem Színházba! – A Turay Ida Színház

 

Mikor elkezdtem írni ezt a blogot egyetlen egy színház jelentette az örök és állandó központot, ahonnan csak nagyon ritkán mozdultam ki. Az elmúlt másfél évem azonban már inkább arról szólt, hogy tágítsam a látókörömet, már ami a színházi világot illeti. Így kerültem kapcsolatba a Turay Ida Színházzal is, ahol elkezdtem megismerkedni a zenés színházzal.

Mit jelent nekem a Turay Ida Színház?

Kikapcsolódás, a felhőtlen öröm, családias légkör és minőségi szórakoztatás. Bár ritkán nézek vígjátékokat, illetve zenés bohózatokat, de mint mindenkinél nálam is egyszer csak eljött az a pont, hogy nem akartam több halált és gyötrelmet látni a színpadon. Nem sokkal később pedig már azon kaptam magam, hogy a Na, de Államtitkár úr premierjén ülök és a többi nézővel együtt szórakozunk a színészek által elsütött poénokon. Ez volt az első alkalom, hogy ott jártam és már akkor magával ragadott az a lenyűgöző elegancia, ami a színházépületbe belépve fogadott: nem csak a falak kaptak bársonyos borítást, hanem az ott dolgozók is elegáns ünneplő ruhát viseltek. Valahogy mégsem éreztem feszélyezve magam, hiszen mindezt ellensúlyozta az otthonosság meleg érzése, ami az egész teret körüllengte. A jelenleg repertoáron lévő előadások közül nekem a Fergeteges látogatás, az Indul a bakterház és az Égben maradt repülő a kedvenceim, de több nagyon közeli ismerősöm ajánlotta már nekem a Vitéz lélek és az egy Szerethető nő és az Osztrigás Mici című előadásokat is. De az új premiereket is nagyon várom már...

Karácsony a Turay Ida Színházban (Fotó: Turay Ida Színház)

Az elmúlt egy évben többször is lehetőségem volt a Turay Ida Színház művészeivel együtt dolgozni, készítettem interjút többek között Pásztor Erzsivel, Babicsek Bernáttal, Benkő Péterrel, Borbély Krisztinával, Nyírő Beával, Bodor Szabinával, Kurkó J. Kristóffal, Keresztes Ildikóval és Szuromi Bernadettel is. Közülük többen gyerekkori példaképeim, így különösen nagy öröm volt számomra, hogy ilyen fantasztikus művészek időt és energiát áldoztak arra, hogy velem beszélgessenek. Ráadásul mikor arról kérdeztem őket milyen érzés a társulat tagjának lenni mind kivétel nélkül kihangsúlyozták a csapatban való játék örömet, illetve Darvasi Ilona (szerk.: a Turay Ida Színház igazgatója) óriási szívét és tehertűrő képességét. Ezt utóbbit azt hiszem Nyírő Bea foglalta össze a legjobban, aki arra a kérdésre, hogy mit jelent neki a Turay Ida Színház egyszerűen annyit felelt, hogy : „ (...) Az egész egyetlen szereppel kezdődött, de ahogy a legtöbbünkkel lenni szokott, én is ott ragadtam a Turay Ida Színházban. Itt számítanak rám, és ez nagyon jó érzéssel tölt el. Az elmúlt évek során sok helyre hívtak már játszani, de mindig nemet mondtam, mert tudtam, nekem a Turay a második otthonom, az a közeg, ahova jó tartozni.  Úgy érzem, hogy itt meg vagyok becsülve. Az igazgatónőnktől, Darvasi Ilonától pedig számos olyan lehetőséget kaptam, amit máshol talán soha nem kaphattam volna meg.”

Ami még különösen tetszik ebben a színházban, hogy a jelmez-és díszlettáruk egyszerűen elképesztő. Akárhány darabot láttam mindig elképedve néztem azt, hogy mennyire szép korhű jelmezekben és díszletekben játszanak a művészek. Szerintem ez nem egy utolsó szempont, tekintve, hogy manapság egyre több nagyobb kőszínház is inkább jelzésszerű díszletekkel dolgozik. Ez utóbbi természetesen nem baj, csak az egész érzet más lesz általa.

A Turay Ida Színház előadásplakátjai ( Fotó: Turay Ida Színház)

Nekem a Turay Ida Színházban eltöltött idő megtanította azt a nagyon fontos leckét : az igaz értékek mindig a felszín alatt lapulnak, ezért nem árt időt és energiát fektetni abba, hogy megismerjük őket. Ahogy én se szerettem a vígjátékokat, de elmentem, megnéztem és rájöttem, hogy ezt a műfajt is lehet nagyon jól csinálni. Szóval ajánlom, hogy idén és jövőre is gyertek sokat a Turay Ida Színházba, ha felhőtlen szórakozásra vágytok!

Boldog Karácsonyt Turay Ida Színház! 

Kiemelt kép: A Turay Ida Színház társulata (Fotó: Turay Ida Színház)

Kritika a Bartók Kamaraszínház Mario és a Varázsló című előadásáról

 

Thomas Mann Mario és a Varázsló című kisregényével még a gimnáziumban találkoztam és ha jól emlékszem még színházban is megnéztük az akkori magyar tanárommal, de erről sajnos csak halvány emlékeim vannak. Majd az évek során szerencsére egyre több színház repertoárjában találkoztam ezzel az előadással, de sajnos azóta a teátrumok többségében már csak az archívumban fedezhető fel, így én személy szerint nagyon örültem, mikor a Bartók Kamaraszínház előadásai között felfedeztem ezt a darabot, ami hatalmas kedvencemmé is vált, olyannyira, hogy már most tudom, hogy én ezt még minimum egyszer, ha nem többször szeretném látni....

A Csadi Zoltán által rendezett darab igazán különlegesre sikerült, ahol a zene, a tánc és a színészi játék úgy épülnek egymásra, mint az építőkocka elemei, egy egységes, mozgalmas és rendkívül izgalmas előadást létrehozva. Nekem kerek négy perc kellett ahhoz, hogy a történet teljesen magával rántson és onnantól tényleg megszűnt az egész világ. A másik, ami abszolút elvarázsolt az a koreográfia, és mindez az én számból kicsit furán is hangzik, hiszen a táncos darabok köztudottan távol állnak tőlem, de ez esetben csak ámulva tudtam nézni a Tőkés Imola által kreált végtelenül kreatív mozgáselemeket, amik ez esetben nem csak az előadás betétjeként szolgáltak, hanem tovább is lendítették a cselekményeket.

Kiss Attila és Virág Péter (Fotó: Ónodi Zoltán)

A történet helyszíne Torre di Venere, ami egy csendes üdülővároska, ahova az író és a kislány megérkeznek, hogy néhány napot itt töltsenek, ám ezt a helyi lakosok nem nézik túl jó szemmel. Ebbe a faluba érkezik meg Cipolla is, aki egy világhírű varázsló, akit mindenki nagyon vár, de idővel mindenki ráébred arra, hogy amit kaptak az egyáltalán nem egyezik az előzetes várakozásaikkal. Hiszen Cipolla nem tesz mást, mint manipulálja a közönséget, akik sokáig ebből semmit sem vesznek észre. Végül egyetlen egy ember, Mario az, aki józanságát megőrizve véget vett ennek a szörnyűségnek...

A színészek közül szerintem képtelenség lenne bárkit kiemelni, mert ebben a fajta rendezésében nekem valahogy eltűntek a határvonalak a fő-és mellékszereplők között és a fókusz inkább a közös munkára került. Az viszont elvitathatatlan, hogy a színészi teljesítményt nézve mindenki egészen magasra tette azt a bizonyos lécet. Ami engem illett engem teljesen lenyűgözött az, hogy a színészek észrevétlenül vonták be a közönséget ebbe a káoszos kérdésekkel teli világba, ami gyakorlatilag csak az általuk játszott karakterek fejében létezett. Én mégis végig éreztem a feszültséget, a várakozást, és a végén a felszabadulást is. Azt hiszem elég erős tükör volt felém, és a többi néző felé is. Ilyen erős hatást belőlem ritkán vált ki bármi is, de Kiss Attila (Cipolla), Virág Péter (Mario), Tőkés Imola (Kislány), Ivanics Tamás (Író), Kovács Vanda (Angolieri asszony), Holcseko Orosolya (Hercegnő), Kecskés Tímea (Menedzser, anya) Vrabecz Botond (Orvos, Fuggerio, Fiatalember) és Csadi Zoltán (rendező) valami olyat alkottak, ami szerintem bármelyik nagyobb fővárosi színházban is simán megállná a helyét... ( bár ez kivétel nélkül igaz az általam itt látott összes előadásra)

Jelenet a Mario és a Varázsló című előadásból (Fotó: Ónodi Zoltán)

Ami még érdekes, hogy a legtöbben úgy mentek ki a teremből, ahogy én, hogy ez volt életük egyik legjobb színházi élménye, ami azért számomra is egyfajta pozitív visszajelzésként szolgált, hogy nem csak engem, de másokat is épp ennyire megérintett a darab. Szóval én csak ajánlani tudom, hogy aki teheti az nézze meg ezt az előadást is, mert tényleg zseniális az egész úgy, ahogy van!

Kiemelt kép : Jelenet a Mario és a Varázsló című előadásból (Fotó: Ónodi Zoltán)

Egy hét alatt három előadás, avagy így telt az idei szülinapom

 Régen, mikor még nem mozogtam a színházi közegben kitaláltam, hogy szeretnék egyszer egy olyan hetet a szülinapom előtt, amikor minden nap valamilyen előadást nézek. Eddig ez nem sikerült, a rekord öt előadás volt még 2019 őszén , idén azonban „csak” három sikerült, de annyira nem is bánom, mert sikerült három igazán erős előadást összeválogatni erre a hétre.

 

Közös kép az előadás után (Fotó: Surányi Noémi)

Kugler Art Salon – Anna Karenina befejezetlen története (Trojka Színházi Társulás)

A pandémia előtt is sokat jártam kamaraszínházakba, azóta viszont ez volt az első alkalom, hogy újra ennyire családias körülmények között néztem egy előadást. A Kuglerben viszont sose jártam, mégis azonnal elkapott az a családiasan meleg érzés, amit ezek a helyek árasztanak magukból és ilyenkor mindig rámtör valami furcsa elérzékenyülés is... A színdarab modern feldolgozásban (zenei betétekkel megfűszerezve) mutatja be a már jól ismert történetet: Anna és Vronszkij gróf szerelmi viszonyát. Érdekes, mert miközben az előadást néztem azon járt az agyam, hogy ami akkor még teljesen abnormálisnak számított, az mára már teljesen elfogadottá vált: nagyot fordult a világ, de nem csak az, az emberek is. Nekem az tetszett a legjobban, hogy bár ez egy befejezetlen történet, valahogy mégis teljes egésszé állt össze az egész előadás, amiből természetesen nem hiányozhattak az érzelmek sem és nem csak én, hanem a közönségből többen is döbbenten, néha könnyes szemmel, máskor pedig nevetve figyeltük a színpadon történeteket. A színészek közül egyszerűen nem tudnék senkit külön kiemelni, mert Eke Angéla, Gryllus Dorka, Kovács Vanda, Ivanics Tamás, Bárnai Péter és Mátrai Lukács Sándor is egyaránt remekekül hozták a rájuk osztott karaktert. Nem véletlen volt a hosszú percekig tartó vastaps, ami csak nem akart múlni. Ha mégis valakiről külön kéne szóljak az Kovács Vanda lenne. Méghozzá azért, mert annak ellenére, hogy Ő csak beugrott ebbe az előadásba egy kolléganője helyett, mégis derekasan helyállt. Már, ahogy először megszólalt tudtam, hogy egy zseniális lesz. Igaz róla nem árt tudni, hogy óriási tehetsége van abban, hogy a hangszínét és az egész beszédstílusát az egyik pillanatról a másikra megváltoztassa. Emiatt én Őt néha különösen szeretem hallgatni, főleg, ha azt a puha lágy hangszínét használja, de ahogy Betsyként azon a tipikus oroszos hangon megszólalt, hát teljesen kész voltam. De ugyanez mondható el Ivanics Tamásról is, aki Szásenykaként egy perc alatt mosolyra fakasztotta a közönséget. Eke Angéla pedig fantasztikus Kitty volt, annyi élet, annyi báj, olyan erő volt a játékában, hogy egyszerűen csak jó volt őt nézni. Gryllus Dorka pedig annyira gyengéd és figyelmes volt a kollégáival, hogy azt nézni is színmelengető volt. Közben meg a játékában volt valami földöntúli puhaság, valami egyszerű báj és olyan  erős, tiszta és hiteles játék, ami az egész teret körbe lengte... Bárnai Péter és Mátrai Lukács Sándor pedig olyan erős színpadi jelenléttel bírtak, ami azonnal magukkal ragadta a nézőket, a távoli Moszkva fagyos hangulatú világába... 

Jelenet a Válaszfalak című előadásból (Forrás: Belvárosi Színház)

 Belvárosi Színház - Válaszfalak (premier)

Mostanában elég sok Orlai-s darabot nézek, lehet ez lesz a következő nagy „ színházi szerelem” az életemben, bár nem akarok elhamarkodott kijelentéseket sem tenni. De ez a darab különösen tetszett. A történet Billy és Nancy életét dolgozza fel, akik a gyerekeik kirepülése után nem találják a közös hangot egymással. Nancy ráadásul még válni is akar. Ekkor persze betoppannak a gyerekeik, akik szeretnék, ha a szüleik megbékélnének egymással. De, mint lenni szokott, ez nem megy olyan könnyen, így aztán könnyen egy teljes családi kálvária közepén találhatjuk mi nézők is magunkat. S bár a történet maga kissé talán nyomasztó, de az előadás azért tartogat számos humoros pillanatot, főleg mikor Billy (Kern András) a vicceit meséli a nézőknek, akik ezt természetesen nem bírják ki hangos kacagás nélkül. Hernádi Judit inkább az érzelmekre hat:  az általa életre keltett Nancy ugyanis egy nagyon érzelmes nő, aki nehezen viseli párja félrelépését, bár közben kiderül róla, hogy azért ő sem teljesen ártatlan, de mégis... Egyszerűen lehetetlen nem együttérezni vele. Ezt a darabot inkább azoknak ajánlanám, akik szeretik humorral kezelni a nehezebb helyzeteket. Nekem különösen nagy élményt okozott az, hogy újra együtt láttam Hernádi Juditot és Kern Andrást, mert sajnos erre elég régen volt lehetőségem, de szerencsére még mindig ugyanolyan zseniális páros a színpadon, mint amire emlékeztem.

Jelenet a 23 perc című előadásból (Forrás: Jurányi Inkubátorház)

Jurányi Inkubátorház – 23 perc

Ha bárki arra számított volna, hogy lezárásként valami könnyed darabot választok, akkor azt el kell kerekítsem, ugyanis pont a legdurvább érzelmi drámát hagytam a végére, bár hozzáteszem nem direkt. A 23 perc című monodrámát körülbelül másfél éve szerettem volna megnézni, bár így utólag már nem is bánom annyira, hogy eddig nem sikerült, mert magamat ismerve korábban nem biztos, hogy képes lettem volna végig ülni ezt a 90 percet, amit mi nézők is a pokol bugyraiban töltöttünk. A darab egy anya történetét mutatja be, aki átélte a legnagyobb poklot, amit csak lehet :egy szörnyetegbe szeretett bele, aki nem bírta elviselni azt, hogy nőként sikeresebbé vált, mint Ő. A darab témája pedig nem is lehetne ennél aktuálisabb : a családon belüli erőszakról szóló bejelentések száma évről évre növekvő tendenciát mutat, bár ezek csak nagyon kis töredéke jut a nyilvánosság elé. Őszintén szólva nem is bírtam könnyen nélkül végignézni az előadást, pedig az elmúlt négy évem során már hozzászoktam azokhoz a kemény mélyrepülésekhez, amiket ezek a drámai darabok tudnak okozni. Bár ehhez azért erősen hozzájárult a színészi teljesítmény is. Őszintén szólva én végig ámulva néztem Járó Zsuzsát, aki először szelíden szólt a nézők felé, majd beszéde egyre gyorsabbá és zaklatottabba vált, ahogy a tetőpont felé közeledett a történet. Amiről nekem csak az jutott az eszembe, hogy az elmúlt éveben én csak nagyon kevés színésztől láttam ennyire hiteles, érzelmekkel teli, tiszta és hatásos játékot, mint amilyet ő ezen az estén nyújtott.

 

Én ajánlom, hogy járjatok sokat színházba, higgyétek el, nagyon jót tud tenni a lelketeknek!

„Felelős lettél azért, akit megszelídítettél„ – a Kis herceg ajánló

 

Sokakban felmerülhet a kérdés, hogy ha valaki Budapesten lakik, ahol tényleg majdnem minden sarkon van egy színház miért kívánkozik mégis vidékre. Egyeseket a kíváncsiság szólít el, másokat a társulat, vagy egy-egy kedvenc színész, előadásért viszont egész ritkán utazik valaki ennyit. De hogy én mit keresek itt? Kalandot azt hiszem. Kihívásokat, új színfoltot az életembe. És ezért, meg persze sok minden másért is megérte egészen a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínházig utazni...

A kis herceg Antoine de Saint-Exupéry legismertebb regénye, amely 1943-ban jelent meg. A könyv az emberi társadalom karikatúrája, ugyanakkor több dologra is figyelmeztet, mint az ősi bölcs tanítások örökké tartó igazságára, melyet sokszor semmibe vesz az emberiség. Ezt nyomatékosítja a róka idézete is: „Az emberek elfelejtették ezt az igazságot.”

Mudi Bese Botond és Kovács Vanda a Kis herceg című előadásban ( Fotó : Ónodi Zoltán

Bár az ajánlás szerint a Kis herceg gyermekeknek íródott, a tapasztalataim azonban azt mutatják, a felnőtteket inkább leköti az előadás, a gyerekeket inkább csak a látványvilág, sok mindent azonban ők még nem értenek belőle.

A regény története szerint egy pilóta repülőgép-balesetet szenved és a sivatagban találkozik a kis herceggel, aki egy apró szőke hajú, rendkívül érdeklődő, kíváncsi természetű fiúcska, aki addig kérdez, míg nem kap választ. Az ő szemén keresztül feltárul a világ egy másik látásmódja, miközben a pilóta egyre többet megtud a kis herceg saját bolygójáról, valamint a korábbi utazásai helyszíneiről és az ott szerzett élményeiről. És közben a kis herceg maga is formálódik, bölcsebbé válik a találkozásai révén, az írót pedig újra és újra meghökkenti szemléletmódjával, amely különösnek tűnik, de gyakran mégis a lényegre tapint.

A Bartók Kamaraszínház előadása egyszerre volt csodálatos és szívszorító. Mondjuk nem is tagadom, hogy engem már az első tíz perc annyira megérintett, hogy onnantól fogva végig folytak a könnyeim, ami azért is érdekes, mert az utóbbi időben ennyire egyetlen előadás sem tudott megérinteni. És nem csak a történet, a színészek is csodálatosak voltak.

Bevallom ebben az évadban egy Kis herceg rendezést már láttam, igaz csak online, de az olyan botrányos volt, hogy félidőnél tovább nem bírtam nézni, így a mostani találkozás előtt volt bennem izgalom. Sipos Imre rendezésében azonban egy olyan Kis herceget kapott a közönség, ami őszintén megérdemli a pozitív kritikát. Az előadás nagyon látványos, füstgépekkel és különböző vetítésekkel, ami tökéletesen egyensúlyozta a letisztul színpadképet, a hangsúly mindezek ellenére azonban a színészeken maradt. Az pedig különösen tetszett, hogy a rendező külön figyelmet fordított arra, hogy melyik színész miben erős és a hangsúlyt pedig ezekre a tulajdonságokra/ „színpadi technikára” helyezte.

Kovács Vanda (Róka/Rózsa)  erőssége pedig az, ahogy a hangjával tud bánni. Emellett pedig rendkívül alázatos és profi is, bármelyik szerepében is láttam eddig, abból mindig a maximumot igyekezett kihozni. Számomra egyszerűen elképesztő az, amit és ahogyan csinál. De nem csak ezzel varázsolt el,hanem azzal az érzelemvilág is, amit magával vitt a színpadra. A rózsa szerepében pedig valami varázslatos volt az, ahogy Antoine de Saint-Exupéry legszebb idézeteit tolmácsolta a nézők felé.  De amilyen érzelmes volt, annyira erős volt a színpadi jelenléte is. Rókaként pedig inkább volt gondoskodó, melegszívű, bár ezt a részt már végig sírtam, annyira mély érzéseket hozott bennem fel a felszínre.

Jegercsik Csaba és Mudi Bese Botond a Kis herceg című előadásban ( Fotó : Ónodi Zoltán)

Mudi Bese Botond (a Kis herceg) színpadi jelenléte szintén csodálatos. Fiatal kora ellenére annyira sokszínű érzésvilággal dolgozott, ami ritkaság, hisz mégis csak egy gyerekszínészről beszélünk. Bese egy született kisherceg és nem csak a szőke haja és a kék szeme miatt, hanem azért, amilyen mély átéléssel tudott azonosulni ezzel a felnőttek számára is rendkívül nagy kihívásokat tartogató szereppel. Néha szívem szerint felmentem volna a színpadra és megöleltem volna. Neki tényleg elhittem, hogy ami a színpadon történik az a valóság.... Az pedig külön dicséretes, hogy végig hozta ugyanazt az érzésvilágot, nem voltak nagy kilengések vagy szerepből való kiesés sem, pedig azért akadtak zavaró tényezők. Szerintem egy nap belőle nagy színész válhat majd, ha Ő is úgy akarja.

Jegercsik Csaba (Pilóta/ Bolygólakók) játékában egyfajta kettőséget éreztem, amiben egy nagyon erős színpadi jelenlét mellett megfigyelhető volt a féltő-óvó figyelem is, amit betudtam annak, hogy a legtöbb jelenetében Besével közösen szerepeltek és közben láthatóan teljesen egymásra hangolódnak. Ez pedig adott egy nagyon bensőséges hangulatot az előadásnak. S bár Csaba a pilóta szerepében egyértelműen jobban ki tudta bontakoztatni önmagát, de bolygólakóként is épp olyan hiteles átéléssel volt jelen.

Gasparik Gábor (Kígyó/ Róka) rókaként alkotott maradandót. Ezen a szerepen közösen osztoztak Kovács Vandával, s míg a férfi jelleme erőszakosabb volt, addig a női tompított ezen. Ugyanakkor ez a kettőség remekül kiegészítette egymást.

Gasparik Gábor és Kovács Vanda a Kis herceg című előadásban ( Fotó : Ónodi Zoltán)

A táncbetétetek, pedig amit Dunaveczki Éva tanított be csodálatosan beleépültek az előadásba. Bár látszott, hogy nem kevés munkaóra volt benne. Szerintem ezek az apró részek épp úgy hozzátettek az előadáshoz, mint a Matyi Ágota keze munkáját dicsérő jelmezek, amik közül a Rózsa volt a személyes kedvencem.

Szerintem nem kell mondanom ezek után, hogy ez a darab tényleg minden várakozásom felülmúlta, mind a rendezés, mind a színészi játékában mind pedig a képi világot illetően. Utóbbi tényleg fantasztikusra és nagyon egyedire sikeredett. Részemről biztosan többször megfogom nézni, bár szerintem akkor több zsebkendővel készülök majd. Tényleg évek óta ez volt az első olyan adaptáció, ami az elsőtől az utolsó pillanatig elvarázsolt és a végén azt éreztem, hogy nem akarom, hogy vége legyen. Szívesen maradtam volna ott abban a pillanatban örökre...

Őze Áronnak, Sipos Imrének, Palkó Pankának, Matyi Ágotának, Dunaveczki Évának, Mudi Bese Botondnak, Jegercsik Csabának, Gasparik Gábornak és Kovács Vandának köszönöm ezt az élményt. Remélem sokáig fogjátok még játszani ezt az előadást és meg sokszor láthatom....

Kiemelt kép : Jelenet a Kisherceg című előadásból ( Fotó : Ónodi Zoltán / Forrás : Bartók Kamaraszínház)

Varsányi Anna, Fergeteges látogatás című darabja nyitotta meg az évadot a Turay Ida Színházban

 

Szeptember 11-én volt Varsányi Anna, Fergeteges látogatás című vígjátékának a bemutatója. A nagy sikerű előadást Rozgonyi Ádám rendezte és olyan népszerű színművészek szerepelnek benne, mint Pásztor Erzsi, Détár Enikő, Bodor Szabina és Babicsek Bernát. 

A történet egy ötvenes évei elején járó ügyvédnőről szól, aki nem találja a boldogságot, a párkapcsolatai pedig rendre válással végződnek. Négyszer volt házas, de egy sem tartott tovább néhány hónapnál. Épp csak eltemette legutóbbi férjét, de már egy minimum húsz évvel fiatalabb, remek testi adottságokkal rendelkező, ugyanakkor végtelen együgyű férfival él együtt, akit még a saját barátainak sem mutatott be. A lánya közben babát vár, de azt, hogy ki az apa arról nagyon sokáig még a saját anyjának is kénytelen hazudni. Ebbe az idillinek nem mondható helyzetbe csöppen bele az unokáját rajongásig szerető nagymama, aki rendesen felforgatja az amúgy sem békés családi hétköznapokat.

A színészek láthatóan nagyon jól érzik magukat a rájuk osztott szerepben. Pásztor Erzsi pedig már a színpadon való megjelenésével is hatalmas tapsvihart váltott ki a közönségből. A művésznő a Fergeteges látogatásban a nagymama, Erzsi szerepét alakítja, aki egy nap váratlanul egy kosárnyi „hazaival” érkezik meg lánya lakásába, ahol nem Őt, hanem a fiatal szeretőjét, Milánt találja. A humort nem nélkülöző találkozásban az rögtön feltűnt, hogy a színésznő remek formában van, nem csak szellemileg, hanem fizikailag is, amit a darab során bemutatott táncával csak még jobban megerősített.  A lányát, Terit Détár Enikő formálta meg. Teri egy ötvenes ügyvédnő, aki bár karrierje csúcsára ért, az életben mégsem találja meg Önmagát. Hiába van látszólag boldog élete a lányával, egyik férfi a másikat váltja, miközben hibát-hibára halmoz. Nem törődik a lányával sem, akinek szüksége lenne a támogatására. Csak önmaga érdekli, no meg a férfiak... Az unoka szerepében Bodor Szabina csillogtatta meg tudását. Szabina az elveszett, kétségei között őrlődő fiatal lányt játssza, akinek szüksége lenne édesanya odaadó szeretetére, de mivel ezt nem kapja meg, így a nagymama karjaiba menekül. Az egyetlen férfi szerepet alakító Babicsek Bernáttal pedig még a próbaidőszak alatt készítettem egy interjút, ahol arról beszélt, hogy a szerepe kedvéért muszáj kigyúrnia magát, ami szerintem nagyon is jól sikerült.

Négyük remek játéka, egymás iránt érzett tisztelete és a fiatalabb kollégák rajongása Pásztor Erzsi iránt egy igazán különös, meghitt hangulatot teremtett az egész teremben. Az már az elején is látszott, hogy mindannyian más és más technikával dolgoznak, máshogy építik fel a karakterüket, de az is, hogy ennek ellenére fél szavakból, egyszerű, szinte láthatatlan gesztusokból is pontosan értették egymást.

A díszlet, ami egy gyönyörű szobabelsőt ábrázolt Darvasi Ilona nevéhez fűződik, aki újfent egy igazán szemet gyönyörködtető kompozíciót álmodott a színpadra, ami még tovább emelete az előadás színvonalát. A jelmezek Tóth Anita keze munkáját dicséreik. A rendező Rozgonyi Ádám, a rendező munkatársa pedig Szeitl Zelma. 

Kiemelt kép : Jelenet az előadásból ( forrás : Turay Ida Színház - Hurta Hajnalka)

Hernádi Judit és Gombó Viola főszereplésével mutatta be az Amy világát az Orlai Produkciós Iroda

 

Az Amy világát szeptember 5-én teltház előtt mutatták be a Belvárosi Színházban.  Az előadás rendezője Valló Péter, a főszerepekben Hernádi Juditot és Gombó Violát láthatja a közönség.
David Hare gyönyörű darabja, az anya-lánya kapcsolatokat összetettségéről, az önfeláldozásról és a felnőtté válás nehézségeiről és az elmúlás fájdalmáról beszél. Közben említést tesz a művészvilágban jelenlevő nehézségekről, a kiszolgáltatottságról, a visszautasítások után jelentkező fájdalmakról és a kisebbségi érzésről is.  A történet főszereplője Judy Allen ( Hernádi Judit) ünnepelt színésznő, aki épp pályája csúcsán tart, de a hétköznapi dolgok egyáltalán nem érdeklik. Vele szemben Amy (Gombó Viola), a lánya egy két lábbal a földön álló, nagyon érzékeny teremtés, aki az anyja szeretete mellett arra vágyik a legjobban, hogy az elfogadja a döntéseit. Közben pedig szeretne egy teljesen önálló, független életet is élni, de ezt úgy nehéz, hogy minden döntése mögött ott áll az anyja, aki hol támogatja, hol pedig lebeszéli őt aktuális terveiről és vágyairól. A darab elején épp a szerelméről, Domikről, ám ez a próbálkozása kudarca fullad. A következményekért pedig csak önmagát okolhatja...

Az Amy világa egy csodás érzékenységgel megírt lélektani dráma, amihez két olyan színésznő is szükséges, akik kisugárzása és színpadi jelenléte lég erős ahhoz, hogy elbírja a történet súlyát. Mikor először olvastam a szereposztást meg sem lepődtem, hogy Judy Allent Hernádi Judit játssza majd, hiszen neki tényleg minden adottsága megvan ahhoz, hogy könnyűszerrel öltse magára , a színpadon, a közönségnek élő, okos és szellemes, a vibráló felszín alatt törékeny színésznő szerepét. A partnere Gombó Viola idén végzett a Színház -és Filmművészeti Egyetemen. A fiatal színésznőt az Orlai Produkciós Iroda közönsége már jól ismeri őt, hiszen olyan előadásokban játszik, mint a Férjek és feleségek, a Kaktuszvirág és a Hurok, a mozirajongók pedig a Becsúszó szerelem Lüszijeként találkozhattak vele.

Számomra csodálatos volt azt látni, ahogy a két színésznő jelenetről jelenetre haladva, egyre jobban kapcsolódott egymáshoz. Ők ketten úgy játszottak egymással, hogy alakításuk egyszerre volt drámai és könnyed. A végkifejlet felé haladva aztán egyre inkább a szerepeik meg nem értettségéből adódó konfliktusok kezdtek dominálni. Egy biztos, az előadás tele van érzékkel, amik hol felkavarnak, hol elgondolkodtatnak, hol pedig megnevetettnek.

Nekem az különösen tetszett a darabban, hogy a drámai részeket igyekeztek egy-egy poénnal elütni, amire a közönség láthatóan jól reagált, hiszen többször is hangos kacagás árasztotta el a nézőteret. A rendezés tekintetében nekem különösen tetszik a letisztultság, ami mind a szereplők öltözetében, mind a díszletekben megfigyelhető, így a figyelem elsősorban a játszó művészekre irányul.

Én mindenkinek ajánlom az előadást, akit érdekelnek az emberi kapcsolatok, a színház, és szereti az elgondolkodtató, drámai darabokat. Nekik ez igaz felüdülés lesz. A színészek pedig fantasztikusak és láthatóan számukra is igazi örömünnep újra élő közönségnek játszani.

A további szerepekben Hámori Ildikó, Dékány Barnabás, Kardos Róbert és Zakariás Máté látható. David Hare darabját Kovács Krisztina fordította, az előadás jelmezeit Kiss Julcsi tervezte, a díszlet pedig a rendező, Valló Péter munkája.

Az írás a szeptember 4-ei előpremieren látottak alapján született meg!

képek : Belvárosi Színház hivatalos facebook oldala