"Egyek vagyunk a döntéseinkkel, amiket meghozunk. "- A Szív hídjai (Belvárosi színház)

 

Vannak olyan színházi előadások, ami után nehéz bármit is írni. Nehéz, mert hirtelen mennyiségű érzés, elfojtott gondolat tör utat magának, melyeket szinte lehetetlen szavakba önteni. Az Orlai Produkciós Iroda, „a Szív hídjai című” előadása szerintem pontosan ebbe a kategóriába sorolható.

A történet egy amerikai kisvárosban játszódik a kilencvenes években. Két testvér Michael (Chován Gábor) és a húga Caroline (Szamosi Zsófia) a szülői házba érkeznek édesanyjuk halála után, hogy elrendezzék a hagyatékát, amely azonban nem kis meglepetéssel szolgál mindkettőjük számára. A temetésre vonatkozó kérés mellett megtalálják anyjuk naplóját, amelybe egy olyan eseményt ír, le mely örökre és visszavonhatatlanul megváltoztatta az egész életét.

A két testvér a napló olvasása közben szerez tudomást arról, hogy édesanyjuk Francesca (Udvaros Dorottya), 1965-ben találkozott National Geography magazin fotósával, Roberttel (László Zsolt), akibe -a mai divatos szóhasználattal élve- első látásra beleszeretett. A férfi viszont igazi világ polgára volt, aki akkor volt otthon, ha utazott. Érdekes, hogy ez a találkozás mennyire véletlen volt, valahol mégis érezhetően elrendeltetett volt: Robert a hidat kereste, Francesca pedig egyedül volt otthon, míg férje és két gyereke a tengeren túlon töltötték az idejüket.

A színdarab érdekessége, hogy az egész történetet két különböző idősíkra tereli, így a színpadon egyszerre van jelen múlt és jelen, ami azt jelenti, hogy gyakorta négy színész uralja a teret, s játszik közös egyetértésben, mindezt úgy, hogy közben az idő nem, csak a tér közös.

A darab főszereplőjét alakító Udvaros Dorottya színpadi jelenléte egyértelműen az egész darab hangulatára rányomta bélyeget. Felemelő volt látni, ahogy a történet előrehaladásával az egyszerű háziasszonyból hogyan változott át szerelmes nővé. Az előadás közben több olyan jelen is volt, amikor személy szerint annyira belemerültem a színésznő játékába, hogy valóban azt éreztem, én is , mint néző a történet részévé váltam. Szerintem nagyon kevés az olyan művész, aki képes arra, hogy az általa elképzelt teret és élethelyzetet átadja a nézőknek, de ez esetben az összes finom mozdulat, derű, a szerelemre ébredés pillanata átjárta a nézőteret. Többen is sírtak közben, láttam az arcokat és ahogy sokan a papírzsepkendőért nyúltak .Nekem Udvaros Dorottya az alakításában ez egyik legkiemelkedőbb az a jelenet volt, amikor az általa alakított Francesca elbúcsúzott Robrettól. Ott, abban a jelenetben annyi érzelem, annyi féltés és szomorúság volt, hogy egyszerűen lehetetlen volt külső szemlélőként nézi az előadást. Azt hiszem abban a pillanatban, ahogy Francesca búcsút mondott Robertnek, mindenki gondolt valami vagy épp valakire.

A partnerét alakító László Zsolt egy látszólag laza, világpolgára figurát játszik, akinek nincs senkire szüksége, vagyis azt hiszi nincs… Ám mikor Robert ráébred, hogy Francesca iránt talán többet is érez, ez az elmélet azon nyomban romba dőlt és ezt László Zsolt érzésekkel teli, feldúlt játéka tökéletesen érzékelteti. Kevés férfi színészt láttam ennyire szépen, érzékien játszani, főleg sírni. Amikor azonban arra kerül sor, László Zsolt levetve karaktere macsó álarcát megmutatja valódi arcát, az aggódó szerelmes férfit, aki mindent megadna azért, hogy életében egyszer ne egyedül keljen tovább utazni, és az, aki az egész addigi életét képes lenne feladni valakiért, akit igazán, tiszta szívéből szeret.

„ Csupán egyetlen egyszer mondom, és ezt még sosem mondtam. De ez a fajta bizonyosság csak egyszer adódik az életben” - szerintem ez egy olyan kulcsmondat a darabban, ami sok mindenre magyarázatot ad. Nem véletlen tehát, hogy Robert végső elkeseredettségében ezt suttogja Francesca fülébe. László Zsolt hangjára ekkor figyeltem fel igazán.  Bár az előtte is feltűnt, hogy mennyi érzékenység van a hangjában, és hogy az érzéseket milyen jól meg tudja fogni, mégis kellett ez a pillanat, hogy teljes valójában felfigyeljek rá.

Véleményem szerint mind Udvaros Dorottya mind pedig László Zsolt játéka a lehető leghitelesebb volt. Olyanok voltak ők ketten, mint akik valójában összetartoznak. Mintha nem is Udvaros Dorottya és László Zsolt, hanem tényleg Francesa és Robert lennének abban a kis amerikai faluban, a 90-es években. Érdekes, mert egyébként láthatóan mindketten erős karakterek, mégis remekül kiegészítették egymást.  Nem csoda, hogy a közönség végig lélegzetvisszafojtva várta az eseményeket, míg végül a könnyeikkel küszködve vették tudomásul, nem minden szerelem ér boldogan véget.

A rendezés egyik nagy bravúrja szerintem, hogy a két idősíkban való játék lehetővé tette, hogy Francesca két gyereke, Michael ( Chován Gábor) és a húga Caroline ( Szamosi Zsófia) is a színen vannak. Hol ők olvassák a történetet a naplóból, hol csak szemlélői az eseményeknek. Szamosi Zsófi egyébként csodálatosan olvas, nagyon szép és kifejező hangja van, ami külön élmény volt ennél a darabnál. Néha aztán a két idősík teljesen összemosódott, amikor mind a négy színész ugyanazon térben, csak más időben mozgott egymás mellett. Ez nem lehetett könnyű feladat, főleg nem Szamosi Zsófinak és Chován Zsoltnak, akiknek két igazán erős és zseniális színművész mellett kellett helytállniuk. Szerintem nem csak helytálltak, hanem valóban sikerült a lehető legtöbbet megmutatni az általuk alakított karakterekből, mindezt tényleg igényesen és hitelesen, ami szerintem nem egy utolsó szempont. A játékuk végig elvarázsolt és magával ragadott épp úgy, mint Udvaros Dorottyáé és László Zsolté.

Szerintem az, hogy a történetet Vázsonyi János szaxofon kísértete is gazdagította szintén remek ötlet volt. Nem csak azért, mert manapság kevés színház alkalmaz élő zenei kísértet, hanem azért is, mert ez által az érzelmek még erősebbé és kifejezőbbé váltak.

Az előadás több kérdést is felvet, melyen érdemes elgondolkodni : Mit tegyünk ha ránk talál életünk nagy szerelme? Hagyjuk magunkat sodródni az árral vagy maradjunk mások mellett, mert azoknak szüksége van ránk? Nehéz kérdések, melyekre mindenkinek magának kell választ találnia, épp úgy, ahogy Francesca is tette…

Beleszeretni valakibe, aki nem is létezik- Rebeka, egy szerelmi négyszög története ( B32 Kultúrtér)

 

Vannak előadások, amiket csak azért nézek meg, mert mások ajánlanak, bár ez a ritkábbik eset, a Rebeka mégis ezen előadások sorába tartozik. Sokáig nem is sikerült rá jegyet szereznem, mert a bemutató óta (március 2.) szinte minden előadás telt házzal futott, de mint tudjuk, aki nem adja, fel az nyer, így végül nekem is sikerült jegyet vennem az előadásra.

A történet egy fiatal sztárpszichológus, Dr. Tamás Attila (Egger Géza) életébe enged betekintést, pontosabban az egyik páciensével folytatott különös kapcsolatába. Márta (Kurta Niké) borderline szindrómában szenved. Ennél a szürke, fárasztó, jelentéktelen nőnél semmit sem ér el a terápia során, de hiába küldi el, ő folyton visszatér hozzá. Aztán, amikor egy alkalommal hipnózist alkalmaz, váratlan dolgok történnek. Valaki más ébred, fel, mint, aki korábban lehunyta a szemét. Ő Rebeka, Márta elnyomott személyisége, aki tulajdonképpen a nő elnyomott vágyait és igényeit testesíti meg. Az események eztán felgyorsulnak, miközben a valóság és a képzelet határa teljesen összemosódni látszik, Attila élete pedig elindul a lejtőn, ahonnan ki tudja, lesz-e valaha megállás.

Szabó Borbálával, a darab írójával volt szerencsém találkozni az előadáson, pontosabban teljesen véletlen mellém telepedett le, így volt egy-két kérdés, amit fel tudtam neki tenni. Többek között, hogy valós esemény alapján írta-e a Rebekát vagy sem. Állítása szerint olvasott korábban hasonló esettanulmányokat, de javarészt ő álmodta meg a történetet. Ha ez valóban így van, akkor annyi biztos, hogy hihetetlen élénk és mély fantáziával rendelkezik.

A két színész Egger Géza és Kurta Niké láthatóan lubickoltak a szerepük adta lehetőségekben. Igaz Kurta Niké több lehetőséget kapott tehetsége megnyilatkoztatására, hiszen ő két, teljesen ellentétes karaktert játszott az előadás alatt. Nekem nagyon hitelesek voltak mindketten, szépen bántak a szavakkal, jól hangsúlyozták a mondatokat, érthetően adták elő a történetet, de valami hiányérzetem mégis csak volt velük kapcsolatban. Az, hogy pontosan mi, nem igazán tudnám megfogalmazni, de valahogy végig azt éreztem, mindkettőjükben sokkal több van, mint amit mutattak magukból, ennek ellenére nagyon élveztem a játékukat,mert így is magukkal vittek a történet késze-kuszaságába és teljesen el tudtam hinni nekik, hogy ami a színpadon történik, az akár a valóság egy része is lehetett volna.

A rendezés (Balogh Attila) nekem nagyon tetszett, jól el voltak találva az arányok, nem volt se túl kevés, se túl sok az, amit a nézők a színpadon láthattak. Volt a történetnek eleje, volt egy tetőpontja és vége is és, ami a legfontosabb, hogy érezhetően jól át volt vezetve a történet, szóval ezzel szerintem az égvilágon semmi gond nem volt.

Emellett a zenei átvezetések is nagyon tetszettek, amik jól illeszkedtek a mű alaphangulához és mindtegy alaphangulatot adtak a műnek, továbbá bizonyos részeknél összekötő szerepet is játszottak egy-egy fontosabb jelenet között.

A díszlet (Golicza Előd) érdekessége szerintem egyértelműen a libikókaszerű színpad, illetve az elő aranyhalak alkalmazása. Igazából a díszlet nagyjából ennyiből is állt : egy libikókaként is használt színpad, egy fekete kanapé és egy világos dívány, akár egy valódi rendelőben.

A darab egyébként jól játszható, teljesen színészbarát és abszolút valósághű, hiszen ilyenek vagyunk mi emberek is valójában : beleszeretünk valakibe, akit nem ismerünk, emiatt hajlamosak vagyunk olyan tulajdonságokkal is felruházni másokat, ami talán nincs is meg a másik emberben, csak mi akarjuk látni bennük azokat a bizonyos dolgokat.

Az előadást én elsősorban azoknak tudnám jó szívvel ajánlani, akiket érdekel a pszichológia vagy egyik- másik színész miatt mennének el, különben nem biztos, hogy ez az előadás, ami az ember kikapcsolódás céljából keres. Hogy őszinte legyek én mást vártam ettől a darabtól, ennek ellenére mégsem beszélnék le senkit erről arról, hogy jegyet vegyen az előadásra, mert az alaphelyzet nagyon jó, sok kérdést feszeget, de nem ad rá egyértelműen választ, elgondolkodtat és igazából magának a színháznak is van egy különös atmoszférája és emellett a színészeken is látszik, hogy élvezettel és szívesen játszanak, ami szerintem azért is fontos, mert egy befásult színész, ha akar se tud szárnyalni a színpadon, ami azért jelentősen ront(hat) a darab minőségén, de ez esetben szerencsére én épp ennek ellenkezőjét láttam.

Alkotók:

Író : Szabó Borbála
Rendező : Balogh Attila
Rendezőassziszens: Vincze Petra
Díszlet: Golicza Előd
Zenei vezető : Iszlai József
Producer : Ridzi Gábor

Szereposztás:

Márta/ Rebeka : Kurta Niké
Dr. Tamás Attila : Egger Géza

képek : facebook

 

„Csak egy táncórát szeretnék tőled Senga” – Táncórák ( Rózsavölgyi Szalon)

    

Még az évad elején, pontosabban szeptember 14-én mutatta be a Rózsavölgyi Salon Mark St. Germaim Táncórák című kétszemélyes drámáját.

A történet szerint az autista egyetemi tanár Ever egy este becsönget a szomszédjában lakó Sengához (Ullmann Mónika), akiről hamar kiderül, hogy a Broadway egyik legtehetségesebb táncosa volt, mígnem balesetet szenvedett, ami az egész életére kihatással volt. Senga, akinek a tánc volt az élete, hirtelen egy elesett, kiszolgáltatott nővé vált, aki nem találja a helyét a nagyvilágban. A tudat, hogy soha többet sem táncolhat, egy olyan irányba fordítja az életét, ahonnan egyedül az menti meg, hogy Ever (Józan László) megjelenik az életében.

A két színész számára igazi jutalomjátékként fogható fel ez a darab. Egy biztos: hatalmas lélekerő és igazán erős színpadi jelenlét kell ahhoz, hogy ez a darab hasson a nézőtéren ülőkre is. Azt hiszem, hogy ez ennek a párosnak sikerült. Azt kár lenne tagadni, hogy Ullmann Mónika és Józan László kiváló párost alkotnak a színpadon, szinte elhittem nekik, hogy valóban egy párt alkotnak, aki ennél a darabnál nem hátrány. Mondjuk az biztos, hogy a darab a bemutató óta a két színész és a darab is összeérett. Ez látszott is, hiszen sokszor egyetlen apró gesztus elég volt ahhoz, hogy ez a két csodálatos színész megértse, hogy a másik mit akar. Hihetetlen érzékkel nyúltak a szerephez, amire nem mindenki lenne képes, de ők ketten annyi átéléssel és érzéssel játszottak, hogy jó volt őket nézni a színpad másik oldaláról is. Ez a páros egy igazi telitalálat ez biztos!

Józan László, aki Evert alakította egyértelműen nehezebb helyzetben volt a karakter megformálását illetően, hiszen az általa alakított egyetemi tanár autista. Ez azt jelenti, hogy ez az ember az érzéseit csak és kizárólag racionális módon éli meg, fél mindenféle testi kontaktustól, az emócióit nem tudja megélni és nem igazán tudja megértetni magát a világban, ezért egyszerűen csak megtanulja azt, hogy milyen helyzetben miként viselkednek az emberek és úgy próbál viselkedni ő is. Őszintén szólva mikor a címlapon elolvastam a bemutatónak szánt szöveget, elsőre azért is fogott meg a Táncórák, mert tudtam, ez a szerep nem átlagos színészi alakítást igényel és ebben nem is tévedtem. Józan László színpadi jelenlétéből sugárzott az, hogy ő nem csak eljátssza Evert, hanem ő maga eggyé válik ezzel a kissé furcsa gondolkodású, mégis nagyon szerethető figurával, aki aztán a darab vége felé haladva mégis elkezd érezni. Ez a belső építkezés a játékában is nagyon látszik, hiszen, ahogy Ever elkezd nyitni, úgy jelennek meg új színek Józan László játékában is.

Ullmann Mónika szintén remekül hozta a kissé elesett, az álmaitól megfosztott táncosnőt, olyannyira, hogy a nézőtéren ülők közül többen hangosan felsóhajtottak, mikor kiderült, hogy Senga valószínűleg sosem táncolhat többé. Ullmann Mónika játékában a hitelességen kívül jól megfigyelhető volt az is, hogy sok már kollégájához hasonlóan lépcsőzetesen építi fel Senga karakterét, vagyis egyáltalán nincs az, hogy van egy erős kezdés, ami után nem változik, hanem, ahogy a történet halad, úgy bontja ki ő is egyre jobban a karaktert.

A Rózsavölgyi Art Salon & Café előadásai nem a túlzott díszletigényükről híresek, de ez nem is feltétlen baj. A Táncórák esetében is csak két szobabelsőt láthatunk a színpadon, pontosabban Senga és Ever lakrészét. Nekem viszont nagyon tetszett ez a letisztult egyszerűség és az is, hogy míg Senga lakása egész részletesen kirajzolódott, addig Ever része mindösszesen egy székből és egy asztalból állt. Ellenben Senga lakrészében volt minden, a narancsságra ágytól kezdve az italosüvegekig volt minden, ami jól mutatta a nőben végbemenő feldúlt érzelmi állapotot. A férfi lakrészeveb azonban pedáns rend uralkodott, mindennek megvolt a maga helye és ehhez Ever teljes mértékig ragaszkodott.

Laikusként én sem gondoltam volna, hogy ebből a történetből ennyi mindent ki lehet hozni, de belátom, hogy tévedtem. Hiszen a Táncórák sokkal többről szól, mint arról, hogy Senga táncolni tanítja Evert. Nem! Ez a két ember egymást tanítja az életre. Ever például azt tanítja a nőnek, hogy hogyan tudja kifejezni az érzelmeit, és hogy tud kiszakadni a hétköznapok mókuskerekéből. Senga pedig a táncoláson túl az érzelmek megélésére okítja a férfit, aki életében először neki engedi meg, hogy egyáltalán hozzáérjen. Ez a darab egyértelműen az érzelmi részekre megy rá, ami azért jó, mert a nézőket is sok dologról elgondolkoztatja.

Dicső Dániel rendezése nekem épp azért tetszett ennyire, mert a színészeket láthatóan nagyon jól instruálta abban, hogy ebben a meghitt, a nézőkhöz közeli térben hogy tudnak úgy kitárulkozni, hogy az ne fullasztóan hasson a közönség soraiban nézőkre.

A darabot elsősorban a kamaradarabok kedvelőinek ajánlanám, már csak azért is, mert tudom, hogy sokan nem rajonganak az ilyen intim színházi élményekért. Ha viszont ez nem okoz gondot, akkor mindenképp érdemes megnézni a darabot. Nem akartam végig spoilerezni, de bennem is sok olyan kérdést felvetett ez a darab, amin korábban még sosem gondolkoztam el. Ez egy feledhetetlen élmény! Ha lesz lehetőségem, én biztosan újra fogom nézni ezt a darabot, ami nálam az utóbbi időben nem olyan ritka, de mit tegyek, ha ennyire jó darabok akadnak a színházak kínálatában…

fotók: szinhaz.org

„Csak akkor tudjuk szeretni a másikat, ha magunkat is szeretjük” – Meghallgatás ( Pinceszínház)

 

A darab bemutatója (március 8.) óta majdnem egy hónap eltelt, így az interneten már számtalan kritikát lehet olvasni az előadásról, amiket én szánt szándékkal messziről elkerültem, nehogy befolyásolják a véleményem, de így sem sikerült teljesen elkerülnöm ezeket. A tegnapi teltházas este és vastaps után elmondhatom, ha van előadás, amit kár lett volna kihagynom az a Meghallgatás. Hiába voltam késésben a megnézést illetően, jól döntöttem, mikor jegyet vásároltam az előadásra, hiszen nem csak a színészek, hanem az alkotók, köztük a darab írója, Balázs Ágnes is egy nagyon különleges és feledhetetlen darabot hoztak létre.

A díszlet egészen puritán, de a Pinceszínház nem is a „látványszínházi” jellegéről ismert, de ez szerintem egy ilyen kis színpadi előadás esetében inkább csak előnyt jelent. A kis szobaként berendezett színpad nekem elsőre Sartre Zárt tárgyalás című darabját jutatta eszembe, amit szintén ebben az évadban mutattak be a Gózon Gyula Kamaraszínházban.

A két szereplő Murányi Tünde és Kálid Artúr egy színész házaspárt alakítanak, ami azért érdekes, mert ez a valóságban ők szintén egy pár, ami egyébként jól tükröződött a játékukon is. Egyszer már mondtam, hogy én szeretem az ilyen előadásokat, mert megvan bennük az a különös intimitás, ami máskor nem figyelhető meg.

Murányi Tündét nagyon régen láttam már színpadon, amit sajnálok, mert nagyon jó színésznőnek tartom és ebben a Meghallgatásban nyújtott alakítása szintén csak megerősített. Az, ahogy Ő játszik ez valami csodálatos. Az egyik percben még tombol, a következőben megnyugszik és mire a néző felfogná, mi történik, már egy harmadik érzelmi helyzetbe helyezkedik bele. Hihetetlen éles váltásokra képes, nagyon rövid időn belül és közben végig hiteles maradt.

Kálid Artúrt mostanában több színdarabban is volt szerencsém látni, így vele és a játékával kapcsolatban viszonylag friss élményeim vannak, de még így is képes volt arra, hogy meglepjen. Ő az a fajta színész tapasztalataim szerint, aki minden karaktert más íven „futtat fel”, máshová teszi a hangsúlyt, máshogy építi fel az általa játszott karaktereket. A Sirályban (Gózon Gyula Kamaraszínház), ahol Trigorint alakítja, például végig érződik, hogy a karakter minden cselekedete ugyanolyan súllyal bír, minden kimondott szó és cselekedet egymásra épül, a Meghallgatás esetében viszont van egy nagyon erős kezdés, aminek igazából nincs is csúcspontja, hanem végig egy lángon ég. Emiatt is ennyire érdekes szerintem Leonárd karaktere, mert míg Murányi Tünde Ellája folyton változik, addig Kálid Artúr Leonárdja tulajdonképpen csak hozzá igazodik.

Szerettem az ő kettősüket. Hihetetlen alázattal dolgoztak egymás alá a színpadon. Minden kimondott és kimondatlan szavuk egymáshoz szólt. Láthatóan építették és segítették a másikat, egy pillanatra sem kizökkenve a saját szerepükből. Pont emiatt is tartom őket nagyszerű színésznek, hiszen ők ketten a való élet egy részét is színpadra hozzák estéről- estére, ez mégsem hat negatív irányban az előadásra, sőt, szerintem kicsit hozzá is tesz ahhoz, hogy a Meghallgatás ennyire intim és elgondolkodtató darabbá válhasson. Minden tiszteletem az övék! Nem kis munka van ebben az előadásban és ez szerintem látszik is. Ez, amit az ő párosuk nyújt ebben az előadásban az nem kis színészi munka, de tekintve, hogy milyen profin megoldották a karakterek jellemábrázolását ( pl. Ella rohama, Leonárd érzelmi kirohanásai), nekem sokszor fel sem tűnt, hogy nem egy váróteremben hanem egy színházi nézőtéren ülök. 

A darab elején megismerhetjük Bogár Ellát, a sikeres és elismert színésznő, aki az újságok címlapján tündököl, hisz neki kijárt a rivaldafény, ám a kevésbé sikeres pályát befutott férje, Láng Leonárd egy éve elhagyta, egy meghallgatáson viszont újra összetalálkoznak, és beszélgetni kezdenek a várakozás közben. Kiderül, hogy öt ketten 24 évet éltek együtt, ami bárhogy is számoljuk nem kevés idő, eközben persze sokat tanultak egymásról, a kapcsolatukról és önmagukról is. Ez a kiindulópont később aztán tovább árnyalódik, a két szereplő múltja is feltárul: például megtudjuk azt, hogy kinek mi nem sikerült az életben, milyen fájdalmai vannak. Majd egy ponton az egész helyzet megkérdőjeleződik, már mi sem lehetünk biztosak abban, hogy mit is látunk, és hol is vannak a szereplők (nem akarok spoilerezni, de ami ezen a ponton történt a darabban, na, arra én sem számítottam, de szerintem pont emiatt volt olyan izgalmas az egész).

A darab másik érdekessége, hogy míg Kálid Artúr csupán egyszer öltözik át az előadás során, addig Murányi Tünde mindezt legalább nyolcszor megteszi, ami a különböző élethelyzeteket hívatott ábrázolni, ezzel is erősítve a nézőkben, hogy Ella az igazi díva, aki a sajátos eszközökkel éri el azt, hogy az emberek rá és csak is rá figyeljenek.

Gáspàr András rendezésében nekem az tetszett a legjobban, hogy sokszor úgy tűnt, mintha nem is lett volna rendezője a darabnak,  ami nekem nagyon tetszett, hiszen ennek a daranak egyedül így van értelme, ezt nem kell túlrendezni, pont az a lényeg, hogy hétköznapi élethelyzetként hasson, még, ha az alapszituáció szerint a két színész egy meghallgatásra érkezik.

A darab bennem sok kérdést felszínre hozott, többek között azt is, hogy mi a jobb döntés, félbehagyni valamit, ha az nem működik és újrakezdeni másokkal, máshol, másként, vagy végigcsinálni bármilyen áron. Erre szerintem mindenkinek magának kell választ találnia, pont ezért örültem. Emellett persze számtalan más gondolat is átfutott a fejemben, amiről szintén tudnék írni, de nem akarok túl sok részletet elárulni, mert ezt az előadást látni kell. Mindenkinek! 

Azt, hogy mit rontottak el ők, utólag és kívülről könnyű látni, a nehézség inkább abban áll, hogy hazatérve, mi magunk mit kezdhetünk az elénk tárt sorsok tapasztalataival és, hogy képesek leszünk-e ezek segítségével az élet nehézségeit könyebben átvészelni.

Képek : az előadás facebook oldaláról
Az alkotókról : ITT

„Mindent, amit kaptam édesanyámnak köszönhetek…” – Agyigó ( Gózon Gyula Kamaraszínház)

 

A FÉM ARTS&CAFÉ csak nemrégiben nyitotta meg a kapuit a nagyközönség előtt, ennek ellenére számos sikeres előadásnak ad otthont ez az aprócska színház. Nem csoda, hiszen amint az ember belép ide elvarázsolja valami egészen különleges dolog. Nem az a tipikus színházi atmoszféra, inkább egyfajta kuckó, ahová az ember azért jár, hogy megtalálja a saját lelki békéjét és önmagát… Míg az előadás előtt lent ücsörögtem a kávézóban, addig volt időm körülnézni. A belső tér igazán letisztult, a hallban halk zene szól, aminek van egyfajta megnyugtató hangulat, ami szinte azonnal magával ragad.Egyszerűen jó itt lenni.

Aki régebb óta olvas, az tudhatja, hogy az Agyigóról írtam már korábban, de mivel történt némi változás az előadásban, ezért azt gondolom nem követek el megbocsájthatatlan bűnt azzal, ha most újra írok róla. Az első és szerintem legszembetűnőbb dolog az egyértelműen az, hogy a megszokott felállás erre az estére felbomlott, így Nagyváradi Erzsébet mellett a közönség nem Kutik Rezsőt, hanem Vasicsek Jánost láthatta a színpadon. Ez sok szempontból egészen más irányba vitte el az előadást, hiszen a két előadó egyénisége is teljesen eltérő, így hát a hatás, amit kiváltanak a közönségből is egészen más.

Az Agyigó Szabó Magda életét dolgozza fel a gyerekkorától kezdve egészen addig, míg Magda megismeri, majd elveszti a férfit, akire egész életében vágyott. Ő és Szobotka egy lélek voltak két testben, amit az írónő több vele készült interjúban is kihangsúlyozott. Az ő szerelmük története egy olyan csoda, amire minden ember vágyik az életében.

Ugyan nem sokan tudják, de Nagyváradi Erzsébet és Szabó Magda a való életben is találkoztak. Igaz a színésznő akkor még csak a szárnyait bontogatta, de Magda már akkor is meglátta benne azt azt a tehetséget, ami évekkel később bontakozott ki igazán. Azt hiszem, ha még élne, akárhányszor látná ezt az darabot büszkén ülne a nézőtéren, hiszen olyan színvonalú előadás született az életéről, amiről minden író álmodik. Igazán méltó emléket kapott Ő és Szobotka is.

Az előadást Czeizel Gábor rendezte, de Nagyváradi Erzsébet keze munkája is benne van abban, hogy ez az előadás megszületett, Vasicsek János pedig tökéletes partnere volt ebben. Lehet, én vagyok a világon az egyetlen ember, de én kifejezetten szoktam élvezni az olyan darabokat, ahol színész házaspárok játszanak együtt. Talán azért, mert ezeknek az előadásoknak mindig megvan a maga bensőséges hangulata, ami szinte azonnal átjárva a nézőteret, ahogy ez ebben az esetben is megtörtént.

Nem akarok spoilerezni, de van az előadásnak van olyan része, amit mikor először láttam, már akkor is a hideg rázott tőle. Ez az a rész, amikor Nagyváradi Erzsébet Szabó Magda bőrébe bújva mesél az írónő és az édesanyja kapcsolatáról és ebben a részben van egy olyan rész, ahol elmondja, hogy Jablonczay Lenke is írt, csak a verseit széttépte az anyukája, egy mégis megmaradt, amit a Régimódi történet színpadi feldolgozásába épített bele. Ezen a ponton van egy rész, ahol Nagyváradi Erzsébet énekelni kezd. Bevallom, hogy én mindig ezt a részt várom a legjobban. Ez most így volt, de amint meghallottam ezt a dalt akkor döbbentem csak rá igazán, hogy ez mennyire másképp tud hangzani így ebben az új felállásban. Nem azt mondom, hogy nem szerettem ezt a dalt a másik feldolgozásban , de ezzel, hogy más felállásban is hallottam, valami megváltozott bennem.

Az, hogy Vasicsek János más stílusban játszotta el a prózái részbe épített zenei feldolgozásokat, egy egészen más hangulatot adott a darabnak. A zenei betétek nem pihenőképp szolgáltak a hosszú monológok közepette, hanem tovább fokozták az érzelmeket és vitték tovább a történetet. Nem voltak pihenők, amikor a néző tudott volna fújni egyet, mielőtt újabb érzelmi hullámot kapott volna, hanem végig volt egy jól felépített íve az előadásnak, aminek a csúcspontja egyértelműen az utolsó közös dal volt a két előadó között. Az az összhang, ami kettőjük volt, tette igazán különlegessé az előadást, pontosabban az, hogy láthatóan nem kellettek szavak ahhoz, hogy egymásra hangolódjanak és ha nem is direkt, de voltak pillanatok, amikor láthatóan lopva egymásra pillantottak, miközben a szemükből még messziről is kiolvasható volt az az óvó szeretet, ami összeköti kettőjüket. Ezek a dolgok másképp hatottak, mint korábban. Más érzéseket tettek hozzá, még bensőségessé és intimebbé tette magát az előadást. Amit ők ketten csináltak az csodálatos volt.

Nagyváradi Erzsébetről már többször írtam, hogy remek színésznőnek tartom, de amit az Agyigó kapcsán csinál a színpadon az még így, sokadig nézés után is ámulatba ejt. Ő nem csak eljátszotta Szabó Magdát, hanem erre a rövid időre visszahozta az életbe, ami egyáltalán nem könnyű színészi teljesítmény, hiszen az előadás érzelmi részét egyedül építi fel és cipeli hátán a súlyos terheket, amiket ez az darab tartogat akár színészi akár lelki téren. Hiába, Szabó Magdának igaza volt abba, hogy olyan madár Ő, aki úgy született, hogy tud repülni…

Az, hogy ezt az előadást én szívem szerint minden emberrel megnézetném, az nem titok. Szerintem Szabó Magát megismerni alap lenne és ez az előadás tökéletes ahhoz, hogy az emberek képbe kerüljenek az írónő életével. Másrészt olyan színházi élmény ez az előadás, amit nagy kár kihagyni...Igazi érzékenyitő darab ez, amiből sokkal, de sokkal több kellene a mai világban. Remélem, hogy még többször lesz alkalmam a könnyeim törölgetni a nézőtéren.

Nem tagadom, hogy nekem ez az egyik kedvenc előadásom, ami nagyon közel került a szívemhez és hiába sírok otthon minden előadás után, akkor is megnézem újra és újra… 

Ezt az előadást csak őszintén tudom ajánlani azoknak, akik szeretik az igényesen összerakott, érzelmekkel teli előadásokat, amik nem csak elgondolkodtatja az embert, hanem  megtanítja arra is, hogy hogyan értékeljük az életben azt, amint van, hisz minden mulandó, nincs olyan, ami örökké tartana...Úgy, ahogy Magda elvesztette Szobotkát, úgy bárki elvesztheti még a számára legfontosabb embereket is sajnos.

kép: port.hu

„ Hogyan örökölheti meg valaki a saját örökségét ? ” – A maratonfutók tiszteletkört futnak kritika ( Pesti Magyar Színház)

 

A Pesti Magyar Színházban 2019. április 12-én mutatták be a maratonfutók tiszteletkört futnak című  balkáni fekete komédiát, amit a olasz származású Paulo Magelli rendezett.

A darab a Topolavity család életén keresztül mutatja be milyen is az élet a balkánon. Itt nincsenek nők, csak férfiak, apák és fiaik. Öt generáció huszonöttől száz éves korig látható a színen. A családban mindenki egy bizonyos Végtelen nyugalom Kft-nél dolgozik, ahol elméletileg koporsógyártással foglalkoznak, de ez az egész csak egy álca. A koporsókat tulajdonképpen kilopják a temetőből és azt restaurálva újként adják el. Mirko, a családban a legfiatalabb fiú épp ez ellen lázad fel, sőt egyenesen ki is akar lépni az üzletből, amit a többiek nem hagyhatnak, így ha kell erőszakot alkalmazva is, de ráveszik a fiút, hogy vigye tovább a családi hagyományt, különben az üzlet elvesztésével a családfa is kiszárad.

Egy biztos: Nagyon megosztó a darab.

Az, hogy miért pont maratonfutók tiszteletkört futnak lett a címe sokáig nem értettem, aztán rájöttem, hogy bizonyos értelemben a maratonfutás az idő, még a tiszteletkör a halál szimbólumaként is értelmezhető. Ennek ellenére én más címet adtam volna neki, de ez legyen a legkevesebb probléma.

Kivételesen most úgy gondoltam kicsit szétszedem a darab elemzését, így külön tematika szerint szedtem össze a gondolataimat, aztán a későbbiekben meglátom, hogy ez vagy az előbbi elemzés nyeri el jobban a tetszésetek, csak gondoltam szólok előre, hogy ne a megszokott formát várjátok.

A színpadi szexualitás.
Nos, ez sokaknál kiverte a biztosítékot. Én sem szeretem, ha meztelenkednek ez tény. Bizonyos mértékig épp ezért egyet értek azokkal, akik szerint kicsit túlzásba estek az alkotók, de valahogy mégis be kellett mutatniuk azt, hogy a balkáni életben milyen fontos szerepe van a testiségnek. Igaz a kevesebb itt több lett volna, ez tény.

Trágár beszéd.
Én hozzá vagyok szokva, de sokakat zavar. Az, hogy ezt miképp lehetett volna, kiküszöbölni igazából nem tudom, hiszen másképp elég nehéz lett volna hitelesen ábrázolni a szereplőket. Hiszen egy bűnöző a való életben sem beszél másképp.

Színészi játék.
Nálam nagyon sarkalatos pont, de ha valami remek volt ebben a darabban az a színészek által nyújtott csodálatos teljesítmény. Rancsó Dezső, Gáspár Kata, Soltész Bözse, Takács Géza és Telekes Péter az, akit első sorban szeretnék kiemelni. Imádtam őket! Az ő játékukban akkora erő volt, ami egyszerűen mindent mást lesöpört. Vitathatatlan, hogy bennük megvan az a nagyon erős színpadi jelenlét, ami miatt egyszerűen lehetetlen volt nem figyelni rájuk. Mindegyikük igazi egyéniség a színpadon. Persze a többiek is remekek, szó sincs arról, hogy ne lennének azok! Látszik, hogy mindegyikük részéről sok munka van ebben a darabban, de azt hiszem ez megérte ennyi munkát befektetni ebbe a darabba. Az eredmény ugyanis magért beszél: a karakterek hitelesek voltak, a kommunikáció a színészek között láthatóan nagyon jól működött, ezáltal egy csapaként tudtak dolgozni, ami egy ilyen horderejű produkciónál szerintem nagyon fontos. Szóval minden tiszteletem az övék! Nagyon jók voltak!

Rendezés.
Volt, amit másképp csináltam volna, de szerintem összességében szerintem teljesen rendben volt a darab ebből a szempontból. Mondjuk az első és második felvonás között mindenképp csináltam volna valamiféle átvezetést, mert így nekem kicsit olyan volt, mint két különálló történet lenne, hiába ugyanazok a szereplők. A többi viszont tetszett.

Jelmezek és színpadtér.
 Látványosan volt berendezve a színpad, a színészek által viselt jelmezek teljesen kor–és karakter hűek voltak, vagyis teljes összhang volt a színpadi kép és a történet cselekménye között, ami úgy gondolom mindenképp pozitív. Igaz voltak olyan színpadi elemek, amik magukra vonták a figyelmet, mint pédául a nagy fa vagy az autó, de ezek sem voltak zavaróak. Sőt... szerintem teljesen beilletek a megálmodott színpadképbe.

Amit én gondolok erről a darabról.
Mindent összevetve (a kisebb hibák ellenére is) nekem tetszett a darab. Simán megnézném még egyszer, akkor is, ha durva és kissé trágár. Mondjuk nekem pont ezért tűnt  olyan valódinak, hiszen aki volt már a Balkánon az pontosan tudja milyen ott az élet. Na, ez a darab pont olyan. Mocskosó, valahol mégis egészen szórakoztat.

Ennek ellenére én inkább azoknak ajánlanám, akik értik ezt a fajta humort és nem akadnak fent azon, hogy ebben a színdarabban bizony rengeteg a szexuális utalás van és bizony előfordul az is, hogy a szereplők nem éppen szalonképes szavakat használnak.

Szereposztás:

HUNYADKÜRTI ISTVÁN - Topálovity Maximilian
MERTZ TIBOR - Topálovity Akszentije
VÉGH PÉTER - Topálovity Milutin
RANCSÓ DEZSŐ -Topálovity Laki
TAKÁCS GÉZA - Topálovity Mirko
GÁSPÁR KATA – Krisztina
TELEKES PÉTER - Ördög Gyenka
SOLTÉSZ BÖZSE – Olja
HORVÁTH ILLÉS - Piton Billy
SIPOS ÁRON- Elgázolt ember

Valamint BORKÖLES BENCE és TÓTH KRISTÓF ZSOLT

Alkotók:

Rendező: PAOLO MAGELLI
Rendezőasszisztens: JUHÁSZ ANDREA
Dramaturg: ŽELJKA UDOVIČIĆ
Díszlettervező: LORENZO BANCI
Jelmeztervező: MARITA ČOPO
Zeneszerző: LJUPČO KONSTANTINOV
Szcenikus : BALÁZS ANDRÁS
Irodalmi konzultáns: DERES PÉTER
Korrepetitor: MAGONY ENIKŐ
Tolmács: ANIKÓ SAVIJA , TINA ČORIĆ
Ügyelő: LOSONCZI ANITA
Súgó: BALÁZS ÉVA

képek : Pesti Magyar Színház

„Engedje el a fiát! Magának szüksége van a feloldozásra…” – Grace és Gloria kritika ( Pinceszínház)

 

A kritikában SPOILER is található  !!

Tom Ziegler Grace és Gloria című darabjának a története már gyerekként megfogott, de nyilvánvalóan 13 évesen még éretlen lettem volna egy ilyen tragikus darab megértéséhez. Kilenc év után azonban teljesült ez a vágyam is, ha nem is teljesen úgy, ahogy én azt gondoltam.

A Pinceszínházban 2019. március 15-én tartották a bemutatót, én két nappal később láttam az előadást. Bár utóbbi időben rájöttem arra, hogy jobb várni a bemutató után egy kicsit, hogy megérjen és teljesen összeálljon az előadás, ennek ellenére azért gyakran előfordul velem is, hogy a premier után rögtön megnézem a darabot, mert annyira érdekel.

Grace és Gloria. Két nő találkozik az élet legnehezebb pillanatában.Grace halálos beteg. Gloria önkéntes, aki haldoklóknak segít eltávozni. Glória megjelenése és kényszeredett segíteni akarása mindkettőjükben feszültséget kelt. Ám, ahogy jobban megismerik egymást, rájönnek, mi mindent tudnak tanulni a másiktól. Glória az elengedésre akarja tanulni az ifjú Gracet, de végül Grace tanítja meg őt arra, hogyan kellene élnie.A küzdelemben mindketten nyernek.

Kútvölgyi Erzsébet, aki Gracet alakított a színdarabban egy nagyon különleges színésznő.  Pár éve már láttam őt a Testőr című darabban is játszani, és már akkor megfigyeltem azt, hogy milyen különös módón kelti életre az általa formált karaktereket, köztük Gracet is.

A darab elején több párbeszéd van, a végén sok a monológ, a kettő között pedig van egy érdekes átvezetés. A Kútvölgyi Erzsébet alakította Grace nem más, mint egy zsémbes asszony, aki nem akar szembenézni a sorsával. Ez egy erős kezdést igényel a színésznő részéről is a játék tekintetében, később aztán, mikor Gloriával kialakul egy különös kapcsolata, a karakter is egyre szelídebb lesz, amiben viszont már a partnerére, Juhász Rékára is kellett támaszkodnia. Ez azért fontos, mert a dráma épp a kettőjük kapcsolatára épül, így az egyik karakter is a másikból bontakozik ki igazán. Fontos az összhang. Ezt azért érdekes, mert kevés darab esetében fontos az, hogy milyen erős az indítást és sokkal inkább fontos a tetőpont elérése. Nos, itt nagyon magasból kell indítani és azt szépen fokozatosan lejjebb vinni, aztán a tetőponton újra felemelni. Vagyis az első pár jelent az, ami igazán fontos, amin a hangsúly van.

A Gloriát alakító Juhász Rékát még korábban egyetlen darabban sem volt szerencsém megtekinteni, ezért is voltam még inkább kíváncsi arra, hogy mit képes kihozni magából a színpadon. Hát nem kellett csalódnom. Ő és Kútvölgyi Erzsébet a színpadi játékuk tekintetében nagyon jól illenek egymáshoz. Teljes összhang. Láthatóan nagyon szépen egymás alá dolgoznak és a megfelelő pillanatokban emelik fel a másikat.  

Amikor én ott voltam Juhász Réka óvó gonddal figyelte Kútvölgyi Erzsébet minden mozzanatát, ami láthatóan sokszor nem feltétlen volt a darab része, de ez egyáltalán nem zavar bele a játékba, sőt szerintem sokan azt gondolták ez is hozzá tartozik a szerephez. Mindenesetre felemelő volt látnia, hogy két színész ilyen szinten összekapcsolódik mind játékban mind pedig érzésekben. Talán ez utóbbi akkor volt leginkább megfigyelhető, amikor a történet azon pontjához érkezett, mikor Gloria bevallja Gracenek, hogy autóbalesetben elvesztette a fiát. Ekkor Grace is ráébred arra, hogy Gloria ettől az önkéntességtől tulajdonképpen a feloldozást válja. Szerintem ez volt az a pont a történetben, ahol a két nő kapcsolata végérvényesen összefonódik, hiszen Grace maga is átélte ugyanezt a tragédiát, négyszer is. Ezért is képes annyira együttétezni Gloriával.

Van is egy jelenet úgy a darab közepén, amikor Gloria vacsorával állít be Gracehez. Gloria eleinte kétkedve fogadja a számára ismeretlen fogást, de Grace kedvéért mégis megkóstolja. Bizalom. Bizalom a kulcs mindenhez. Pont úgy, mint akkor, mikor Grace beavatja Glóriát az életébe, elsőként például mesél neki az unokahúgáról, aki a legfiatalabb élő rokona, akivel ráadásul sokat is leveleznek, később aztán mesél a 4 fia elvesztéséről és arról is, hogyan és kivel csalta meg a férjét.

Ahhoz azonban, hogy egy darab megszülessen, szükség van egy rendezőre is, aki jelen esetben Méhes László volt. Korábban tőle már láttam egy-két rendezést, de szégyenszemre akkor még nem igazán figyeltem fel a munkásságára. A Grace és Gloria esetében azonban nagyon szépen megfigyelhető volt a rendező úr munkássága. Ez javarészt a két színésznő játékában volt megfigyelhető, pontosabban abban, hogy a legjobb színész is lehet pocsék, ha rossz instrukciókat kap a rendezőtől. A Grace és Gloria esetében azonban láthatóan Méhes László sokat foglalkozott azzal, hogy kibontsa a két nő közötti állapotot és segítsen a két színésznőnek abban, hogy építkezhetnek egymásra.

A másik a díszlet, ami Rózsa Istvánnak köszönhető.Egyszerű, mégis nagyszerű. Pontosan annyit és azt mutat, amit kell.Egy egyszerű ház-belső, amolyan parasztos ház jelleggel. Ezt nagyon jól visszaadja, a minimál díszlet. A jelmezekről szintén ugyanez mondaható el, bár az is igaz, hogy Juhász Réka többször átöltözik a darab során, de mindegyik jelmez. Nekem a személyes kedvencem a térdig erő csizma, a hosszított párducmintás felső és a piros szoknya kombinációja volt, de ez csak személyes vélemény.

Bár nem annyira jellemző rám, de volt egy-két jelenet, amit nehezen bírtam könnyek nélkül. Főleg, hogy nekem személyes tapasztalatom is van, mint a rákos emberek elégedésével, mint a hospice munkájával kapcsolatban, amit ez a színdarab mindféle ferdítés nélkül mutatatott be, ami nekem külön tetszett, hiszen sokszor megesik, hogy a hatáskeltés kedvéért túldramatizálják a dolgokat, ami elviszi a hangsúlyt arról, amiről az előadásnak szólnia kéne.

A Grace és Gloria igazi érzékenyítő darab, amire a mai én központú világban fokozottan nagy szükség van, azt hiszem. Igaz én az előadást pont a drámaisága miatt 18 éves kor alatt semmiképpen nem ajánlanám. Meg nem is csak azért. A történet megértéséhez is kell egyfajta érettség, mert anélkül az egész egy élvezhetetlen összevisszaság. Ha viszont érti az ember a két nő történetének tanítását, akkor olyan élményben lehet része, amit egyhamar biztosan nem feled el…

Alkotók:
Szerző: Tom Ziegler
Fordította: Zimmermann Claudia
Díszlettervező: Rózsa István
Jelmeztervező: Horváth Kata
Ügyelő : Bali V.Gergő
Fodrász: Holluby Eszter
Rendezőasszisztens: Zakar Ági
Rendező: Méhes László
Fotók : Gergely Bea