Régi klasszikus a Turay Ida Színház színpadán – Indul a bakterház egy csipet meglepetéssel fűszerezve

Azt hiszem ezt a darabot nem kell különösebben bemutatnom senkinek, hiszen az alapjául szolgáló film klasszikusnak számít a magyar filmgyártás történetében.

Annak, akinek valamiért mégis kimaradt volna az életéből az Indul a bakterház, röviden elmesélem a történetet (aki ismeri az lapozzon át nyugodtan ezen a részen): A főhősünk, Bendegúz egy áldott rosszcsont fiú, akit az édesanyja leküld vidékre, ahol a Szabó bakternél kap munkát, mint tehénpásztor. Itt ismerkedik meg a bakter anyósával, a Tés asszonnyal, a bakter feleségével, Borcsával, a lókupeccel Patással, Csámpás Rozival és a falu többi lakójával. Bendegúz a falun töltött idő alatt sem változik sokat, rengeteg csínyt követ el, főleg a Tés asszony ellen, többek között azzal, hogy rendszerint öreg banyának nevezi őt. Ez azonban nem minden, a fiú rendszerint gúnyt űz az asszonyból, hol szellemnek öltözik, hol bakancsot tesz a Tés asszony levesébe és még sok hasonló tréfát kitalál, de nem akarom mindet lelőni, mert ezt tényleg látni kell, akkor hat igazán. 

Mikor meghívást kaptam a darabra, nem is volt kérdés, hogy elfogadom-e. Igaz akkor még nem tudtam, hogy nem egy szimpla előadásnak leszek tanúja, de hogy pontosan miért is, arról később…

 Az előadást Cseke Péter rendezte. Főbb szerepekben Mikó István (Szabó bakter), Boros Ádám (Bendegúz), Győri Péter (a lókupec), Szabó Anikó (Tés asszony), Fehér Adrienn (Borcsa) és Nyírő Bea (Csámpás Rozi) volt látható.

A rendezés tekintetében egy olyan előadást láthattak a nézők, ahol a humor volt a játék fő alkotóeleme. Nekem különösen tetszett, hogy a darab hangulata visszaadta azt a falusi miliőt, ami a filmben volt látható, még ha nekem néha túlzónak is tűnt ez a fajta humor, ami az előadást körülölelte. Ez ízlés kérdése, annak, aki szereti a sok nevetést, annak lehet ez fel sem tűnik. Nekem egy hangyányit sok volt, de nem annyira, hogy emiatt rossz szájízzel gondolnék vissza az előadásra. Épp ellenkezőleg!

A színészek fantasztikusak voltak. Egy igaz összetartó kis csapatot láthattak a nézők, akik szívük- lelkük beleadják a játékba, miközben maguk is jót szórakoznak játék közben. Nekem ezt különösen jó érzés látni, mikor a színészek nem külön utakon járnak, hanem szépen egyben van az egész előadás, úgy, hogy mindenki hozta a maga tehetségét, tudását, szakmai alázatát, ami összeáll egy kerek egész történetté. Ezért sem tudnék a színészek közül senkit kiemelni, mert nem tartanám korrektnek. ŐK egy csapatként, egymás kezét fogva dolgoztak azon, hogy a nézőknek egy fantasztikus estét szerezzenek és szerintem ez a legfontosabb, a színház lényege, a mostani helyzetben kiemelten is.

Nekem külön tetszett a nyitó és záró monológ, ami keretet adott az egész történetnek, miközben egyedivé is tette azt, emléket állítva ezzel Bendegúz falun töltött néhány hónapjának, s közben elkövetett csínytevéseinek.

A nagy igazság viszont az, hogy én személy szerint, a  díszletről is alig tudtam levenni a szemem, annyira kifinomult, jól felépített és aprólékosan átgondolt elemeket láthattunk, ami azonnal visszaidézte a falusi hangulatot, a szegényes életmódot, a régi vályogházakat és az állatok óljait a kert végében. Minden annyira élethű, annyira valóságos volt, hogy még most is nehezen találok szavakat arra, hogy leírjam az érzéseim, pedig ez nem jellemző rám.

Bizonyára most már mindenki arra kíváncsi miért is volt különleges ez az előadás, ahogy azt már a címben is olvashattátok. Bár én nem tudtam előzetesen róla, de Mikó István épp az előadás napján ünnepelte a 70. szülinapját. A színházi szakmában az ilyen esetekben az a protokoll, hogy a művészt előadás után ünneplik meg pályatársai, ám Darvasi Ilona (a Turay Ida színház igazgatónője) egészen más ötletet eszelt ki. Míg az előadás kezdete előtt, mikor a színészek még az öltözőben végezték az utolsó simításokat, az igazgatónő feljött a színpadra és pár szóban felvázolta a közönségnek, hogy az eddigi hagyományokat megtörve előadás közben egy közös dal éneklésével köszöntik fel a Művészurat. Arra azonban szerintem senki nem számított, hogy az igazgatónő maga is jelmezt öltve kapcsolódik be az előadásba, felköszöntve a Művész urat. Számomra már maga a gesztus, ez a kedves kis köszöntés is, igazán szívet melengető volt. Képet adott a társulati összetartásról, a lélekről, szeretetről és a színház tagjainak egymás iránt érzett tiszteletéről is. Bár, ahogy körbenéztem a közönségen, a sok fátyolos tekintetből azonnal világossá vált, hogy mások lelkét is sikerült megérinteni ezzel a kedvességgel.

Erről van egy kis rövid videós összeállításom is a Turay Tv csapatának jóvoltából, amit az Ő engedélyükkel szeretnék veletek megosztani, érdemes megnézni, mert leírva sok érzés nem jön át:

ITT tudjátok megnézni!

Az előadást jó szívvel ajánlom azoknak, akik nyitottak a falusi humorra, mert ebben az előadásban leginkább ezen van a hangsúly. A kevésbe nyitott, szolidabb előadást kedvelőknek nem biztos, hogy ez a legmegfelelőbb választás, de aki elég bátor azt nem ijeszteném el, mert összeségében nekem nagyon tetszett a darab. Fantasztikusak a színészek és csodálatosan szép a díszlet is! A történet dramaturgia szempontból is jól fel van építve, egy kerek egész történetet ad. Bennem abszolút nem hagyott hiányérzetet, de azt jó tudni, hogy a film és a színdarab csak bizonyos pontokon azonos, sok jelenet van, ami a színházi előadásból kimaradt, ugyanakkor így sem éreztem azt, hogy bármilyen formában sérült volna a történet ettől…

További információk és jegyvásárlás: Turay Ida Színház hivatalos oldala

Az Öreg hölgy látogatása a Vígszínház színpadán

 

11 éve nem jártam a Vígszínházban. Talán ezért egy kicsit izgultam is, hogy milyen lesz ennyi idő elteltével ebbe a csodálatos és meglehetősen impozáns épületbe belépni. Este fél hét előtt érkeztem meg, a kapuban két kedves hölgy fogadott minket, akik a kötelező lázmérést követően mosolyogva engedtek be minket az előtérbe. Nekem sajnos nem sok emlékem volt a helyről, így egy kicsit olyan érzés fogott el, mintha meseországba érkeztem volna. Nem mellesleg azt hiszem, hogy kezdem megszeretni ezt a fajta világot is, a kisebb és némileg családiasabb kamaraszínházak mellett. A jegyem a földszint 10.sorjának 3.székére szólt, ahonnan az egész színpad kellemesen belátható volt.

Bár Dürrenmant egyik legismertebb és legtöbbet játszott színdarabjáról van szó, jómagam most először találkoztam a művel, előzetes ismereteim sem a történetről, sem pedig a szereplőkről nem voltak. Így én abszolút minden elvárástól mentesen ültem be a nézőtérre.

Amint felgördült a vörös bársony függöny, már az első körülbelül öt perc után világossá is vált az, hogy egy a nézőkre is nagyon erősen ható darabról van szó. Érezhető volt a ki nem mondott feszültség és a csontig hatoló diszharmónia érzése.

A történet egy eladósodott városka lakóiról szól, akik kénytelenek a nyomorban élni. Ebbe a vidéki kisvárosba érkezik a jótékonyságairól (is) ismert Claire Zachanassian, aki 40 évvel ezelőtt Klara Wäscher néven ebben a kisvárban élt. Klara fiatalkorában beleszeretett Alfred Ill-be és teherbe esett tőle. A férfi a bírósági tárgyaláson hamis tanuk segítségével azt állította nem csak neki volt viszonya a nővel akkoriban. A megalázott Claire elhagyja a várost, a gyerekét pedig egy éves korában elveszíti. A nő, hogy enyhítsen fájdalmán elkezdi falni a férfiakat. Güllenbe a hetedikkel érkezik, esküvője már itt van a nyolcadikkal, a kilencedik férj egy dohányültetvényes, de jön még egy filmszínész, aztán egy Nobel-díjas tudós is. Claire hatalmas vagyont örökölt. Már régen milliárdjai vannak, amiből egymilliárdot ajánl fel a városnak, ha megölik első szeretőjét, Alfred Ill-t. A gülleniek először felháborodnak, de a pénz csábítása szép lassan megtöri őket. A „becsületes polgárok” elkövetik kollektív gyilkosságot.

A Vígszínház a látványos díszlet mellett egy szakmailag is nagyon erős csapattal dolgozott, olyan művészekkel, mint Hegyi Barbara, Hegedűs D. Géza, Kőszegi Ákos, Seress Zoltán, Fesztbaum Béla, Antóci Dorottya, Ertl Zsombor és még sorolhatnám a neveket, de azt hiszem a szereposztást azért mindenki el tudja olvasni.

Én most ebben az ajánlóban két színészt emelnék ki, aki nem más, mint Hegyi Barbara (Claire) és Hegedűs D. Géza (Alfréd Ill).

Hegyi Barbarával szemben nehéz nem elfogultnak lennem ,de az Ő munkásságával én személy szerint nagyon könnyen tudok azonosulni, ami talán azért is lehet, mert egészen sokféle szerepben láttam már őt és mindegyikben tudott valami olyat adni, ami megérintett. Barbarának fantasztikusan színes eszköztára van, akit kivételes tehetséggel tud használni. Claire Zacharassian karakterét is úgy építette fel az első perctől fogva, hogy konkrétan rázott a hideg tőle. Annyira szerethetetlen, aljas és sóher egy figura ez az az ember, egy nagyon erős, határozott és céltudatos nő, akit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Barbara pedig szó szerint tündökölt szerepben. Olyan volt, mint egy igazi díva, akiből az élet kiölte az érzelmeket. A vörös paróka és a feszes fekete bőr öltözék pedig külön passzolt is a karakteréhez. 

Hegedűs D. Gézát sokan ma is élő legendaként emlegetik, de be kell valljam, nekem eddig ritkán volt szerencsém őt színpadon látni. Ennek ellenére megértem  az embereket. Tőle is, hasonlóan Barbarához, egy nagyon hiteles alakítást láthattunk. Tetszett, hogy tudta mikor mennyire szabad drámainak lennie és láthatóan együtt élt az előadással. Tipikusan az- az alázatos színész alkat, aki anélkül is tud tündökölni, hogy bárki felé akarna emelkedni.

 De hogy ne csak őket említsem, azért hozzátenném azt, hogy egy szakmailag nagyon erős csapatot kell megemlítenem, mikor az Öreg hölgyről írok. Egy színes egyéniségekkel és színészi játékkal teli művészgárdát, ahol nagyon változatos a korosztály, a sok fiatal és tehetséges színész mellett megjelennek a szakma „nagyjai” is, ami új színt visz az előadásba. Nekem ez különösen tetszett, mert minden színészen érződik az, hogy szakmailag nagyon szeretne bizonyítani. Ripacskodásnak azonban nyoma sincs. Csak tiszta és hiteles, egymást támogató játéknak.

Rudolf Péter, mint rendező ezzel a darabbal szerint nagyot robbantott, mint első Vígszínházi rendezésével. Ha a későbbiekben is ilyen vagy legalább ehhez hasonló színvonalú darabok lesznek a Vígben, szerintem többen fognak odajárni ( eddig is biztosan voltak jók persze, ezzel nem vitatkozom) . Nekem külön tetszett, hogy a látványos díszleten és jelmezen túl Rudolf Péter nagy hangsúlyt fektetett a színészek játékán keresztül a karakterek érzéseinek megjelenítésébe is.

A legszebb monológ a második felvonásban hallható, amikor a papot játszó Seress Zoltán, Szent Pál szeretethimnuszának egy részletét olvassa fel, ami a következőképpen hangzik el: „A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.” Számomra ez egy nagyon fontos üzenete a darabnak. Lehet, hogy ez néhány mondat, alig pár perc, de fontos. A mai világban pláne…

Ez nem egy  tipikus szerelmi történet. Nagyon nem az! Ez a darab a pénz hatalmáról szól. Arról, hogy meddig mennek el az emberek a jólét reményében. Ez pedig nagyon jól megjelent. Nem véletlen, volt, aki elment előadás szünete alatt.

Ez a darab koránt sem nem való mindenkinek, sőt szerintem nagyon megosztó lesz majd, de lehet tévedek. Engem nagyon erősen érintett, mint a megteremtett légkör, mint a színpadon látott játék is. Aki a könnyedséghez és a humorhoz van szokva, annak ez egy nagyon magas labda lehet. Egy valódi karddöfés a szívbe…

Teljes szereposztás, képek és jegyvásárlás : http://vigszinhaz.hu/Az_oreg_holgy_latogatasa_1_1

képek : Vígszínház hivatalos oldala

Na, de Államtitkár úr – Premieren jártam a Turay Ida színházban

 

A pandémia óta ez volt a második premier, amin részt tudtam venni, ami abból a szempontból igazán érdekes, hogy korábban még nem jártam a Turay Ida színházban. Igaz már legalább egy éve tervben volt, hogy megnézzek valamit, de mint tudjuk, ami késik, az nem múlik.

Előjáróban a Turay Ida színházról talán annyit, hogy az elmúlt 3 évem jelentős részét apró, 100-120 fős nézőterű helyeken töltöttem, ezzel ellenben a Turay Ida színház a maga 315 fős nézőterével egy teljesen új dimenziót adott a színházlátogatási szokásaimnak. Számomra már maga az épület is olyan volt, hogy azonnal szembe csapott az a varázs, ami ilyenkor megérinti az embert. Mikor először megláttam a nézőteret és a színpadot, akkor éreztem meg igazán, mennyire más egy ilyen közegben létezni. Más, de nem rossz értelemben. Jó, na megkönnyeztem egy kicsit ezt az egész hangulatot, annyira jó volt látni újra a nézőket, érezni a színház illatát, érzékelni azt a felfokozott izgalmat a levegőben, amit csak ilyenkor lehet, a premierek előtt. A közönség pedig végig szinte együtt élt: nevettek a vicceken, sóhajtoztak mikor megtörtént a várva- várt csók... Olyan szép pillanatok voltak ezek. Apróságok, de a pandémia után az én szívemet is megérintették.

A darab 3 felvonásból áll, ami annyit jelent, hogy 19 órás kezdés esetén 22 órakor ér véget az előadás.

A történet szerint Lázár Csaba, államtitkár felveti azt, hogy mi lenne, ha az asszonyok nem dolgoznának a hivatalban, hanem férjhez mennének, bölcsöt ringatnának, s fakanalat ragadva finom étkekkel várnák haza a férjeiket. Ebből a meggondolatlan kijelentésből persze jókora perpatvar keletkezik, ami az alapját adja ennek az igen csak humoros, ugyanakkor fontos témát boncolgató vígjátéknak. 

A rendezés tekintetében egy igencsak átgondolt stratégiát lehet megfigyelni magában a darab ütemében és a színészek játékában is. Azt elsőre látni, hogy a színészek mind más és más személyiségek. Míg egyikük lételeme a pörgés, addig a másikuk sokkal nyugodtabb, higgadtabb személyiség. A darabban viszont rendkívül jól összehangolták ezeket a jellembeli különbségeket. Nekem ez például nagyon fontos, mert a nem jól kiegyenlített játék nagyon el tudja vinni a darabot. A Na, de Államtitkár úr viszont kellemesen volt pörgős, humoros és elgondolkodtató. (rendező : Sztárek Andrea)

A szereplők közül Szuromi Bernadett (Farkas Ilonka), Kurkó J. Kristóf (Lázár Csaba, államtitkár úr), Győri Péter (Marosi, a titkára), Bódi Barbara (Zádori Zizi, a táncosnő) és Pásztor Máté (a fotóriporter) karaktere emelkedett ki igazán, így elsősorban róluk szeretnék írni, de azt nem szabad elfelejteni, hogy rajtuk kívül még számtalan színész vett részt a produkcióban, akik nélkül nem lett volna előadás.

Az előbb említett öt (fő)szereplő közül mindenki nagyon más egyéniség (színészként), ugyanakkor a játékuk rendkívül tiszta és kellemesen humoros. S bár láthatóan mindenki más technikával dolgozik közülük, fantasztikus ívet adnak az általuk eljátszott figuráknak. Igaz nagy karakter fejlődések nincsenek a történetben, de így is van egyfajta „biztonsági” pálya, amiről nem szabad lelépni. Hiszen bár egy vígjáték lényege a nevetés, de mint az élet más területein is, úgy a színházban is érvényes a szabály, miszerint a kevesebb néha több. És ez itt most abszolút rendben is volt! Jó volt nézni őket: a bájuk, gyermeki játékosságuk és játékuk tisztasága egy nagyon szerethető, bensőségek érzést adott a darabnak.

Én személy szerint szeretem azt látni, ha a színészek felszabadultak, ha csillog a szemük, ahogy játszanak és itt most ez történt. Egymás kezét fogva, együtt nevetve csináltak valamit, amit nem csak a nézők, hanem láthatóan a ők is élveztek. Nekem ez külön öröm, de lehet ezzel egyedül vagyok.

A három felvonás elsőre hosszúnak tűnhet, de megvan az az üteme az előadásnak, ami miatt szerintem is szükséges volt így megoldani. A színészekre visszatérve voltak erősebb és kevésbé erős jellemek, ugyanakkor azt láttam, hogy az , aki vezéregyéniségként vett részt sem söpört alább senkit. És itt jön képbe az, hogy a darab nagyon jól van rendezve, Sztárek Andrea akár tudatosan akár tudat alatt figyelt arra, hogy mindenki tudjon érvényesülni. Az, hogy (színészként) két ember nem egyforma azzal nincs semmi baj, egészen  addig míg együtt tudnak játszani.

Hogy őszinte legyek, én nagyon jól szórakoztam. Innen tényleg úgy jöttem ki, hogy órákig tudtam volna beszélni a darabról, annyira intenzíven éltek bennem a dolgok azután is, hogy véget ért volna az  előadás. Nagyon tetszett a darabban a történetmesélés  és nevetés egyensúlya, a színészek  játékossága, a világosítók munkája, s azé a stábé, aki azon volt, hogy a covid19 pandémia ellenére is mosolyt tudjon varázsolni az arcokra. Szóval maszk ide vagy oda, ezt nem szabad kihagyni.

És még egy rövid gondolat : döbbenetes, hogy mennyi jelmez és mennyi kiegészítő szerepelt a kellékek között. Néhány darabot szívesen haza is vittem volna, de tényleg. Annyira szépen kidolgozott és abszolút karakter -és korhű volt minden....

Ezt összegezve, én a magam részéről tiszta szívemből ajánlom, hogy nézzétek meg ezt a darabot is, bár direkt nem spoliereztem nektek, pedig tudtam volna mit mondani még… Menjetek színházba a pandémia alatt is és nevessetek sokat, mert a nevetés fontos…! A jegyetekért cserébe most tényleg 3 óra intenzív humort és kacagást kaptok, úgy hogy közben egy kerek egész, jól átgondolt történet részeseivé is válhattok!

bővebb információ a darabról és jegyvásárlás : http://turayidaszinhaz.hu/portfolio/na-de-allamtitkar-ur/
Felhasznált képek: Turay Ida színház 

Színház civil szemmel – Marjai Virággal beszélgettem

 

Mikor 2019 tavaszán megszületett az egész interjú sorozat ötlete, akkor már volt pár név a tarsolyomban az interjú alanyokat illetően. Marjai Virág neve az elsők között merült fel bennem, és nem csak azért, mert közel áll hozzám, s mondhatni baráti viszony van kettőnk között, hanem azért is, mert egy iszonyatosan bátor és erős nőnek tartom őt.

Marjai Virág 2019 óta a Spirit társulatának a  tagja. Korábban játszott Salgótarjánban, Egerben és tagja volt a Radnóti színház társulatának is. Virággal elég sok témát számba vettünk, élete eddigi állomásaitól kezdve, a szerep szerelemig sok minden szóba került.

Hogyan látod magad, milyen ember Marjai Virág a te tükrödben?
Na látod, ez nehéz kérdés, amire korábban egészen mást válaszoltam volna. A legnagyobb csodálkozásomra ma már egy erős nőt látok magam előtt. Ezt korábban nem gondoltam volna magamról, de az  utóbbi időben az élet úgy hozta, hogy rá kellett ébredjek erre a tulajdonságomra. Amire nagyon büszke vagyok az az, hogy meg tudtam őrizni a játékosságom a civil életemben is és a mai napig képes vagyok gyermeki rácsodálkozással tekinteni bizonyos dolgokra. Ugyanakkor felnőtt embernek tartom magam, aki tud felelősséget vállalni a tetteiért és kimondott szavaiért is . Nekem erről van is egy elméletem, miszerint a felnőttség nem kor kérdése, sokkal inkább függ ez attól, hogy mikortól vagyunk képesek a felelősségvállalásra. A saját meglátásom az, hogy erre sajnos nagyon kevesen vannak, akik képesek erre. Másfelől egy nagyon sokoldalú embernek tartom magam, akit a szakmán kívül sok minden más érdekel. Szeretem emberekkel beszélgetni, de inkább kérdezni, mintsem válaszolni. Szeretem azt is, hogy nyitott tudtam maradni a világra, az emberekre, arra, ami körülöttem zajlik és ezt most abszolút nem csak a színházi közegre értem, ahol értelemszerűen a legtöbb időm töltöm színésznőként.

Ha jól tudom tanultál 2 évet az ELTE német szakán is az SZFE előtt. Hogyan jött egyáltalán képbe a német szak?
Vidéken születtem és ott is éltem nagyon sokáig. Gimnáziumban német nyelvi szakon tanultam, emiatt jöhetett szóba az ELTE német szak. De azt tudni kell, hogy én 9-10 éves koromban már biztos voltam benne, hogy színésznő szeretnék lenni. Az első helyen a Színművészeti Főiskolát jelöltem meg, de mivel oda nem vettek fel maradt a német szak. Az első évben még be is jártam, de nagyon hamar felismertem, hogy a nyelvészet nem az én világom. Viszont ekkor már nem akartam  hazaköltözni sem. Itt kollégiumban laktam és a második évet is csak azért kezdtem el, hogy legyen lakhelyem, de akkor már nem igazán jártam be... Közben jött a képbe a Pesti Magyar Színház színiakadémiája, ahol egy évet töltöttem. Közben újra felvételiztem a Színművészetire és harmadjára már fel is vettek. Közben persze rengeteget jártam színházba ilyen-olyan „trükköket” alkalmazva (szerk.: imádom, hogy ilyen leleményes volt már akkor is). Onnantól már nem volt kérdés. Az ELTE-re én amolyan ugródeszkaként tekintek az életemben.

Több színház társulati tagja is voltál, aztán szabadúszó lettél és most újra egy független társulathoz tartozol (Spirit színház). Ez az némi biztonságot?
Mindkét létformának (társulati tagság és szabadúszás) van előnye és hátránya is. Azt tudni kell, hogy a társulati tagság más egy kőszínházban és már egy független színházban. Egy magánszínháznál figyelnek arra, hogy ne legyek beskatulyázva, míg egy kőszínházban ez kevésbé valósulhat meg. Utóbbira inkább jellemző az, hogy bizonyos színészt bizonyos szerepkörbe sorolnak és hiába lenne alkalmas másra is, onnantól csak olyan szerepeket kap, amiről azt gondolják, hogy ő olyan. A magászínháznál, mint mondjuk a Spirit sokkal szabadabb létformában élünk, itt sokféle karakter, sokféle szerep talál meg.

Rád egy időben nagyon jellemző volt az ingázás, hiszen játszottál Egerben és Salgótarjában is. Ez nem viselt nagyon meg?
Dehogynem! Én mióta az eszemet tudom utálok utazni. Ismerek persze olyan kollegát, akinek ez nagyon megy, aki csak felül a buszra és vagy alszik, vagy nézelődik, esetleg olvas. Hát nekem ez nem megy. Kész kínszenvedés az egész út! Idegen helyen szeretek lenni, csak ez a köztes állapot, ami nagyon megvisel.

Mit gondolsz a szerep szerelemről?
Szerintem egy színész nem tud pusztán a szerepe által beleszeretni valakiben, hiszen akár a próbák alatt akár később is ők civilként is léteznek egymás mellett. Hiszen a színész is addig színész, amíg színpadon van. Szerep szerelem szerintem csak abban az esetben van, ha a két ember a privát életében is megtalálja a közös hangot és vonzalmat egymással.

Mit gondolsz a civil- színész barátság/ szerelem dologról, lehet ez veszélyes bármilyen szempontból?
Különbséget kell tenni, hogy az a civil ember a barátom, házastásam vagy esetleg családtagom-e. Ezt azért mondom, mert nyilván a kapcsolat mélységétől függ, hogy mennyire avatom be a színházi életembe. Nyilván  egy kívülállót, akihez nincs semmilyen kötődésem, azzal nem fogok olyan dolgokat megbeszélni, ami befolyásolhatná az ő megítélését a színházi létről. Nem árulok el szerintem nagy titkot, ha azt mondom, hogy a nézők csak egy szeletét látják annak, amit mi átélünk azalatt míg egy produkció elkészül. Egy kívülálló szemében azonban van ennek egy varázsa, ami elveszhet akkor, ha megtud dolgokat. Én azt gondolom, hogy ez ennyiben lehet veszélyes. Szóval tudni kell különbséget tenni abban, hogy kinek mit és hogyan mesélek.

Ki az, akire felnézel?
Erre a kérdésre most nem tudnék egy konkrét embert mondani.  Ez nálam nagyon változó dolog. Igazság szerint én azokra tudok felnézni, akik emberileg is a helyükön vannak. Lehet valaki borasztó ember, de nagyon jó színész és lehet ez fordítva is, nekem az ember számít maga, nem az, amit a színpadon nyújt. Persze az is fontos, nem tagadom. De szerintem a belső értékek nélkül a legtehetségesebb embert se lehet tisztelni.

A színészet mellett csodálatos novellákat is írsz . Elárulod honnan jött ez az ötlet?
A Fésztufész (szerk.: facebook keresőbe erősen ajánlott beütni és elolvasni legalább egy írását ennek a csoda lánynak) oldalt eleinte Ozsgyányi Misivel írtuk ketten. Ebben semmilyen tudatosság nem volt, csupán annyi, hogy mindketten szeretünk írni. Aztán kicsit egyedül maradtam ebben a projektben. A karantén időszaka alatt született meg az ötlet, hogy mások olvassák fel a novellákat. Sose gondoltam volna, hogy ez később ennyi embert megmozgat majd. Engem csak az érdekelt, hogy egy harmadik személy, aki nem tudja miért írtam meg, mit lát a történet mögé.

Mivel kapcsolódsz ki?
Nekem fontos a mozgás. Régebben jógára majd Pilatesre órára is jártam. Azóta viszont már csak otthon gyakorlom ezeket. Igaz magamat nem mondanám kifejezetten sportos embernek, épp ellenkezőleg. Én inkább az a típus vagyok, akin szeretne egész nap a kanapén feküdni. Csak ugye ezt nem lehet. Vagyis nem kifejezetten mondanám azt, hogy a mozgást élvezem, sokkal inkább az utána lévő állapotot. Ezen kívül szeretek olvasni és emberekkel találkozni. Nagyon szeretem a tartalmas beszélgetéseket, amikor két ember nem csak felszínesen tud csacsogni egymással. Illetve most már tudatosan keresem az örömforrásokat, amik sokszor apróságnak tűnnek más szemében, de ezek adnak erőt a mindennapokhoz.

Hogyan látod magad öt év múlva ?
Van az a mondás, hogy az ember tervez, Isten végez . Én magam fatalista embernek tartom és ebben a szemléletmódban is élem az életem. Nyilván vannak terveim, de benne van a pakliban, hogy ezek a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy én azt megterveztem. Ezért sem tudok nagyon erről érdemben nyilatkozni.

Mit üzennél a 18 éves Marjai Virágnak?
Talán lebeszélném arról, hogy ezt az irányt válassza és ezt most nem azért mondom, mert olyan szörnyű lenne nekem. Szó sincs erről! Egyszerűen arról van szó, hogy mai fejjel már többet tudok, mint az akkor tudtam…

 

 

Színház civil szemmel – Szitás Barbarával beszélgettem

 Színház civil szemmel – Szitás Barbarával beszélgettem

2017.10.11-e egy olyan  nap az életemben, amit sosem fogok elfelejteni : azon a borús őszi délutánon az egész életem fenekestől felfordult és egy olyan világba csöppentem bele, amit előtte csak a nézőtérről ülve isme. Emlékszem, az első premier bulin még én is szorongva ültem és nem is igazán találtam a helyen a sok színész, rendező és egyéb színházi dolgozó között. Teljesen el voltam veszve. Idővel aztán mikor már több embert is megismertem ebből a szakmából, akkor befurakodott a fejembe az a  gondolat, hogy szeretnék egy olyan interjú sorozatot csinálni, ami eddig ismeretlen, egészen hétköznapi módon mutatja be a színházi élet szereplőinek mindennapjait. Végül közel egy év tervezés után szeretném nektek bemutatni a „Színház civil szemmel” című interjúsorozatot, amiben elsősorban színészek, rendezők, dramaturgok, nézőtéri dolgozók, kellékesek és öltöztetők fognak mesélni szakmai kihívásaikról, mélypontjaikról, terveikről és bepillantást nyerhettek a civil életük egy bizalmas töredékébe is.

Az első interjúalanyom Szitás Barbara színésznő/ rendező , a Spirit Színház társulatának tagja, akivel az Elveszett Paradicsom című darab próbái előtt beszélgettem. Barbarát a színház mellett a terveiről, személyiségének sokszínűségéről és teveiről kérdeztem.

Milyen embernek látod magad?
Szerintem fontos, hogy az ember tisztában legyen a saját hibáival, amin dolgoznia kell, hogy változtathasson a saját hozzáállásán. Ami rám talán a legjellemzőbb az naivitásom, ami miatt sokszor hajlamos vagyok azt hinni, hogy amit a másik ember mondd az úgy is van, de mint tudjuk, ez nem mindig van így, emiatt pedig sokszor keveredtem már nehéz helyzetbe. 
A másik dolog, ami szembetűnő lehet, hogy olyan ember vagyok, ami valamit vagy nagyon vagy sehogy sem csinál. Arany középút, mint olyan nem létezik számomra, se a munkában, sem az érzelmek terén. Ha én szeretek valakit, azt nagyon tudom szeretni, tiszta szívemből. Pont ezért nagyon kevés igazi barátom van, mert az egy komoly dolog és nem egy felületes haverkodás. Ezzel szemben borasztó nagy szeretetigényem van, ezért jöttem erre a pályára is, mert itt kimész a színpadra és érzed, hogy szeretnek és ez nagyon jó. Nekem muszáj éreznem, hogy szeretnek.

Azt mondtad, hogy muszáj érezned, hogy szeretnek. Ennek van valami oka?
Gyerekként duci kislány voltam, akit csúfoltak emiatt és be akartam bizonyítani magamnak és persze másoknak is, hogy engem lehet szeretni, hogy van férfi, aki rám is szerelemmel tud rám nézni. Emellett borasztó nagy az akaraterőm is, amit én eltervezek ahhoz én tűzön-vízen át ragaszkodom. Mikor eldöntöttem, hogy színésznő leszek, akkor egy nyár alatt fogytam le 20 kilót, mert az kellett ehhez a pályához.

Szenvedélyes embernek tartod magad?
Abszolút! Ez persze nem mindig előnyös. Édesanyám többször is mondta, hogy bármit gondolok az kiül az arcomra. Magyarul meg sem kell szólalnom ahhoz, hogy a többi ember tisztában legyen a véleményemmel. Ez a fajta őszinteség sajnos nem egy karrier építő tulajdonság, ami miatt többször kerültem már konfliktusba másokkal, de sokszor nem tudom tartani a szám akkor, ha valami igazságtalanság ér.

Mesélj a karrieredről egy kicsit , hogyan jutottál el a Spirit színház társulati tagságáig?
A gimnázium után jeleneteztem az ELTE jogi karára és a Színművészeti Egyetemre is. Ennek az az egyszerű oka, hogy a szüleim  szerették volna, ha van valami civil szakmám is a színészet mellett. A jogra rögtön felvettek, de a Színművészeti felvételijén elbuktam. Másodéves voltam a jogon, amikor felvettek a Miskolci Tanodába. Ez azért is érdekes, mert összesen öt főnek volt lehetősége arra, hogy bizonyíthassa, helye van a szakma nagyjai között. Az első félév után egy srác kiesett, így négyen maradtunk: három lány és egy fiú. Közben elvégeztem a jogi kart, de a színház sokkal, de sokkal közelebb állt hozzám, így leszerződtem Miskolcra, ahol már a tanodás éveim alatt rengeteg nagyszerű szerep talált meg. Az egyik legemlékezetesebb a Petra Von Kant keserű könnyei, amiben Marlene-t alakítottam és ezzel a szereppel nyertem meg a XVII. Országos Színházi találkozón ( POSZT elődje) a „legjobb pályakezdő”- nek járó díjat is, amit nem tudtam átvenni, mert épp máshol játszottam, de szerencsére Anyukám el tudott menni helyettem. Később kaptam egy olyan lehetőséget Miskolcon, hogy egy amerikai rendező mellett társrendezőként vehettem részt a 12 dühös ember című darab színpadra állításában, ami bekerült a POSZT - ra . Addig nem igazán érdekelt a rendezés, de akkor ott kedvet kaptam hozzá. A következő évben indult is egy dramaturg- színházrendező osztály a Színművészetin, ahova jelentkeztem. Nagy reményeim nem voltak ezzel kapcsolatban, de végül mégis felvettek. Ezután még egy évig voltam Miskolcon is tag, de a nappali tagozat és az utazás nehezen volt összeegyeztethető, így eljöttem és Pesten próbálkoztam tovább. Az a nyolc év, amit Miskolcon töltöttem természetesen nagyon meghatározó része a pályámnak, hiszen minden, ami vagyok az onnan gyökerezik. Szabadúszóként játszottam a Forrás színházban, a Gózon Gyula Kamaraszínházban, az Újpesti színházban , Sopronban és a Veszprémi Petőfi színházban is. A Spirit színházba úgy kerültem, hogy Sztárek Andrea rendezett egy darabot, amit János ( szerk.: Perjés János – a Spirit színház alapítója) eljött megnézni és rá egy fél évre felkért a Másik című darab rendezésére. Mivel tetszett a munka, ezért utána több darabot is elválltam, aztán végül itt ragadtam, de ezt egyáltalán nem bánom. Szeretek a Spiritben dolgozni, sokszínű a társulat, jó velük lenni és nem mellesleg ez ad némi biztoság érzetet is.

Volt/van szerepálmod?
Van igen, főleg idősebb szerepek, de erről nem jó beszélni. Nem is szoktam rá gondolni, mert általában az ember amire vár abba mindig gyengébben teljesít. Ha meg mégis megkapnám akkor is próbálnék nem arra gondolni, hogy mit jelent nekem ez a szerep.

Mire vagy a legbüszkébb?
Sok ilyen van, de az egyik legemlékezetesebb a Macskajátékokhoz kapcsolódik. Ezt a darabot és rendeztem és emlékszem, hogy eleinte pár előadásról volt szó, aztán a nagy sikerre való tekintettel ez  a darab bekerült a bérletes előadások közé. Itt azonban még nincs vége a történetnek, azt ugyanis tudni kell, hogy itt bizony volt szakmunkás bérlet is, ahol csak fiúk voltak meg persze 1-2 tanár volt. Mikor a Macskajáték bekerült az előadások közé, mikor
az ügyelő meglátta a 17-18 éves fiúkat, akkor ijedten jött hátra a takarásban, hogy nem tudja mi lesz, mert előtte évben már le félbe kellett hagyni egy előadást amiatt, mert nem tudták lekötni ezeket a fiatalokat, akik végig beszéltek és nevetgéltek egész idő alatt. A mi előadásunk alatt ezzel ellenben néma csend volt és olyan vastaps ért minket, amire senki nem számított. Erre például nagyon büszke vagyok, mármint, hogy a szakmunkás fiúk figyelmét is képesek voltunk lekötni és meg tudtuk érinteni őket a játékunkkal.

Mi a legjobb része a pályának?
Egyértelműen az, hogy sok arcunkat mutathatjuk meg és azt, amit az életben nem élhetünk át, azt eljátszhatjuk a színpadon. Másrészt iszonyú jó pszichológia is, ahol ki lehet adni örömöt, csalódást és bántatot is. Itt nem maradnak elfojtott érzelmek, mint mondjuk egy civil embernél, akinek sokszor nincs tere megélni ezeket a dolgokat. Nekünk színészeknek a játék az élete, a gyereki rácsodálkozás a világra.

És mi a legrosszabb?
A színészet egy olyan pálya, ahol mindenki önmagát akarja mutatni, mindenki szeretne érvényesülni a maga módján, ezért mindenkinek rengeteg sok irigye van. A színpadon azonban muszáj profinak lenni, akkor is, ha olyan emberrel kell játszanod, akit nem szeretsz. Ezeket a dolgokat az öltözőben kell hagyni. Ezt nehéz kezelni, de muszáj elengedni a magunk érdekében. A másik dolog a stressz, ami napról napra ismétlődik.

Hogyan látod magad 5 év múlva?
Megtalálom a párom, aki igazán szeret és jóban- rosszban mellettem van. Azt hiszem, hogy leginkább erre vágyom most.

Mivel kapcsolódsz ki?
Szeretek olvasni, zenét hallgatni, minden nap fél óra kardió, ami általában szobabiciklizés, de ami az fő az az utazás.

Mit tanácsolsz a 20 éves Szitás Barbinak?
Nem kell és nem is lehet mindenkinek tetszeni és megfelelni – ez nagyon fontos dolog az életben, amit soha nem szabadna elfelejtenünk.

Kérdező : Gőgh Brigitta
Válaszolt : Szitás Barbara
kép : Csányi István

 

 

 

" Össze kell fognunk a jó ügy érdekében" - Tim Firth: Naptárlányok (Pesti Magyar Színház)

 

A bemutató óta eltelt 2 év, de Tim Firth darabja, a Naptárlányok azóta is töretlen sikereket ért el a Hevesi Sándor téren található teátrum falai között. Az általan megtekintett előadás is teltházas volt. A rendező Tallós Rita, maga is színésznő, de ebben a másik szerepben is zseniálisan helyt állt. Látszik, hogy nem kevés munkája volt abban, hogy a darab ilyen formában összeálljon, de azt hiszem megérte. Végre egy olyan előadás született, amely bravúrosan egyensúlyozik a dráma és a vígjáték műfaja között.

A történet főszereplője hét barátnő, akik elhatározzák, hogy egy kanapét vesznek a helyi kórháznak, ahol Annie leukémiás férjét is ápolták, míg a nő képtelen volt egy viharverte székben várakozni.  Azonban ahhoz, hogy ez létrejöhessen, az ő összefogásukra van szükség.  A helyi nőegylet tagjaiként arra az elhatározásra jutnak, hogy egyedi naptárat készítenek, melynek történetesen ők maguk a főszereplői,  anyaszült meztelenül és az ebből befolyó összegből fogják finanszírozni a fotel vásárlását. Őszintén be kell vallanom, hogy engem eleinte nem fogott meg ez a történet, de végül egyáltalán nem bántam meg, hogy részese lettem a Naptárlányok sikerének,  mert, hogy ez valami kimondhatatlanul csodálatos darab.

Egy színház, amelyik hét ekkora elánnal rendelkező színésznőt (Hegyi Barbara, Igó Éva, Söltész Bözse, Udvarias Anna, Bede- Fazekas Anna, Benkő Nóra, Tóth Enikő) úgy tud közös munkára fogni, hogy azok egymás rezgéseiből éljenek a színpadon, az maga a leírhatatlan CSODA! És itt pontosan ez történt. Semmi rivalizálás, csak a közös játék öröme. És ez látszott! A színháznak végső soron is ez a lényege. Elrepít egy más világba. A Naptárlányok ezt tette velem...

Korábban nem igazán kedveltem Hegyi Barbara művészetét, de ezzel a darabbal sikerült meggyőznie. Helye volt a színpadon. Nagyon is! Igó Éva viszont nagyon régóta a kedvenceim közé tartozik, miatta is vártam ennyire az előadást. A többieket bár kevésbé ismertem, talán egy-egy Pesti Magyar színházas darabban láttam őket, mégis nagy hatással voltak rám. Ez a hat csodálatos színművész ezzel az előadással valami olyat tette le az asztalra, amit nehéz lesz valaha felülmúlni.  A többi színész ugyan sokkal kisebb szerepet kapott, de mindegyikükön érődött, hogy a szívükön viselik az előadást. Róluk csak azért nem tudok részletesebben írni, mert ebben a darabban az ő karaktereik egyszerűen nem kaptak akkora lehetőséget a kibontakozásra, mint a többiek. Ennek ellenére ott voltak és akkora alázattal vitték végig az előadást, hogy azt öröm volt nézni. Az igazi színész ilyen! Nem számít, hogy főszerep vagy mellékszerep, ugyanúgy eljátszik egy két mondatos szerepet, mintha az 20-30-50-100 oldal lenne...

Az előadás legnagyobb meglepetése számomra, azonban egyértelműen a korábban már említett Hegyi Barbara volt. Őt még soha, egyetlen színház, egyetlen előadásában sem láttam ennyire élni a színpadon, ahogy Igó Évát is csak ritkán. Egyébként is látszott a színészgárdán, hogy egy nagyon jól összeszokott csapat dolgozik ezen az előadáson, akik a kisebb bakikat (jelen esetben a technika szórakozott) is parádésan kezelik, mert, hát ebből akadt azért néhány, de a csapat hihetetlen profizmusának hála, ebből csak nagyon keveset lehetett érzékelni.

A Naptárlányok őszinte darab: minden mondata mögül süt az életigenlés, az összefogás, a barátság és a humor.
A darab végére ugyanis többek lettek, mint egy rakat nő, akik egy kanapét akartak venni. A darab nem is erről szól. Sokkal inkább az egymásrautaltságról, a csoport összetartó -és széthúzó erejéről és magáról, a humorról és arról az életigenlésről, ami életbe tartja ezeket az embereket. Hiszen ők innentől kedzve nem csak unatkozó háziasszonyok, hanem egy csapat, aki egy közös célért harcol: kanapét venni a kórháznak. Az, hogy végül ennél több lesz a történet az már a ő érdemük. Csakis az övék!

Én tiszta szívemből tudom ajánlani ezt az előadást annak, aki hozzám hasonlóan kimaradt eddig belőle, illetve azoknak is, akik többedszer terveznek sírva- nevetni. Megéri! Ezért az előadásért megéri.

További információk a színház oldalán ( képek forrása ugyaninnen): http://pestimagyarszinhaz.hu/naptarlanyok/

"A szerelem, ahol nincs, házasság után megjő; ahol pedig van, elpárolog "- Liliomfi ( Gózon Gyula Kamaraszínház)

 

A Liliomfi Szigligeti Ede vígjátékából, Makk Károly rendezésében 1954-ben készített magyar film, amit már több színház is feldolgozott, igaz más és más értelmezésben.

A történet szerint a 19. század elején Balatonfüredre érkezik egy vándorszínész társulat, hogy bemutassák a Rómeó és Júlia című tragédiát. A társulat fiatal színésze, Liliomfi első látásba beleszeret Mariskába, aki a nevelőnőjével Camilla úrhölggyel tekintette meg az előadást. Közben azonban megérkezik Mariska gyámja, hogy a fiatal lányt hozzáadja egyetlen örököséhez, Szilvai Gyulához (Liliomfi). A fiatal lány azonban Liliomfit (akiről ekkor még nem derül ki, hogy ő valójában Szilvai Gyula) szereti és nem hajlandó hozzámenni ahhoz, akit valójában nem is ismer. Közben Mariska gyámja levelet irat Liliomfival, hogy lemond Mariskáról, ám azt nem tudja, hogy a fiatal színész helyett annak hű társa, Szellemfi az, aki ezt átvállalja. 

Mindeközben Badacsonyban a Kányai fogadóban nagy a sürgés - forgás, az embere finomabbnál finomabb fogásokat fogyasztanak. A pincér fiú Gyula szintén szerelmes, nem másba, mint Erzsikébe, aki a fogadós lányába, Erzsikébe. Egyetlen gond az, hogy a fogadós az ifjabbik Schnapsot szemelte ki a lánynak. A két történetszál itt azonban összeér, hiszen Lilomfi és az ő hű szolgája Szellemfi, hajón érkeznek a fogadóba, hogy a fiatal színész eljátssza a fogadós által még soha nem látott Schnapsot, hogy Gyuri barátja elvehesse Erzsikét. Közben pedig Lilomfi átmaszkírozva próbál közelebb kerülni szerelméhez, aki a gyámjával szintén a fogadóban szállt meg. Ez azonban számos félreértést is hoz magával, hiszen Gyula és Liliomfi a történet során, egymás kisegítése érdekében többször szerepet cserél, így viszont Mariska azt hiszi, Lilomfi megcsalta őt, és mást szeret.

A történet végén azonban kiderül, hogy Liliomfi nem más, mint Szilvai professzor unokaöccse, vagyis a gyámfia Szilvai Gyula, akihez Szilvai professzor hozzá szerette volna adni a gyámleányát, Mariskát. Mindezek utána fogadós számára leesik, hogy nem Gyuri az, aki Szilvai professzor gyámfia, aki hatalmas vagyonokat fog örökölni, hanem Lilomfi. Ekkora viszont már Erzsikét hozzáadta Gyurihoz, annak reményében, hogy a professzor halála után rengeteg vagyont fog örökölni.

A történet végén aztán Lilomfi, Szellemfi, Mariska és az egész társulat szekéren utazik tovább, amit Szilvai professzor egyáltalán nem néz jó szemmel, sőt egyenesen megpróbálja megakadályozni mindezt, ám Marika és Lilomfi is hajthatatlan. Ők ketten inkább lemondanak a hatalmas vagyonról és választják a boldogságot, mintsem gazdagon, ám de boldogtalanul éljenek.

Ez még így leírva elég szövevényesnek és kuszának tűnhet, a színdarabban viszont minden a helyére kerül, ez többek között a darab rendezőjének, Hajdú Lászlónak köszönhető, aki egész érdekes megvilágításba helyezte Mariska és Lilomfi szerelmi történetét. A darab elején és néhány átmeneti részben ugyanis a színészek a saját szerepükből kilépve játszanak, ami annyit jelent, hogy bár színészként vannak jelen a térben, mégsem a szerepük szerint kezelik egymást, sokkal inkább „civil” szinten csipkelődnek egymással. Ilyet azelőtt ritkán láttam, de szerintem nagyon bravúros megoldás, s ahogy láttam ez sokaknak tetszett.

 Később aztán természetesen mindegyik színész átszellemült a saját karakterébe, de ezek a kisebb csipkelődések azért időnként még megjelentek az előadás során. A másik feltűnő dolog sokak számára az egyszerű díszlet, ami tényleg csupán néhány kartondobozból, székekből és falra ragasztott fekete takarófóliából álltak, de azt gondolom, a kezdeti meghökkenés után mindenki megértette, miért is nincs szükség flancos díszletekre ahhoz, hogy egy előadás sikeres legyen.

A darabban ugyan eredetileg Lilomfi és Mariska történetéről szól, mégsem éreztem azt, hogy ebben a színdarabban, klasszikus értelemben bárki is főbb szerepet kapott volna, maximum voltak színészek, aki többet szerepeltek, de ez részemről egyáltalán volt zavaró.

A két legtöbbet a színpadon lévő színész Benkő Kovács Gergő (Lilomfi) és Elek Lúcia (Mariska) voltak, akik fiatal koruk ellenére roppant finoman és kifinomultan viszonyultak saját karaktereikhez, és egyáltalán nem látszott rajtuk az a fajta frusztráció, aki sok fiatalnál megfigyelhető, amikor az idősebb és tapasztaltabb korosztállyal szerepelnek együtt egy darabban. A játékukat tekintve mindketten nagyon felszabadultak voltak, egyszerűen látszott rajtuk, hogy élvezik, amit csinálnak és tényleg szenvedéllyel és szeretettel állnak hozzá a szerepükhöz. Engem minden esetre nagyon meggyőztek az alakításukkal.

A „másik” két kedvencem Nagyváradi Erzsébet (Camilla) és Dömök Edina (Erzsike) voltak. Őket már más előadásokban is láttam, de ennyire még sose tudtak megnevetetni. Egyszerűen isteni humoruk van, ha arról van szó. Másrészt szeretem, hogy ők mindig olyan szép íveket adnak a karaktereknek, független attól, hogy drámai figurákat, vagy inkább komikákat alakítanak. Bár az bizonyos, hogy mindketten másképp teszik mindezt. Az azonban tagadhatatlan, hogy mindketten nagyon tehetséges színészek, akiket valóban szívesen néz az ember.

S bár tényleg hosszú a színészek sora, nem szeretnék kihagyni senkit sem, hiszen az elismerést mindannyian egyformák kiérdemlik.

Varga Ádám (Gyuri) és Giegler Csaba (Szellemfi) például azért, mert egyszerűen minden mozdulatukban volt valami olyasfajta komédia, amin képtelenség volt nem hangosan nevetni. Stubnya Béla (Szilvai Tódor) pedig a saját karakteréből csinál viccet, hiszen hiába professzor, nagyon könnyen megvezethető és ez a játékában is világosan látszik. A történet elején valóban egy földhöz ragadt figura, a vége felé azonban ő is felengedni látszik és lesz egyre humorosabb és szerethetőbb. Bús Dániel (Adolf) és Szél Attila (Schwartz) egy apa- fia párost játszik, de azt olyan komikusan, ahogy csak lehet. Látszik, hogy ők ketten például nagyon szépen egymásra hangolódtak az idők folyamán és már elég egy-egy pillantás ahhoz, hogy megértsék a másikat. Janik László (Kányai) pedig, aki a fogadóst és egyben Erzsike apján játszza a történetben szintén egy nagyon vicces figura, bár sok szerep a történet során nem jut számára, amikor azonban szóhoz jut, látszik, hogy élvezi a játékot és nem erőből csinálja, hanem tényleg élvezettel.

Haik Viktória és Takács-Kiss Zsuzsanna, akik a darab közreműködői voltak, ők pedig csodálatos énekekkel, vicces ruhákba bújva törtek meg egy-egy egy jelenetet, ami szerintem szintén nagyon jó ötlet volt és tetszett az is, hogy bár nem kaptak nagy szerepet, mégis végig mosolyogtak és élvezettel jöttek-mentek a színpadon, szórakoztatva egymást, a közönséget és még saját kollégáikat is.

Összességében engem nagyon meggyőzött és számomra biztosan többször nézős darab lesz. Nagyon rég nevettem ennyit, de tényleg, s ahogy láttam a körülöttem ülők szintén nagyon élvezték. Most komolyan keresem, mi rossz dolgot tudnék mondani, de semmi nem jut eszembe. Ez most tényleg minden elfogultság nélkül úgy volt jó, ahogy. A rendezés is tetszett, a színészek is nagyon jók voltak, nekem tetszett az egyszerű díszlet is és az is, hogy a végén az összes színész együtt énekelt. Továbbá ami szerintem csodálatos volt, hogy az előadáson egy gimnazista osztály is részt vett, akik végig csillogó szemekkel, mosollyal az arcukon, sokszor a hasukat fogva nevettek. Ez szerintem mindig szép. Mármint, amikor egy történet ennyire elvarázsolja a fiatalabb és az idősebb korosztályt is. Érdemes megnézni. Egyszerűen fantasztikus kikapcsolódás tele humorral és az élet nagy kérdéseivel, melyekre sok - sok nevetés és vidámság között kereshetünk választ.

Alkotók:
Játéktér: Hajdú László
Jelmez: Mészáros Zsófia
Zene: Fehérváry Lilla, Melis László
Koreográfus: Lisztóczky Hajnalka
Munkatársak: Tóth Zsófia, Laczkó Mónika, Ladányi Tamás
Rendező: Hajdú László
Producer: Szabó Ágnes

 

"A tehetségtelen, de nagyravágyó embereknek nem marad más, mint ócsárolni az igazi tehetségeket. "- Anton Csehov: Sirály (Gózon Gyula Kamaraszínház )

 

Csehov művei nem a műfajukról vagy az olvasmányosságukról híresek, mégis szerves részét képzik a klasszikus irodalom remekműveinek. Bár a Sirály a művészetet állítja előtérbe, mégis óhatatlanul a bonyodalmak részeseivé válunk mindannyian.

A történet szerint a vidéki birtokára érkezik egy híres színésznő, hogy a nyarat a világ elől elvonulva a családja körében tölthesse. A nyár alatt szerelmek szövődnek, de hamar kiderül az is, hogy a boldogság csupán illúzió. A műfaját tekintve mégis komédiáról beszélünk, annak ellenére, hogy számtalan drámai cselekményszállal találhatjuk szembe magunkat a mű értelmezése közben.

Bár bevallom, voltak kétségeim afelől, hogy hogyan és milyen színpadi formákat alkalmazva lehet majd ezt a művet a közönség számára is értelmezhetővé tenni, de utólag be kell látnom, hogy hiba volt ebben egy percig is kételkednem. A darab rendezője Hajdú László bravúrosan formálta át a művet úgy, hogy a veretes szöveg ellenére is az elsőtől az utolsó percig élvezhető maradjon, úgy, hogy közben a mondanivalója nem változik.

Külön kiemelném a kissé szokatlan színpadi berendezést is, mely során a színpadot három sávra bontották, s csak a színpad hátsó része maradt a szokásos „egybefüggő” formában.  A másik különlegesség pedig, hogy az egész színpadkép egyszínű hófehér színben pompázott, a díszleten át egészen a színpad oldalára felhúzott falakig. Ez egyfajta letisztultságot és homogenitást kölcsönzött a darab számára. Ebben a különös díszletbe nem csoda, hogy a színészek által viselt jelmezeknek is igen erős jelzés értéke volt. S ha már a jelmezek, azt gondolom, hogy Veréb Dia csodát alkotott. Olyan látványos, mégis korhű ruhákat álmodott meg, amit öröm volt nézni, nem mellesleg láthatóan a színészek is szívesen viselték őket. Itt akár ki is emelhetném az Arkagyina által viselt piros ruhát, ami egyébként a leginkább feltűnő darab, mely amellett, hogy magára vonta a nézők figyelmét, elegáns , mégis megközelíthetetlen külsőt kölcsönözve viselője számára.

Bár nem szokatlan az, hogy a darabon belül egy színésznő színésznőt alakítson, Nagyváradi Erzsébet Arkagyinája mégis tartogatott némi meglepetést a közönség soraiban ülők számára. Már az első megszólalásnál érezhető volt, hogy Irina nem egy könnyű karakter: dacos, okos, egy igazi díva, de az anyaszerepre teljesen alkalmatlan.  Az önmagával vívott harc során mégis sokszor érzékelhető volt az, hogy önmaga is szenved. Nagyváradi Erzsébet pedig ebben a fajta hatáskeltésben is remek. Szinte észrevétlenül képes magára vonni a figyelmet úgy, hogy a színpadon tapasztalt fojtogató, önmarcangoló érzések a nézőteret is átjárták. Azt, hiszen erre mondják azt, hogy a szerep megtalálta a hozzá adottságokban leginkább passzoló színésznőt, aki érezhetően lubickolt ebben a szerepben. Hiszen itt nem csak arról van szó, hogy hihetetlen hatást tud kiváltani, hanem az, hogy végig hiteles, egy percre sem zökken ki a szerepéből és a karakterében dúló érzéseket is olyan átéléssel játssza, hogy a néző szinte el is feledkezik arról, hogy éppen egy színház nézőterén tartózkodik.

Partnere a Trigorint alakító Kálid Artúr szintén nagyon gyorsan elkapta a karaktere azon vonásait, melyek leginkább fontosnak bizonyultak a mű alakulásának történetében. Trigorin egyébként egy nagyon kesze – kusza ember, aki láthatóan nem találja a helyét a világban, érzelmei üresek, tettei pedig kiszámíthatóak, főleg mikor Arkagyináról volt szó.

Bár az szinte azonnal érződött, hogy mind Kálid Artúr mind pedig Nagyváradi Erzsébet erős egyéniségek, mégis tökéletesen kiegészítettek egymást. Nyoma sem volt semmiféle rivalizálásnak vagy egymás túljátszásának. Talán ezért is vált annyira érzékletessé az általuk alakított karakterek között kialakult kapcsolat, melyre hol a gyedégség hogy pedig az önző féltékenység volt jellemző, attól függően, hogy épp melyik felvonásba nyerhettünk bepillantást.

A két fiatal színésznövendék, a fiatal színészi pályára vágyó Nyinát alakitó Hermányi Mariannn és az Arkagyina fiát játszó Szurcsik Ádám szintén kitettek magukért, bár sem a szöveggel sem pedig az általuk alakított karakterek csapongó érzéseinek nyomon követésével nem volt könnyű dolgok nekik sem. Mégis azt gondolom kellően helyt álltak, s kellő átéléssel alakították a rájuk bízott szerepeket. Persze ebben láthatóan a tapasztaltabb színésztársaik nagy segítségükre voltak. Nekik pedig nyilván nagy tapasztalat látni, hogy hogyan tudja valaki a puszta jelenlétével vagy éppen egyetlen pillantásával magára vonni a figyelmet (tökéletes példa erre, Akargyina és Trigorin azon jelenete, mikor a nő már a manipuláció eszközeit is beveti annak érdekében, hogy az író vele maradjon.)

És persze nem feledkezhetünk meg Szemán Béláról sem, aki Arkagyina bátyát, a vidéki birtokon megöregedő Szorint alakította a darabban. Szorin egyébként tökéletes példa a fiatal korát meg nem élő, az idős korára bánkódó emberek számára, hiszen éles tükröt mutat azoknak, akik fiatal éveikben nem élnek az élet kínálta lehetőségekkel. Szemán Béla alakítása során arra is felfigyelhetünk, hogy mennyire jól bánik az érzelmekkel, s mennyire letisztultan és könnyedén adja át azokat a nézők számára. A darabban több olyan jelenet is van, amikor az Arkagyinával kisebb vitába keverednek, ő mégis teljes fővel kiáll a húga mellett, mikor a helyzet úgy kívánja. Ez pedig a két színművész alakításában ugyanúgy megfigyelhető, ami igazán lélekmelengető pillanatokat tartogat a közönség számára.

A másik érdekes karakter a Dömök Edina által alakított Mása, aki folyton feketébe jár, ahogy ő mondja, gyászol. Pedig még rettentően fiatal, mégis szenved. Szenved, mert a valódi szerelem sose találhatja meg, így képtelen hozzámenni Dornhoz, akit nem is szeret igazán. S ezt a szívhez szóló igen csak szomorú életsorsot nagyon hitelesen és szívbemarkolóan érzékeltetni az előbb említett színésznő is.

Természetesen azonban nem szabad megfeledkezni azokról a karakterekről sem, akik bár kisebb szerepet kaptak, jelentőségük mégis jelentős. Ilyen a Túróczi Éva által alakított Polina Andrejevna , a Tamási Zoltán által megformált Dorn és Medvegyenko is, akit Tamási Zoltán alakított. Bár ők mindannyian kisebb szerepet kaptak a műben, mégis kellően nagyot ahhoz, hogy megcsillogtathassák tudásukat, s a karaktereikbe rejtett tanulságságokat is átadhassák a nézők irányába.

Hogy kinek ajánlanám ezt a darabot? Mindenkinek, aki fogékony az értelmekre, aki nem fél attól, hogy tükröt tartanak felé, aki értékeli a tiszta és hiteles színészi játékot és aki részese akar lenni annak a csodának, ami csakis a színpadon születhet meg. S ebben nincs semmiféle elfogultság, mindez színtiszta őszinte gondolat egy olyan estéről, ami bizonyára hosszú időre az emlékezetembe vésődött…

" Szerinted, ha nem mész egyetemre, együtt maradunk?" - Jó emberek ( Centrál színház kritika)

 

A Centrál színházban 2014-ben bemutatott Jó emberek, a Pulitzer-díjas Lindsay-Abaire darabja, mely bár Bostonban játszódik, mégis könnyű benne felismerni a mi valóságunkat. Ez jól érzékelhető Puskás Tamás rendezésében, aki ebben a darabban egyszerűségre törekedett, nincsenek sablonos szituációk, többszörösen összetett mondatok és hosszúra nyúlt monológok sem. Van viszont rengeteg érzelem, sírva nevetés és van egy felvetés, miszerint a magunk módján jó emberek vagyunk mindannyian…

A történet elején megismerkedhetünk szegény, telepen élő, nem túl okos asszonnyal Margie Walsh-el (Básti Juli), akit főnöke, Stevie (Rada Bálint) elbocsájt a munkahelyéről a rengeteg késése miatt. Ekkor a nő azzal védekezik, hogy magatehetetlen lányára nincs, aki vigyázzon és amúgy is, nem akkora ügy néhány perc. Steviet azonban meginghatatlan, a nőnek mennie kell.

Később aztán Margie igen csak lepusztult szegényes otthonában találhatjuk magunkat, ahol Jane (Pokornyi Lia) és Dotti (Szabó Éva) próbálja orvosolni a helyzetet. Bár utóbbi inkább aggódik a számlák miatt, mint hogy Margiet sajnálja. Ez szerintem egy egészen tipikus hozzáállás, talán a legelső olyan jelenet, ahol szembesülhetünk a mai (magyar) valósággal. Vele szemben Jane inkább az asszont félti. Margie ugyanis 50 éves és munkanélküli, ráadásul van egy beteg lánya, aki gondozásra szorul.

Ekkor kerül a képbe Mike (Szervét Tibor), aki egykor Margie szerelme volt. A nő bár eleinte tiltakozik, mégis belemegy abba, hogy munkát kérjen az azóta már orvosként dolgozó férfitól. A találkozás azonban váratlan bonyodalmakat tartogat. Egyrészt hamar kiderül, hogy ők ketten két külön világból származnak. Mike sikeres, gazdag ember lett, még Margie maradt az, aki egykor, egyszerű és kissé butácska telepi asszony. Ez jól érződik azon, ahogy a nő próbálja megtalálni a helyét ebben a számára ismeretlen világban, amit a férfiben dúló ellenszenv csak tovább nehezít. Aztán ott a közös múlt, amit a férfi felejtene, a nő fejében azonban ott motoszkál „mi lett volna, ha akkor minden másképp történik? Bár évek teltek el úgy, hogy semmit sem tudtak egymásról, a találkozásuk pillanatában mégis ott van valami kimondhatatlan feszültség, mely az egész nézőteret átjárja.

A darab tetőpontja egyértelműen az, mikor Mike jelenlegi felesége, Kate (Parti Nóra) és Margie (Básti Juli) találkoznak egymással. Jobban mondva Margie beront az életükbe. Katen az első pillanatban a meglepettség látszik, ami aztán egyfajta érdeklődés vált fel. Mivel Mike sose beszélt a telepen töltött évekről, ezért Kate Margiet kezdi faggatni. A nő pedig csak mesél és mesél, miközben megelevenedik a nézők előtt is a 30 évvel fiatalabb Margie, aki beleszeret egy fiúban és azt hiszi boldogan élnek majd. Az idilli hangulatot Mike (Szervét Tibor) töri meg, aki az első perctől fogva roppant ellenszenves a nővel, szinte végig az orra alá dörgöli, hogy láthatóan nem egy szinten vannak: Margie egyszerű nő, nem gazdag, nem lakik palotában és igen nagy szüksége van pénzre, hogy fenntarthassa magát és a beteg lányát. Ellenben Mikeval és Kattel, akik partikat adnak, párterápiára járnak, ételt rendelnek házhoz és a legdrágább borokat isszák. Két külön világ, s előre lehet tudni, ha találkoznak, abból kegyetlen összecsapás keletkezhet. S keletkezik is, mikor Margie kimutatja a foga fehérjét, amire Mike még hevesebben reagál. Kate pedig csak kapkodja a fejét.

A múlt és a jelen idősíkjai folyamatosan váltakoznak. Előtörtnek sérelmek, elfojtott fájdalmak, a rosszul meghozott döntések eredménye és fény derül arra a titokra is, melyet a nő évekig rejtegetett mindenki elől. Mindeközben Kateről is kiderül, hogy bár csendes nő, a családjáért, de főleg a lányáért mindent megtenne. Ő és Margie két teljesen ellentétes karakter, az egyikük tanult és kifinomult a másikuk ösztönlény, aki a saját büszkeségét még a lánya boldogulásért sem áldozná fel és amúgy is meg van győződve arról, hogy jó ember, hiszen egykor ő volt az, aki elengedte a férfit, így az egyetemre mehetett ahelyett, hogy megragadt volna a telepen.

Az egymásnak csapódó ellentétes indulatok mind- mind a vég felé sodorják a történetet: Mike szégyelli a múltját, Margie benne ragadt, Kate pedig összezavarodott. Nem beszélve arról a nyomorúságos titokról, melyről a telepi nő azelőtt évekig hallgatott. Aztán mikor kiderül, inkább mindent tagad, holott ő is tudja, a hazugság az mégis csak hazugság. De ő menteni akarja a férfit, csak úgy, mint 30 évvel ezelőtt, mikor kiadta az útját. Margien azonban érezni azt, hogy magában őrlődik. Hisz szívesen élné Kate életét, aki nem ismeri milyen az, amikor egyik napról a másikra kell élni, mikor minden egyes fillér számít, mikor van, hogy étel is alig jut az asztalra. Egy világ, ahol a szerencsejáték (jelen esetben a bingózás) hozza a pénzt, mert a nincstelenség bizony nagyúr. Bár a telepi emberekben épp úgy megvannak az érzelmek, az egymás iránti tisztelet, még akkor is, ha a pénztelenségből való kiútkeresés egyaránt fontos mindannyiunk számára.

A Centrál színházban ezt a darabban 6 kiváló színész játszik, köztük: Básti Juli, Szevét Tibor, Pokornyi Lia, Szabó Éva, Rada Bálint és nem utolsó sorban Parti Nóra.

A leghangsúlyosabb szerep egyértelműen Básti Julié és az egykori szerelmét alakító Szervét Tiboré volt, akik az egész este alatt láthatóan uralták a színpadot. Minden megszólalásukból és  mozdulatukból sugárzott valamiféle erő. Bár egymással játszottak, a feszültség, mely a színpadon keletkezett átjárta a nézőteret is. Nagyon erős hatásuk volt, csak úgy, mint Parti Nórának, aki a történet szerint a professzor feleségét játszotta. Az ő játékában is ugyanúgy benne volt az a rengeteg indulat, az erő és a tisztaság is.
Ugyan Rada Bálint, Pokornyi Lia és Szabó Éva kicsit kisebb szerepet kaptak a történetben, de ennek ellenére mindannyian fontos részeivé váltak a történetnek vagy így vagy úgy. Lia karaktere volt szerintem a legszerethetőbb, ő volt az, aki tényleg mindvégig igyekezett Margie mellett maradni, habár segíteni nem igazán tudott. Szabó Éva Dottieja egy kissé háklis nőszemély, aki elég furcsán mutatja ki a az érzéseit. Na, és aztán ott van Stevie, akit Rada Bálint alakított. Ő az, aki eleinte ellenszenvesnek tűnhet a nézők számára, hisz kirúgja ki Margiet, de a végén abból, hogy a bingó nyereményt átadja, ebből látszik, hogy neki is van szíve. Ezek a cselekmények bár apróságoknak tűnnek, mégsem lehet elsiklani felettük. Hiszen azok a színészek, akik ezeket a karaktereket alakították, épp úgy szívüket-lelkület beletették abba, hogy ez a produkció sikeres legyen. S ez látszott is. Mindannyijukból áradt a derű és a játék szeretete, amit a tapsrendnél akár a kevésbé szemfüles néző is könnyen észrevehetett..

Összességében az biztosan elmondható, hogy mind a hat színészen érződött, hogy könnyedén tud azonosulni a karakterével, akár jó, akár rossz dolog történik velük a színpadon. Talán ezért is tudtak ennyire hitelesen játszani, ami azért is fontos, mert a néző így könnyebben tud azonosulni a szereplők érzéseivel és cselekedeteivel egyaránt. A Jó emberek esetében ez utóbbi tényleg minden kiejtett szóban ott volt. Nem csoda tehát, hogy voltak pillanatok, mikor a nézőtéren szó szerint megfagyott a levegő, az emberek még levegőt is alig mertek venni. Szóval a hatás az egyértelműen megvolt. Mellette pedig fantasztikus színészi alakítások születtek, mind egyénileg mind pedig azoknál a jeleneteknél, ahol többet játszottak együtt.

A darab egyetlen zavaró tényezője az, hogy a díszletezők egyes jelenetek között belépnek a színészek közé és miközben ők beszélnek, addig igyekeznek átalakítani a színpadot. Ez némiképp zavaró és olykor ki is zökkenti az embert az adott helyzetből, de gondolom ezt másképp nem megoldható és szerintem ezen könnyen túl is lehet lendülni, hiszen a nagyszerű alakítások hamar feledtetik ezt a kis „kellemetlenséget”.

Kinek ajánlom?

Bár a történet egy amerikai kisváros mindennapjait mutatja be, a darab sokkal többet mutat ennél. Szó szerint tükröt tart az emberiségnek, megmutatja a hibáinkat és érezteti velünk döntéseink súlyát is. Úgy, hogy közben egyfajta társadalomkritikaként is értelmezhető a darab, hisz szinte végig ellentétbe állítja egymással a szegény és gazdag családok életminőségét és eltérő szokásait. Szóval ez nem egy könnyű, nevetgélős darab happy enddel a végén, hanem maga a zord valóság. Ezért inkább azoknak ajánlanám, akik szeretik, ha egy darab gondolatokat ébreszt és felráz, ha tükröt mutat és néha igen csak megkritizál, nem bántóan, csak épp annyira, hogy gondolkodásra bíztasson. Nem beszélve arról, hogy már csak a színészek miatt is érdekes elmenni. Nagyon jól alakítanak!

Alkotók:

Szerző : David Lindsay-Abaire
Fordító : Baráthy György
Rendező : Puskás Tamás
Dramaturg : Baráthy György
Jelmeztervező : Andó Ildikó
Díszlettervező : Zelenka Nóra, Puskás Tamás
Szcenikus : Barkovics Zoltán
Súgó :Fodor Marianna
Ügyelő : Kele Gábor
Zeneszerző :Puskás Dávid
Rendezőasszisztens : Vándor Veronika

"Egyek vagyunk a döntéseinkkel, amiket meghozunk. "- A Szív hídjai (Belvárosi színház)

 

Vannak olyan színházi előadások, ami után nehéz bármit is írni. Nehéz, mert hirtelen mennyiségű érzés, elfojtott gondolat tör utat magának, melyeket szinte lehetetlen szavakba önteni. Az Orlai Produkciós Iroda, „a Szív hídjai című” előadása szerintem pontosan ebbe a kategóriába sorolható.

A történet egy amerikai kisvárosban játszódik a kilencvenes években. Két testvér Michael (Chován Gábor) és a húga Caroline (Szamosi Zsófia) a szülői házba érkeznek édesanyjuk halála után, hogy elrendezzék a hagyatékát, amely azonban nem kis meglepetéssel szolgál mindkettőjük számára. A temetésre vonatkozó kérés mellett megtalálják anyjuk naplóját, amelybe egy olyan eseményt ír, le mely örökre és visszavonhatatlanul megváltoztatta az egész életét.

A két testvér a napló olvasása közben szerez tudomást arról, hogy édesanyjuk Francesca (Udvaros Dorottya), 1965-ben találkozott National Geography magazin fotósával, Roberttel (László Zsolt), akibe -a mai divatos szóhasználattal élve- első látásra beleszeretett. A férfi viszont igazi világ polgára volt, aki akkor volt otthon, ha utazott. Érdekes, hogy ez a találkozás mennyire véletlen volt, valahol mégis érezhetően elrendeltetett volt: Robert a hidat kereste, Francesca pedig egyedül volt otthon, míg férje és két gyereke a tengeren túlon töltötték az idejüket.

A színdarab érdekessége, hogy az egész történetet két különböző idősíkra tereli, így a színpadon egyszerre van jelen múlt és jelen, ami azt jelenti, hogy gyakorta négy színész uralja a teret, s játszik közös egyetértésben, mindezt úgy, hogy közben az idő nem, csak a tér közös.

A darab főszereplőjét alakító Udvaros Dorottya színpadi jelenléte egyértelműen az egész darab hangulatára rányomta bélyeget. Felemelő volt látni, ahogy a történet előrehaladásával az egyszerű háziasszonyból hogyan változott át szerelmes nővé. Az előadás közben több olyan jelen is volt, amikor személy szerint annyira belemerültem a színésznő játékába, hogy valóban azt éreztem, én is , mint néző a történet részévé váltam. Szerintem nagyon kevés az olyan művész, aki képes arra, hogy az általa elképzelt teret és élethelyzetet átadja a nézőknek, de ez esetben az összes finom mozdulat, derű, a szerelemre ébredés pillanata átjárta a nézőteret. Többen is sírtak közben, láttam az arcokat és ahogy sokan a papírzsepkendőért nyúltak .Nekem Udvaros Dorottya az alakításában ez egyik legkiemelkedőbb az a jelenet volt, amikor az általa alakított Francesca elbúcsúzott Robrettól. Ott, abban a jelenetben annyi érzelem, annyi féltés és szomorúság volt, hogy egyszerűen lehetetlen volt külső szemlélőként nézi az előadást. Azt hiszem abban a pillanatban, ahogy Francesca búcsút mondott Robertnek, mindenki gondolt valami vagy épp valakire.

A partnerét alakító László Zsolt egy látszólag laza, világpolgára figurát játszik, akinek nincs senkire szüksége, vagyis azt hiszi nincs… Ám mikor Robert ráébred, hogy Francesca iránt talán többet is érez, ez az elmélet azon nyomban romba dőlt és ezt László Zsolt érzésekkel teli, feldúlt játéka tökéletesen érzékelteti. Kevés férfi színészt láttam ennyire szépen, érzékien játszani, főleg sírni. Amikor azonban arra kerül sor, László Zsolt levetve karaktere macsó álarcát megmutatja valódi arcát, az aggódó szerelmes férfit, aki mindent megadna azért, hogy életében egyszer ne egyedül keljen tovább utazni, és az, aki az egész addigi életét képes lenne feladni valakiért, akit igazán, tiszta szívéből szeret.

„ Csupán egyetlen egyszer mondom, és ezt még sosem mondtam. De ez a fajta bizonyosság csak egyszer adódik az életben” - szerintem ez egy olyan kulcsmondat a darabban, ami sok mindenre magyarázatot ad. Nem véletlen tehát, hogy Robert végső elkeseredettségében ezt suttogja Francesca fülébe. László Zsolt hangjára ekkor figyeltem fel igazán.  Bár az előtte is feltűnt, hogy mennyi érzékenység van a hangjában, és hogy az érzéseket milyen jól meg tudja fogni, mégis kellett ez a pillanat, hogy teljes valójában felfigyeljek rá.

Véleményem szerint mind Udvaros Dorottya mind pedig László Zsolt játéka a lehető leghitelesebb volt. Olyanok voltak ők ketten, mint akik valójában összetartoznak. Mintha nem is Udvaros Dorottya és László Zsolt, hanem tényleg Francesa és Robert lennének abban a kis amerikai faluban, a 90-es években. Érdekes, mert egyébként láthatóan mindketten erős karakterek, mégis remekül kiegészítették egymást.  Nem csoda, hogy a közönség végig lélegzetvisszafojtva várta az eseményeket, míg végül a könnyeikkel küszködve vették tudomásul, nem minden szerelem ér boldogan véget.

A rendezés egyik nagy bravúrja szerintem, hogy a két idősíkban való játék lehetővé tette, hogy Francesca két gyereke, Michael ( Chován Gábor) és a húga Caroline ( Szamosi Zsófia) is a színen vannak. Hol ők olvassák a történetet a naplóból, hol csak szemlélői az eseményeknek. Szamosi Zsófi egyébként csodálatosan olvas, nagyon szép és kifejező hangja van, ami külön élmény volt ennél a darabnál. Néha aztán a két idősík teljesen összemosódott, amikor mind a négy színész ugyanazon térben, csak más időben mozgott egymás mellett. Ez nem lehetett könnyű feladat, főleg nem Szamosi Zsófinak és Chován Zsoltnak, akiknek két igazán erős és zseniális színművész mellett kellett helytállniuk. Szerintem nem csak helytálltak, hanem valóban sikerült a lehető legtöbbet megmutatni az általuk alakított karakterekből, mindezt tényleg igényesen és hitelesen, ami szerintem nem egy utolsó szempont. A játékuk végig elvarázsolt és magával ragadott épp úgy, mint Udvaros Dorottyáé és László Zsolté.

Szerintem az, hogy a történetet Vázsonyi János szaxofon kísértete is gazdagította szintén remek ötlet volt. Nem csak azért, mert manapság kevés színház alkalmaz élő zenei kísértet, hanem azért is, mert ez által az érzelmek még erősebbé és kifejezőbbé váltak.

Az előadás több kérdést is felvet, melyen érdemes elgondolkodni : Mit tegyünk ha ránk talál életünk nagy szerelme? Hagyjuk magunkat sodródni az árral vagy maradjunk mások mellett, mert azoknak szüksége van ránk? Nehéz kérdések, melyekre mindenkinek magának kell választ találnia, épp úgy, ahogy Francesca is tette…

Beleszeretni valakibe, aki nem is létezik- Rebeka, egy szerelmi négyszög története ( B32 Kultúrtér)

 

Vannak előadások, amiket csak azért nézek meg, mert mások ajánlanak, bár ez a ritkábbik eset, a Rebeka mégis ezen előadások sorába tartozik. Sokáig nem is sikerült rá jegyet szereznem, mert a bemutató óta (március 2.) szinte minden előadás telt házzal futott, de mint tudjuk, aki nem adja, fel az nyer, így végül nekem is sikerült jegyet vennem az előadásra.

A történet egy fiatal sztárpszichológus, Dr. Tamás Attila (Egger Géza) életébe enged betekintést, pontosabban az egyik páciensével folytatott különös kapcsolatába. Márta (Kurta Niké) borderline szindrómában szenved. Ennél a szürke, fárasztó, jelentéktelen nőnél semmit sem ér el a terápia során, de hiába küldi el, ő folyton visszatér hozzá. Aztán, amikor egy alkalommal hipnózist alkalmaz, váratlan dolgok történnek. Valaki más ébred, fel, mint, aki korábban lehunyta a szemét. Ő Rebeka, Márta elnyomott személyisége, aki tulajdonképpen a nő elnyomott vágyait és igényeit testesíti meg. Az események eztán felgyorsulnak, miközben a valóság és a képzelet határa teljesen összemosódni látszik, Attila élete pedig elindul a lejtőn, ahonnan ki tudja, lesz-e valaha megállás.

Szabó Borbálával, a darab írójával volt szerencsém találkozni az előadáson, pontosabban teljesen véletlen mellém telepedett le, így volt egy-két kérdés, amit fel tudtam neki tenni. Többek között, hogy valós esemény alapján írta-e a Rebekát vagy sem. Állítása szerint olvasott korábban hasonló esettanulmányokat, de javarészt ő álmodta meg a történetet. Ha ez valóban így van, akkor annyi biztos, hogy hihetetlen élénk és mély fantáziával rendelkezik.

A két színész Egger Géza és Kurta Niké láthatóan lubickoltak a szerepük adta lehetőségekben. Igaz Kurta Niké több lehetőséget kapott tehetsége megnyilatkoztatására, hiszen ő két, teljesen ellentétes karaktert játszott az előadás alatt. Nekem nagyon hitelesek voltak mindketten, szépen bántak a szavakkal, jól hangsúlyozták a mondatokat, érthetően adták elő a történetet, de valami hiányérzetem mégis csak volt velük kapcsolatban. Az, hogy pontosan mi, nem igazán tudnám megfogalmazni, de valahogy végig azt éreztem, mindkettőjükben sokkal több van, mint amit mutattak magukból, ennek ellenére nagyon élveztem a játékukat,mert így is magukkal vittek a történet késze-kuszaságába és teljesen el tudtam hinni nekik, hogy ami a színpadon történik, az akár a valóság egy része is lehetett volna.

A rendezés (Balogh Attila) nekem nagyon tetszett, jól el voltak találva az arányok, nem volt se túl kevés, se túl sok az, amit a nézők a színpadon láthattak. Volt a történetnek eleje, volt egy tetőpontja és vége is és, ami a legfontosabb, hogy érezhetően jól át volt vezetve a történet, szóval ezzel szerintem az égvilágon semmi gond nem volt.

Emellett a zenei átvezetések is nagyon tetszettek, amik jól illeszkedtek a mű alaphangulához és mindtegy alaphangulatot adtak a műnek, továbbá bizonyos részeknél összekötő szerepet is játszottak egy-egy fontosabb jelenet között.

A díszlet (Golicza Előd) érdekessége szerintem egyértelműen a libikókaszerű színpad, illetve az elő aranyhalak alkalmazása. Igazából a díszlet nagyjából ennyiből is állt : egy libikókaként is használt színpad, egy fekete kanapé és egy világos dívány, akár egy valódi rendelőben.

A darab egyébként jól játszható, teljesen színészbarát és abszolút valósághű, hiszen ilyenek vagyunk mi emberek is valójában : beleszeretünk valakibe, akit nem ismerünk, emiatt hajlamosak vagyunk olyan tulajdonságokkal is felruházni másokat, ami talán nincs is meg a másik emberben, csak mi akarjuk látni bennük azokat a bizonyos dolgokat.

Az előadást én elsősorban azoknak tudnám jó szívvel ajánlani, akiket érdekel a pszichológia vagy egyik- másik színész miatt mennének el, különben nem biztos, hogy ez az előadás, ami az ember kikapcsolódás céljából keres. Hogy őszinte legyek én mást vártam ettől a darabtól, ennek ellenére mégsem beszélnék le senkit erről arról, hogy jegyet vegyen az előadásra, mert az alaphelyzet nagyon jó, sok kérdést feszeget, de nem ad rá egyértelműen választ, elgondolkodtat és igazából magának a színháznak is van egy különös atmoszférája és emellett a színészeken is látszik, hogy élvezettel és szívesen játszanak, ami szerintem azért is fontos, mert egy befásult színész, ha akar se tud szárnyalni a színpadon, ami azért jelentősen ront(hat) a darab minőségén, de ez esetben szerencsére én épp ennek ellenkezőjét láttam.

Alkotók:

Író : Szabó Borbála
Rendező : Balogh Attila
Rendezőassziszens: Vincze Petra
Díszlet: Golicza Előd
Zenei vezető : Iszlai József
Producer : Ridzi Gábor

Szereposztás:

Márta/ Rebeka : Kurta Niké
Dr. Tamás Attila : Egger Géza

képek : facebook

 

„Csak egy táncórát szeretnék tőled Senga” – Táncórák ( Rózsavölgyi Szalon)

    

Még az évad elején, pontosabban szeptember 14-én mutatta be a Rózsavölgyi Salon Mark St. Germaim Táncórák című kétszemélyes drámáját.

A történet szerint az autista egyetemi tanár Ever egy este becsönget a szomszédjában lakó Sengához (Ullmann Mónika), akiről hamar kiderül, hogy a Broadway egyik legtehetségesebb táncosa volt, mígnem balesetet szenvedett, ami az egész életére kihatással volt. Senga, akinek a tánc volt az élete, hirtelen egy elesett, kiszolgáltatott nővé vált, aki nem találja a helyét a nagyvilágban. A tudat, hogy soha többet sem táncolhat, egy olyan irányba fordítja az életét, ahonnan egyedül az menti meg, hogy Ever (Józan László) megjelenik az életében.

A két színész számára igazi jutalomjátékként fogható fel ez a darab. Egy biztos: hatalmas lélekerő és igazán erős színpadi jelenlét kell ahhoz, hogy ez a darab hasson a nézőtéren ülőkre is. Azt hiszem, hogy ez ennek a párosnak sikerült. Azt kár lenne tagadni, hogy Ullmann Mónika és Józan László kiváló párost alkotnak a színpadon, szinte elhittem nekik, hogy valóban egy párt alkotnak, aki ennél a darabnál nem hátrány. Mondjuk az biztos, hogy a darab a bemutató óta a két színész és a darab is összeérett. Ez látszott is, hiszen sokszor egyetlen apró gesztus elég volt ahhoz, hogy ez a két csodálatos színész megértse, hogy a másik mit akar. Hihetetlen érzékkel nyúltak a szerephez, amire nem mindenki lenne képes, de ők ketten annyi átéléssel és érzéssel játszottak, hogy jó volt őket nézni a színpad másik oldaláról is. Ez a páros egy igazi telitalálat ez biztos!

Józan László, aki Evert alakította egyértelműen nehezebb helyzetben volt a karakter megformálását illetően, hiszen az általa alakított egyetemi tanár autista. Ez azt jelenti, hogy ez az ember az érzéseit csak és kizárólag racionális módon éli meg, fél mindenféle testi kontaktustól, az emócióit nem tudja megélni és nem igazán tudja megértetni magát a világban, ezért egyszerűen csak megtanulja azt, hogy milyen helyzetben miként viselkednek az emberek és úgy próbál viselkedni ő is. Őszintén szólva mikor a címlapon elolvastam a bemutatónak szánt szöveget, elsőre azért is fogott meg a Táncórák, mert tudtam, ez a szerep nem átlagos színészi alakítást igényel és ebben nem is tévedtem. Józan László színpadi jelenlétéből sugárzott az, hogy ő nem csak eljátssza Evert, hanem ő maga eggyé válik ezzel a kissé furcsa gondolkodású, mégis nagyon szerethető figurával, aki aztán a darab vége felé haladva mégis elkezd érezni. Ez a belső építkezés a játékában is nagyon látszik, hiszen, ahogy Ever elkezd nyitni, úgy jelennek meg új színek Józan László játékában is.

Ullmann Mónika szintén remekül hozta a kissé elesett, az álmaitól megfosztott táncosnőt, olyannyira, hogy a nézőtéren ülők közül többen hangosan felsóhajtottak, mikor kiderült, hogy Senga valószínűleg sosem táncolhat többé. Ullmann Mónika játékában a hitelességen kívül jól megfigyelhető volt az is, hogy sok már kollégájához hasonlóan lépcsőzetesen építi fel Senga karakterét, vagyis egyáltalán nincs az, hogy van egy erős kezdés, ami után nem változik, hanem, ahogy a történet halad, úgy bontja ki ő is egyre jobban a karaktert.

A Rózsavölgyi Art Salon & Café előadásai nem a túlzott díszletigényükről híresek, de ez nem is feltétlen baj. A Táncórák esetében is csak két szobabelsőt láthatunk a színpadon, pontosabban Senga és Ever lakrészét. Nekem viszont nagyon tetszett ez a letisztult egyszerűség és az is, hogy míg Senga lakása egész részletesen kirajzolódott, addig Ever része mindösszesen egy székből és egy asztalból állt. Ellenben Senga lakrészében volt minden, a narancsságra ágytól kezdve az italosüvegekig volt minden, ami jól mutatta a nőben végbemenő feldúlt érzelmi állapotot. A férfi lakrészeveb azonban pedáns rend uralkodott, mindennek megvolt a maga helye és ehhez Ever teljes mértékig ragaszkodott.

Laikusként én sem gondoltam volna, hogy ebből a történetből ennyi mindent ki lehet hozni, de belátom, hogy tévedtem. Hiszen a Táncórák sokkal többről szól, mint arról, hogy Senga táncolni tanítja Evert. Nem! Ez a két ember egymást tanítja az életre. Ever például azt tanítja a nőnek, hogy hogyan tudja kifejezni az érzelmeit, és hogy tud kiszakadni a hétköznapok mókuskerekéből. Senga pedig a táncoláson túl az érzelmek megélésére okítja a férfit, aki életében először neki engedi meg, hogy egyáltalán hozzáérjen. Ez a darab egyértelműen az érzelmi részekre megy rá, ami azért jó, mert a nézőket is sok dologról elgondolkoztatja.

Dicső Dániel rendezése nekem épp azért tetszett ennyire, mert a színészeket láthatóan nagyon jól instruálta abban, hogy ebben a meghitt, a nézőkhöz közeli térben hogy tudnak úgy kitárulkozni, hogy az ne fullasztóan hasson a közönség soraiban nézőkre.

A darabot elsősorban a kamaradarabok kedvelőinek ajánlanám, már csak azért is, mert tudom, hogy sokan nem rajonganak az ilyen intim színházi élményekért. Ha viszont ez nem okoz gondot, akkor mindenképp érdemes megnézni a darabot. Nem akartam végig spoilerezni, de bennem is sok olyan kérdést felvetett ez a darab, amin korábban még sosem gondolkoztam el. Ez egy feledhetetlen élmény! Ha lesz lehetőségem, én biztosan újra fogom nézni ezt a darabot, ami nálam az utóbbi időben nem olyan ritka, de mit tegyek, ha ennyire jó darabok akadnak a színházak kínálatában…

fotók: szinhaz.org